Karay Ilona - Karay Ilonka

Fiatal költőnő, szül. 1866. dec. 18. Pécsett (Baranyam.); rendkívüli tehetséggel megáldott gyermek, ki 14 éves korában 1881. febr. 7. önmaga vetett végett életének, a nélkül, hogy környezetének csak sejtelme is lett volna gyászos elhatározásáról és a nélkül, hogy annak oka feltárúlt volna a tett elkövetése után. Irodalmi hagyatékában bátyja egy kötetke kéziratot talált, költeményeket, a miknek hangulata megdöbbentően sötét világnézletről tanuskodik; de a melyek oly költői erővel vannak megírva, hogy alig hihető el, hogy egy 14 éves gyermekleány agyának és szivének termékei; ezekből nyolcz költeményt a Pécsi Figyelő (1881.) és a Fünfkircher Zeitung is közölt német fordításban egyeseket; a Pécsi-Baranyai Hirlap (32. sz.) egyet és Faylné hármat.

Jegyei: K. I. Pécsi Figyelő 1881. 7., 8. sz.

1989, Pécsi Művészetek Házában bemutattak egy kétszereplős művet Szegvári Menyhért rendezésében:

Ez most az utolsó pillanat, drágám!

Karay Ilonka, múlt századi költőlány tragikus története. Két szereplő, a tizennégy éves Ilonka, és iskolatársa, a tizenhat éves fiú kapcsolatán keresztül bontakozik ki a történet.

Weöres Sándor: Egy elfelejtett pécsi csodagyerek

Csodagyerek, sőt, valódi nagy költőnő, ámbár tizennegyedik életévét alig betöltve, meghalt. A szomorúság, kétségbeesés, halálvágy, szenvedély ilyen hevű és erejű hangjára nem is tudok más példát, mint némelyik Beethoven-szonátát, a zeneszerző középső, pathetikus korszakából. S ez a forró halál-nosztalgia nem is szorult volna a korai öngyilkosság hitelesítő pecsétjére, a költőnő nyugodtan élhetett volna akár ötven vagy száz esztendeig, tragikuma akkor is ugyanolyan erejű és valóságú lenne, mint így, az otrombán pontos igazolással.

Karay Ilonka 1866 decemberében Aradon született; apját, Karay Nándor pénzügyi tisztviselőt, előbb Aradra, aztán Pécsre helyezték. Ilonka Pécsett nevelkedett, apácák elemi-iskolájában tanult – s apja forgópisztolyával szívenlőtte magát 1881. február 7-ikén. Az öngyilkosság oka elég világos: a szülők válása, az anya elköltözése, a hatvanhárom éves apa másodvirágzása egy ifjú Patzák Annával.

Halálakor a költőnő tizennégy éves múlt két hónappal. Ebben az életkorban a költészet csodagyerekei, Chatterton, Petőfi, Rimbaud, még éppen csak elkezdték az írást, vagy még el sem kezdték. Tehát Karay Ilonkáé a korai bevégzés tragikus világrekordja – de ez komiszul profán megállapítás, még ha igaz is – egy élet korai összeomlását rekorddá minősíteni, egy dacos, vagy kényszerű halálba-menekülést megtapsolni.

Költeményei a múltszázadvégi magyar szecesszió stílusjegyeit mutatják; jobban mondva, előlegezik. Mert hol volt még akkor Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő. Ez a lány-gyermek még igazán élni sem kezdett, máris megelőzte kortársait. Az se tagadható: tele van az akkor divatos melankólia sóhajtozásaival, könnyes vallomásaival, amiket ma már avatagnak érzünk; csakhogy őnála a szokványos boldogtalankodáson mindig átüt a mély és valódi fájdalom.

Sajátságos és példátlan a „Szívem” című vers alap-motívuma: a vérkeringés, a még ki nem ontott eleven vér minden cseppje tükrözi az imádottat. A világirodalomban fel nem vetődött vadonatúj motívum, öntudatlan és akaratlan lelemény, hatalmas asszociációs áram-térrel. Feledhetetlen.

És a „K...n Margitnak” írott verséről említsünk meg annyit: a vers címzettje Ilonka iskolai pad-szomszédja, Kelemen Margit, akinek testvére, vagy rokona Kelemen Aurora, Babits Mihály édesanyja. Így vonulnak emberi szándéktól függetlenül a sors szálai, az ismeretlen elemista-lánytól a nagy és híres költőig.

Milyen volt Karay Ilonka? „Gyenge testalkatú, kicsiny termetű lányka volt, szép arcvonásokkal, nagy sötét szemekkel. melyek fölött pillangószárny gyanánt elterült szemöldök fejezte ki az erélyt és határozottságot, mi jellemének alapját képezte. Szép magas homloka mély értelmet árult el.” Így emlékszik rá Fáylné Hentaller Mariska, „A magyar írónőkről” írt könyvében (Budapest, 1889).

Mindössze ez a három verse maradt ránk – értékét tekintve mégis hiánytalan oeuvre. Szerzőjének holta után, a helyi szenzációt tovább fokozva, az egykori „Pécsi Figyelő” közölte s akaratlanul az utókorra hagyományozta. Testvérbátyja, Karay Lajos említi: „...birtokomban levő számos költői munkái a legszebb reményekre jogosíthattak...” Hogy az említett számos költői munka valamely hagyatékból előkerüljön, erre aligha van remény. De lehet, hogy ez a három költemény súlyosabb, mint a korai próbálkozások tömege.

Tovább fejlődött volna, ha életben marad? Lehetséges, de én inkább úgy vélem, hogy a sírba-sodró örvény hozott létre emberfölöttit (vagy legalábbis kislány-fölöttit) és csak-egyszerit. Talán többé nem érte volna el ezt a koncentrált feszültséget, enyhébb körülmények között. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ha számunkra teljes munkássága csak három elégia is: talán ez a java mindannak, amit írt, vagy később írhatott volna.

Weöres Sándor a fenti írása után írt egy másik összefoglalót is:

Csodagyerek, sőt, valódi nagy költőnő, ámbár tizennegyedik életévét alig betöltve, meghalt. A szenvedély, szomorúság, kétségbeesés, halálvágy ilyen erejű és hevű hangjára nem is tudok más példát, mint némelyik Beethoven-szonátát, a zeneszerző középső, patetikus korszakából. S ez a forró halál-nosztalgia nem is szorult volna a korai öngyilkosság hitelesítő pecsétjére, a költőnő nyugodtan élhetett volna ötven vagy száz esztendeig, tragikuma akkor is ugyanolyan erejű és valóságú lenne, mint így, az otrombán pontos igazolással.

Karay Ilonka 1866 decemberében Aradon született; apját, Karay Nándor pénzügyi tisztviselőt, előbb Aradra, aztán Pécsre helyezték; Ilonka Pécsett nevelkedett, apácák elemi-iskolájában tanult - s apja forgópisztolyával szívenlőtte magát 1881 február 7-ikén. Az öngyilkosság oka elég világos: a szülők válása, az anya elköltözése, a hatvanhároméves apa másodvirágzása egy ifjú Patzák Annával.

S a család állandó izgatott légköre. Írónő volt az anya is, Karayné Nagy Mária - inkább bolondos, mint tehetséges. Ilona három idősebb testvére is: Lajos, Mária és Anna. Ennyi énekes egyetlen házban! Kidűl a fal.

Persze, romantikus oka szintén volt az önkéntes halálnak: korai, ábrándos, titkolt szerelem. Egy idősebb férfi, akinek isteni tökéletességéről Ilona három-esztendei versterméséből minduntalan értesülünk: „fehér angyal", „az emberek boldogítója", „az Isten legszebb műve" stb. „Megelégszem a picike sugárral, melyet néha reám vet szép szemed" - vagy a remény többet ígér:

Az Ó képét látom a jövőben, 
Az oh! oly lassan közeledőben, 
Mosolyg felém, s én hő vággyal telve 
A jelenhez vagyok bilincselve... 
Nem csüggedek, az út Hozzá vezet!

S a „Névrokonomnak" írt költeményből megtudjuk, hogy az imádott férfiú más nőhöz pártolt; ez a hölgy miért névrokon? Ő is Ilona? Vagy a költőnő képzeletben már imádottjának asszonya lett s gondolatban annak nevét viselte? Csak annyit tudunk, hogy a névrokonra nem haragszik, sőt oktatja, mennyire szeresse a világ legérdemesebb emberét; és megható szomorúsággal s tiszta szándékkal az asszony-szív mellé második, segítő, barátnői szívül ajánlkozik. Ezt tervezni lehetett, kibírni nem: néhány hét múlva következett a pisztoly-golyó.

Szederkényi Ervin sejtése szerint az imádott: Várady Ferenc, egykori pécsi novellista és újságíró, Hona testvérbátyjának, Karay Lajosnak barátja és kollégája, a költő-lánynál hét évvel idősebb, hozzá képest felnőtt fiatalember. Várady bizonnyal szívesen foglalkozott a nagytehetségű és koraérett lánygyerekkel, tanítgatta, kényeztette; s esze ágában sem volt a csitrivel szerelmeskedni, magához-való felnőtt kisasszonyt választott. S a szerencsétlenség után Karay Ilonkáról Várady Ferenc írt nekrológot a Pécsi Figyelőbe: ,,A tündéri szépségnek, mennyei jóságnak, szűzi erénynek megtört liliomszálát zokogva siratja a fájdalom... Ott feküdt holtan, halványan, kibomlott hajjal, szép piros vérében. Mellette még a gyilkos fegyver füstölgött s ő már kiszenvedett. Fölötte az öngyilkosság pokoli szelleme... Ilonka halála előtt csak sejteni engedte tettét, de az okról hallgatott, miként a hal. Többek között nővéreinek monda, hogy ne varrjanak báli ruhát, hanem inkább gyászöltönyt, mert ő már nem sokáig él."

Milyen volt Karay Ilonka? „Gyenge testalkatú, kicsiny termetű lányka volt, szép arcvonásokkal, nagy sötét szemekkel, melyek fölött pillangószárny gyanánt elterült szemöldök fejezte ki az erélyt és határozottságot, mi jellemének alapját képezte. Szép magas homloka mély értelmet árult el." Így emlékszik rá Fáylné Hentaller Mariska A magyar írónőkről írt könyvében (Budapest 1889).

Halálakor a költőnő tizennégy éves múlt két hónappal. Ebben az életkorban a költészet csodagyerekei, Chatterton, Petőfi, Rimbaud még éppen csak elkezdték az írást, vagy még el se kezdték. Tehát Karay Ilonkáé a korai bevégzés tragikus világrekordja - de ez komiszul profán megállapítás, még ha igaz is - egy élet korai összeomlását rekorddá minősíteni, egy dacos, vagy kényszerű halálba-menekülést megtapsolni.

Költeményei a múltszázadvégi szecesszió stílusjegyeit mutatják; jobban mondva, előlegezik. Mert hol volt még akkor Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő. Ez a lánygyermek még igazán élni se kezdett, máris megelőzte kortársait. Az se tagadható: tele van az akkor divatos melankólia sóhajtozásaival, könnyes vallomásaival, amiket ma már avatagnak érzünk; csakhogy őnála a szokványos boldogtalankodáson mindig átüt a mély és valódi fájdalom.

Sajátságos és példátlan a „Szivem" című vers alap-motívuma: a vérkeringés, a még ki nem ontott eleven vér minden cseppje tükrözi az imádottat. A világirodalomban fel nem vetődött vadonatúj motívum, öntudatlan és akaratlan lelemény, hatalmas asszociációs áram-térrel. Feledhetetlen.

Testvérének, Lajosnak unokája, költőtársunk, szintén Karay Lajos, így jellemzi Karay Ilonát: „Milyen varázslatos hirtelenséggel bomlik virágba ez a költészet néhány versen és hónapon belül, hogy az utolsó oldalak szinte kész művészt mutassanak, valószínűtlenül pontos technikával és olyan érdekes sajátosságú szókinccsel, amely szerintem nem hiány, hanem többlet. Ha jól emlékszem, Babits mondott olyasmit, hogy egy elejétől-végig egyritmusra gördülő, zökkenőmentes vers elviselhetetlen; nos, ez a kislány megcsinálja azt a merész tettet, hogy a legcteribb pátoszú sorok-strófák közé konyhapróza-sorokat dob, rímet biggyesztve a végükbe, s ezzel a kontraszthatással akkorát üt az olvasón, hogy ahhoz csak egy beat-szöveg fogható. Véletlen? Ha igen, annál nagyobb dolog. Mert mesterkéletlen és olyan mint egy monologue intérieure, ahol a formák és fogalmak mintegy összeverekednek, s a verekedés mindig őszinte."

Tizennyolc költemény, egy önéletrajzi és családi próza, meg a villámgyors búcsúlevél: eddig ennyi került elő Karay Ilona munkásságából; lehet, hogy több is előbukkan, de értékét tekintve ennyi is hiánytalan ceuvre. Tovább fejlődött volna, ha életben marad? Lehetséges, de én inkább úgy vélem, hogy a sírba-sodró örvény hozott létre ember-fölöttit (vagy legalább is kislány-fölöttit) és csak-egyszerit. Tán többé nem érte volna el ezt a koncentrált feszültséget, enyhébb körülmények között. Vigasztaljuk magunkat azzal: talán ez a java mindannak, amit írt, vagy később írhatott volna.

Károlyi Ami: Lehetett volna Kaffka Margit?

Ilonka csak a ravaszt húzta meg, a pisztolyt szülei adták kezébe. A szülői ház csatatér volt. A csatázok: a fellengzős mama, ki regény-folyamokban úszkált és jótékonysági rohamokban fosztogatta a családi pénztárt, s a földön-járó vidéki úr, az apa, aki szerette a jó házikosztot. Végül is a házikoszt győzött. Az anya, hóna alatt exaltált ábrándjaival, elhagyta a csatateret, s a szakácsnő lépett elő úrnőnek.

Itt nőtt fel Karay Ilona, a fellengzősségből és realitásból mintázott gyermek. A két összetevő remekül volt adagolva nála. A fellengzősséghez szárnyai adattak, a realitása pedig pontos, kegyetlen, nem minden irónia nélküli. Naplótöredéke, ha a kor semmitmondó teátrális átlagával merjük, a nagyok takarékos szóhasználatával, tömény mondataival mérkőzik. Egy anti-parainesis, a gyermek intelme szüleihez. ítélet és felmentés egyszerre. Valami bölcs szánakozás hatja át e sorokat, az idősebb nővér vagy a háziorvos gyógyíthatatlan bajokat konstatáló diagnózisa. Olyan messziről, szinte madártávlatból nézi a családi csatateret, számonkérés nélkül, a mérleg nyelvét talán mégis kissé az édesanya felé biccentve.

Az idő hordozta magában ezt a nőíró-típust: Karay Ilonkában már Kaffka Margit figurája készülődött, a vidéki úri szegénység női nyomorúságából kitörni-vágyás. Ugyanazok a problémák, amikre csak a XX. század hozott megoldás-félét. Ezt a kitörési kísérletet anyjában élte meg, de úgy látszik, nem javallta az anyai eszközöket. Majd ő! Ez süt át már az egész korai kislány-verseken is. A hír, a név, a megérdemelt hírnév előlegezett tudata. De a kor női poétái (az igaziak!) éretlen szilvaként potyogtak le, kit tüdővész, kit revolvergolyó vitt el. Öt pedig elvitte a kamaszkor egyensúlytalansága. A tehetség hírnév-után-nyúlása küzdött a gyermek kaotikus élményvilágával, a gyermek kifáradt, nyugvásra, egyensúlyra vágyott, s ez a régóta érlelődő nyugalom­vágy találkozott egy korai szenvedéllyel, valami elérhetetlennel, amiért nem volt módja, ereje megküzdeni.

A végső percekben és nagy felindultságban írt búcsúlevél áruló őszinteségi! Láttatja a különböző kőzetrétegeket, amik a hegyomláshoz vezettek. Az első sorok kemény rövidsége: reménytelen közérzet. Nem tudja az okot, nem is akarja tudni, mert ha tudná, meg kellene mondani, s ez a gyermek lenézte a bajait világgá kiabálót. De a zárkózott, kemény réteget átüti a költő magyarázata s leírja a magyar irodalom egyik legszebb mondatát: „Szívem nagyon forró kezd lenni, azt akarom lehűteni." Ez a rózsa lelke. Mi jöhet még ezután? Nagyköltészet után kislány-rendelkezések. Megrendezi a temetést, ahogy falusi hajadonok létük legnagyobb publicitású mennyegzői vagy temetési napját: „Mondjátok meg, hogy minden leányt csókoltatok, ha lehet, jöjjenek le a temetésemre." A tapasztalt kis felnőtt, a tudatos költő mögül előbukkan a mélyréteg, a romantikus kislány, aki részt vesz a saját temetésén. De még ez sem a végső szó, mert a legkisebb leány után megszólal az idősebb nővér is, a család ziláltságát még a másvilág kapujából is rendezni kívánó búcsúzó: „Benneteket pedig áldjon meg az Isten jobban, mint azelőtt!"

A sokat-tapasztalás gyermek szívébe zárva, a kibeszélés lehetősége nélkül, mire vezethet? Egy korai költészet létrejöttére, félelmetes száraz villámokhoz, melyek végül agyonsújtották a gyermeket.

Marad a nagy kérdőjel: ha túlélhette volna a krízist, ha érett fővel dolgozza fel ezt a gyermekkort, mi lett volna Karay Ilonából? Egy postatiszt neje Malomban, tanítónő.

Püspöknádasdon, hasadt lélek a pécsi bolondokházában, vagy a század nagy beváltott ígérete, az első Kaffka Margit.

Amíg az anya és a nővérek eseménytelen, élménytelen érzelmi életükben csak tükrözték a korabeli regényeket, addig Ilonka megélte a regényt. A tizennyolc vers a gyermek-rajongástól a „mindent vagy semmit" elhatározásáig vezet. Gyertyalángtól tűzözönig. A lángocskát elébb élteti a remény, élteti a jövő, a felnőtté-válás elképzelése, mely megoldást hoz a rajongás számára. Ilyen egyoldalú, elképzelt szerelem megvertje és áldottja volt Emily Dickinson is, de őt egy nagy életműhöz segítette ez az érzés, míg Karay Ilonánál csak tizennyolc versre futotta.

És most e szerelem prózai váza. Az első vers (Hozzá) a tiszteletbe öltözött érzés, mely dehogy is mer viszonzásra gondolni, hisz még csak tizenegy éves ekkor. „Viszont szeress? oh nem, azt nem kívánom, Nagy a boldogság, gyenge a kebel, És a szegény szív talán megrepedne, A nagy boldogságot nem bírva el."

De az érzés vele nő és egyre többet akar. Az észre-nem-vevés, a viszonzatlanság sebez: „Fáj a szived? Nagyon fáj? Elhiszem. De amit érzesz, én is érezem" - mondja a tizennégyéves. S ekkor már követelne a felnövekvő érzés: „Elég az énnekem?" kérdi a kilátástalan ábrándoktól, de azonnal csitítja is önmagát: „Hisz mindenem a szerelem! Elég az énnekem!" S valóban, mindene ez a szerelem. Horgony és érzelmi biztonság, pótlás és kárpótlás a megtépázott és szánnivalóan distanciába került családi érzésekért. Elég, de csak addig, míg nincs veszélyeztetve az érzés tárgya. Névrokonának és ismeretlen vetélytársának ugyan még teljes tartással kínálja fel szívét, hogy az két szívvel szerethesse az imádottat, de ezzel ereje kimerült, az élet reményét és értelmét vesztette (most lépett a tizenötödik évébe!) s csak a halál fordíthatja felé szerelme figyelmét és könnyeit.

A XIX. század harmadik harmada nem kedvezett az induló költőknek. Epigon-szóhasználat, epigon-kifejezések, kilúgozott mondanivaló. E szó- és kifejezés-állomány sztereotípiái azonban megelevenednek a valódi élménytől, a papírt is átizzítja utoljára a tűz. Itt egy épülő és máris rombadőlt ház ablakaiból, ajtóiból csap ki a láng.

A kor kedvenc szava, a szív, nála is gyakran előfordul, de ez a szív nem irónnal emlékkönyvbe rajzolt vagy aranypléhből készült emléktárgy, hanem biológiai dobbanása, felgyorsult működésű gyermek-szív. Ennek a szívnek elhiszem, hogy imád valakit, s hogy imádottja földreszállt angyal. Az annunciáció szárnyaiba öltözik ez a szerelem, s a kinyilatkoztatást hozó angyal elé térdepel a kiskorú, tragikus pécsi madonna.

Családomnak (búcsúlevél)

A legelső lenne megmondani az okot, de erre képes nem vagyok, mert magam sem ismerem! Szívem nagyon forró kezd lenni, azt akarom lehűteni!

Leveleimet mindjárt kézbesítsétek, akinek szól.

Éljetek boldogul!

Ha fölmentek az iskolába, mondjátok meg, hogy minden leányt csókoltatok; ha lehet, jöjjenek le a temetésemre.

Benneteket pedig áldjon meg az Isten jobban, mint azelőtt!

[1881. febr. 7. Pécs]