Tövisesek az élet utai,
Véres marad a föld lábad nyomán;
S mit látsz, egy hosszú fájdalom-sor az,
Ha visszanézel élted alkonyán.

Csak két virág él a tövis között,
Mely nem hullatja szerte szirmait
Ha érinted, sőt tiszta illata
Széppé teheti élted napjait.

Szerelem s barátság e két virág!
Az elsőhöz szavam nem adhatom!
Nem állunk közel egymáshoz, s ilyen
Távolról szívedet nem láthatom.

A másik! Azt már jobban ismerem!
Vagy nem ismerős-e a tél s hava?
Erről hadd szóljon egy, bár idegen,
De nyílt, őszintén érző szív szava!

Kincset nyerél! Mert egy rokon kebel
Jobb szívünknek, mint minden földi kincs!
Es koldus az, szívemre mondhatom,
Kinek e világon ily kincse nincs.

Nem dicsérem előtted azt, kinek
Szivedhez csatolá a Sors szivét,
Elég az, hogy az Istenség szeme
Őbenne látja egy legszebb müvét!

Szeresd őt! Szeresd szíved mélyiből!
Ha valaki, ő megérdemli azt;
S nemde, ha mélyen földben a gyökér,
Virágot a tavasz csak úgy fakaszt.

Tiszta legyen az érzelem-virág,
Azért rejtsd mélyen szívedbe a tőt!
Lehetne, s elküldeném szívemet,
Hogy így két szívvel szerethessed őt!

De elég már! Tövises utadon
Jó nemtőd legyen két szent érzelem:
Oldaladnál a barátnői szív,
S boldogítson a tiszta szerelem!

[1881]