Lassan ég a lámpa, lángja nem lobogó,
Nem háborgatja most hosszú fájó sóhaj.
Miért? talán nincsen e dobogó szívben
Semmi hő érzelem, semmi ábránd, óhaj?

Van tán több, mint máskor; oh, ha volna oly toll,
Mely le tudná írni a szív dobogását,
Akkor le írnám azt, mi most pihen, és nem
Ingerli kitörve a láng lobogását.

Folyik a szív vére, hosszú keringésben
A testnek legkisebb részét is bejárja,
Es vele megy folyton, melyet el nem hagyhat,
Forró érzelemnek apadhatlan árja.

Es minden csepp vérre vetődik egy sugár,
Mely azon megtörve, hogy visszaverődik,
A piros vércseppen egy fehér angyalnak
Imádattal festett arca tükröződik.

S az érzelem folyam ez arcot kíséri.
Csak ezt folyja körül, csak ennek susogja,
,,Imádlak! imádlak!" és ez egyetlen szót
Néha olyan fájón, oly kínnal zokogja.

De bár örömmel, vagy fájdalommal telve
Híven kíséri és soha nem marad el, 
Meg annak a folyton kerengő hő vérnek
Utolsó piros cseppje is nem apad el.

[1880]