Oh én olyan nagyon tudok szeretni,
Olyan mélyen tud érezni szívem!
Van-e, aki méltó szeretetemre,
Akit szerethetek forrón, híven?

Családi életemben sok üröm van
Megkeseríti az az édeset,
S egy szívemben rokoni szeretetet
Nem érzek, vagy csak nagyon keveset.

Csak rosz oldalról ismertem meg eddig
Az engem környezők lelkületét,
Tapasztalva sok roszat és kevés jót
Mi bilincselné szívem érzetét?!

Az idegenek nagyon idegenek
S ismerni őket még sem óhajom
Miért legyenek ők barátaimmá,
Miért ismerjék ők az én bajom?!

És ki tudja, talán ha keresnék is
Lelnék-e köztük egy rokon kebelt,
Melyben vigasztaló szelíd szavat, az
Őszinte és hű barátság nevelt?!

Maradjak én idegen e világban,
Változhat az éntőlem bármikép,
Engem nem érdekel, nem tartozik rám
Hogy egy esik, más meg magasra lép.

Mert a világi részvétel ezen áll,
Egyik ember a más estére les,
Mert ő maga magasra törekedve,
Az elbukottban csak lépcsőt keres.

De hát akit szeretek nincsen senki?
Szívem dobogása azt mondja: van,
Oh vannak, kiket én szeretek forrón,
Csak hogy ezek nincsenek számosan.

Kettőt szeretek, két arc foglalja el
Szívemnek mély és csodás rejtekét,
Többet, többet igazán nem találnék
Ha átkutatnám is a földtekét.

Az egyiket imádom, amikép csak
A földi ember egy Istent imád,
Ki alkotá az emberi szívet, s ki
Meghallgatja a szívből jött imát.

De ő méltó, ezerszeresen méltó
E szívnek buzgó imádatára,
Egy angyal Ő, ki elhagyá a mennyet
S leszállt a földi szennyes rút porára.

Leszállt, hogy itten egy szent életen át
Küzdjön, fáradjon embertársaiért,
S e hosszú háladatlan fáradsága
E földön soh se nyerhessen babért.

Kit nem érdekel a föld szennyes kincse,
Megveti az emberek hatalmát,
Ki a világtól távol szent magányban
Másvilágon várja csak jutalmat.

Egy lélek mely fehér e barna földön
Mint egy elolvadhatatlan hódarab,
Egy szív a mely csendes mint a nyugodt víz,
Mely a szenvedélyeknél soh se rab!

De letudnám-e angyal-lelkét írni?
Nem, elég nekem az, hogy szeretem,
Elég, hogy ezen és a másvilágon
Egyedül benne rejlik életem.

A másik arc nem fénylik dicssugártól.
Egy barátnőnek kedves arca az
Akinek szívében és az enyémben
Egy érzelem van s tárgya ugyanaz.

Ezért szerettem én meg oly nagyon őt,
S felőle most is csak ezt gondolom.
És ha talán csalódni kellene benne
Szívemben sokkal nő a fájdalom.

Barátnőm ő a szó szent értelmében,
Az vagyok-e neki nem tudom azt,
De reménylem mégis, hogy az Isten nem
Vonja meg tőlem ezt az egy vigaszt.

Sok a tűz, mit az első önt szívembe,
A másikkal kell azt megosztanom,
Kétszeres leszsz az öröm és felényi
Megosztva két szívben a fájdalom.

[1880.08.24.]