"Hallod? fölharsant már a harci kürt,
Isten veled nőm én egyetlenem!
E hang engem hív, veszélyben a hon.
Isten veled lesz én egyetlenem."

Könyek közt búcsuzik a vitéz,
Szép ifjú nője keblére borul,
S zokogva esd: "Ne menj el angyalom,
Ki védend meg ha a vész tornyosul?

Ki fogja védni házi tűzhelyed
Ha a téren maradsz s nem térsz haza.
Ne menj! maradj! légy boldog itt velem!
Elég bajnokkal bír még a haza."

A hős szemére könyfátyol borul,
Két forró csepp gördül le arciról,
De a cseppet letörli gyorsan ő.
És szilárd szó hangzik ajkairól.

"Mennem kell! Bocsáss lelkem angyala!
Veszteg mostan ki maradhatna honn?
Nem hallod-e a kürt harsány szavát?
Maradhatok-e, hogy ha ki a hon?

Ketten leszünk a harc veszélyiben,
És és jó kardom mely el nem hagyand,
Bármerre járok völgyön és hegyen,
Hidd el: szívem tenálad maradand.

S ha vérem áztatná a harcmezőt,
S nem látnál engemet többé soha,
Oh ne nyugolódjál a sors ellen,
Legyen az akármilyen mostoha.

És hogy ha kell szenvedni, tűrj sokat,
Szenvedj hazádért, szenvedj Istenért,
Ne feledd soha hogy magyar nő vagy,
S hogy szenvedésért nyerhetsz csak babért."

Így szól a hős és lovára pattan,
Szívében dúl az égő fájdalom,
Csak pár szót tud még nejének súgni:
"Ne feledd: magyar nő vagy angyalom."

Elhangzott már a harci kürt,
Visszatér a győztes sereg,
Az elesett bajnokokon
Milyen sok hű szív kesereg.

Az ifjú hős is visszatért,
De küszöbön elbukott
Halvány arca és termete
Sötét vérrel elborított.

Csak azt tudja még mondani:
"Ne feledd hogy magyar nő vagy."
Aztán bezárul ajaka
Mert a seb oldalán oly nagy.

Szép ifjú nője rá borul
Ébresztgeti, de hasztalan,
A fagyos ajk nem mosolyog,
Szegény nő oly boldogtalan.

De íme most föláll a hölgy,
Szemeiben égi tűz ég,
Sötét szeme könnyezi azt
Mint villámot a borús ég.

Te mondád magyar nő vagyok,
Ajkairól így zeng szava:
"A magyar nő előtt első,
Amint mondád Isten s haza.

Kívánságod beteljesült
Már mindkettőnek áldozék,
Azt adám áldozat képen
Amit legjobban szereték.

A haza nyert egy vértanút
Milyent többet alig nevel,
Az ég meg egy tiszta lelket,
Kit szívemből szakíta el.

Most megteszem, mit parancsol
Egy magyar nőnek a hűség,
És remélem megbocsátja
Egy hű nőnek vétkét az ég."

Két nap múlva a kihalt házból
Két ifjú halottat visznek
Az örök nyugalom helyére
S öngyilkosságról beszélnek.

[1879]