Egykor az élet s halál
Keményen vitatkozott:
Melyik ember boldogabb,
Az élő vagy a halott.

Végre az élet kiált:
"Ugyan hát mit adsz neki,
Oly kincset amilyent én
Sohasem pótolhatnék ki?

Ím én mindennel bírok,
Mi tetszik szemnek, szájnak,
Az öröm és boldogság
Mind kezeimben állnak,

Csak akaratomtól függ
Az ember boldogsága,
Te nem vagy ily hatalmas.
Hogy beszélsz olyant kába,

Hogy tenálad van csak az
Egyedüli boldogság?!
Hisz' ilyent állítani
A legnagyobb balgaság!"

"A te ajándékaid
Múlók, még az enyémet
Nem szakítja meg semmi,
Nem ér sohasem véget.

Te fény-gazdagsággal, én
Egy mással boldogítom
Az embert, ajándékom
Neve örök nyugalom."

Az élet élveket ad,
Mit a halál nem adhat,
De nyugalmat csak halál,
És nem az élet adhat.

Ne féljük hát a halált,
Olyan az, mint az álom,
Egy nagy, hosszú nap után
Az örökös nyugalom.

[1878]