Mély tisztelettel vegyült szeretettel
Emelem föl tehozzád szememet;
Félek, hogy tégedet szeretni vétek,
Az is megalázza nagy lelkedet.

Pedig tévedek, mert te nem egy gőgös,
Magasan álló büszke fényalak,
Te menyországból leszállott angyal,
Az emberek boldogítója vagy.

Nem foglalsz el nagy állást a világban,
Észre sem vettenek ezért sokan;
De én, ki ismerni megtanulálak,
Tudom, hogy szívedben egy angyal van.

Szeretlek, szeretni foglak örökké.
Szeretetem lángja ki nem alszik,
El nem oltja sem hideg sír, sem halál,
Sőt majd ott, a másvilágon növekszik.

Viszont szeress? oh nem, azt nem kívánom.
Nagy a boldogság, gyenge a kebel,
És e szegény szív talán megrepedne,
A nagy boldogságot nem bírva el.

Had járjak én körülted mint a bolygó
A nap körül melytől fényét nyeri,
Melyet imád, de melyhez közeledni
Félénk tisztelete nem engedi.

Te is napom vagy, melyet bár imádok
Megközelíteni sohsem merek,
Megelégszem a piczike sugárral
Melyet néha reám vet szép szemed.

De mint a bolygó, ha szeretett napja
Megtagadja tőle a sugarat,
Úgy elsötétül lelkem is ha szemed
Nem vet reám egy piczi sugarat.

Elvonulok, hogy észre ne vehessed,
Mikor a halál engem elragad,
S ha utolsó imámat meghallgatják,
Veled béke és boldogság marad.

[1879]