Ájtatosság Szent László forrásainál

(néplegenda)

Mátraverebélyi Szentkútnak völgyében?
Hol Mária képe tündöklik szent fényben,
Szent László királynak van egy szép emléke,
Melyről az ének szól - figyeljetek ide.

A Cserhát völgyében, hol most a szent kút áll,
Egykor itt menekült a hős magyar király.
Vele van egynéhány hűséges embere,
Nyomukban száguld a pogány vad serege.

Mi csak húszan vagyunk, szólt a király búsan,
Az üldözők pedig vannak száznyolcvanan.
De ha a szent hitért ontjuk ki vérünket,
Jézusért örömmel adjuk életünket.

Ajka imát rebeg és forgatja a kardot,
Legyen meg Uram, a Te szent akaratod.
A pogány hangjától hangzik a hegy orma,
Jaj, nem soká lecsap a magyar csapatra.

De mint hajnalfény a sötét, borús éjben
Az égi Szűzanya megjelenik dicsfényben.
Glória sugárzik szent koronájáról,
Szent László királyhoz szelíd hangon így szól:
Nézzétek itt ezen szétszórt apró követ,
Ezekből mindenki szedjen minél többet
S várjátok be bátran a vad ellenséget
És szórjátok közé a felszedett követ.

Míg a követ szedék, az üldöző csapat
Addig megérkezett és már szemközt állnak.
Húsz magyar kezéből a kő repülve száll,
Mit látva a pogány, csodálkozva megáll.
Bámul az ellenség s nem győz álmélkodni,
Mit szemeivel lát, nem akarja hinni.
Mert az elszórt kövek, amely a földre hullott,
Mind ragyogó tiszta arannyá változott.

A kincsszomj tölté el az ellenség szívét,
A rendet megbontva az aranyat szedték.
Ezalatt pedig az üldözött kis csapat
Sötét sziklák közé menekülve haladt.

Az ellenség pedig felszedi a kincset,
De abban sokáig nem gyönyörködhetett,
Mert midőn számíták, kinek mennyi jutott,
A bosszúság tüze bennök felgyulladott.

Felháborodtak rá, amit tapasztaltak,
Az aranydarabok újra kővé váltak.
Felzúg az ellenség: "utána, utána!
Halál a magyarra, halál a királyra!"

Az égető napnak izzó tűzgolyója
Lángsugarait a sziklák közé szórja.
Mintha a levegő be lett volna fűtve,
Forrás, patak ki van száradva és égve.

Lászlót és vitézeit szomjúság epeszti,
Ellankad erejük s nem bírnak már menni.
Leroskadva dőlnek egy szikla tövében,
Pedig az ellenség itt zúg már a völgyben.
De újra megjelent az égi Szűzanya,
Szent mosolyra nyílik hajnalszínű ajka
S hófehér ujjával egy sziklára mutat
Így szólott Lászlóhoz: vedd elő kardodat!

Sújtsd meg vele ezen barna sziklafalat,
Annak oldalából friss forrásvíz fakad.
Szent Fiam kegyelme megoltalmaz téged,
Mert szüksége van rád a magyar nemzetnek.

Aranyfelhő fogta körül a Szűzanyát,
László felemelé ragyogó szent kardját,
Drága gyémántkőből készült szent olvasó
Volt a markolatán, mint csillagkoszorú.

Megcsendül a szent kard, szikrádzik a szikla,
Friss forrás fakad a második csapásra,
De alig olták el égető szomjukat,
Az üldözők, mint a sas, reájuk csaptak.

A királynak lova ijedten elnyargalt,
Oda, hol legpusztább vala a sziklapart,
Látja őt a pogány, rohan mind utána,
Kézre keríteni mind csak őt akarja.

Egyedül fut fenn László a bérc tetején,
Kezd már tünedezni szívéből a remény
S amint így menekült menteni életét,
Útját ketté vágta egy szédítő mélység.

Sötét éj látszik a mélységnek fenekén,
Csak a halál virraszt a sötétség ölén.
S oly messze egymástól a mélység két széle,
Hogy azon átmenni szárnyakkal lehetne.

Megrendül a király s megdobban hős szíve,
De a hű keresztény nem esik kétségbe,
Jázus és Mária, élet avagy halál.
Istenem segíts meg, így szólt a szent király.

Most meghátráltatja fehér paripáját,
Tágabbra ereszti aranyos kantárját
És ragyogó kardját jobb kezébe vevé,
Amellyel keresztet vetett az ég felé.

Ekkor mint a villám pillanatnyi fénye,
Megrendült aranytól tündöklő köntöse
S a roppant mélységet a királynak lova
Mint a sebes vihar, keresztülugrotta.

Megrendült a szikla, melynek oldalába
Mélyen bevágódott a lónak patkója.
Amely azt hirdette s azt hirdeti mindég,
Hogy az Isten előtt nincs lehetetlenség.

Véget ért az ének, csak még azt mondjuk el,
Hogy mi történt a vad, pogány ellenséggel,
Éppen lement a nap, melynek sugáránál
Látta, hogy nem messze menekül a király.

Melyet az esthomály még jobban elfedett.
Ködfátyol borongott sötét mélység felett,
Hajh! de ők találtak borzadalmas halált.
Rohan az ellenség, halált és vészt kiált.

A sötét éjben a mélységet nem látva,
Az lett az üldözők hideg sziklasírja;
Mert mind belerohant akarata ellen,
Ott voltak meghalva a saját vérökben.

Zúgó vízáradat testüket elhordta,
A barna szikláról véröket elmosta.
Így semmisült meg a vad pogány ellenség,
Elvették tettüknek méltó büntetését.

De a forrás megvan, melyet László vágott
És a patkó helye, hová lova ugrott.
Mária kegyének fényes tanúsága,
Szentkútnál a László király ugratása.