1.

Az iskolából kikerülve, érettségi után – fiatalon, frissen, üdén – belecsöppentem a rendszerváltás okozta munkanélküliségbe. A nagybetűs ÉLET-et egyből munkanélküli segéllyel kezdtem. Nem mondom, a sok tanulás, stressz után jól jött egy kis pihenés, ami nyolc hónapra sikeredett.

Élveztem az édes semmittevést. Megkaptam a kis segélyemet, bulizni jártam. Persze csak addig amíg a pénzem tartott.

Aztán az édes semmittevés már nem is volt olyan édes. Minden nap tizenegy után ébredtem iszonyú állapotban. Úgy éreztem, nincs kedvem kikelni az ágyból. Jobban mondva semmit nem akarok csinálni. Boltba kéne menni, de mi a francnak? Jó lesz nekem az a hat napos száraz kenyér is, ami a múlt hétről maradt. Víz folyik a csapból. Más nem is kell. Különben sem vagyok éhes, nem akarok semmit csinálni. Legszívesebben az ágyban feküdnék egész nap és bámulnék a nagy semmibe, mert úgy érzem nincs is semmi. Nincs célom, nincs munkám és nincs semmim. Érdemes-e így élni, mi az életem értelme, mit szán nekem a sors és mikor? Nem találom a helyem, nem találom magam. Nem tudom mit kéne tennem. Talán jobb lenne, ha meghalnék, ha öngyilkos lennék. Azt hiszem nem hiányoznék senkinek, nem sírna értem senki, hiszen egy nagy nulla vagyok, aki semmire se jó, csak naplopónak. Miért nincs ilyen foglalkozás? Azt hiszem elsőrangú lennék benne.

A változatosság kedvéért az alvást választottam. Egy könyvben olvastam, hogy egy ember börtönben volt. Semmi dolga nem lévén, napi tizenhat órákat aludt. Furcsa, az ember el se hiszi, hogy ennyit lehet aludni. Nem egy átbulizott éjszaka után, esetenként, hanem hétről – hétre. Ezt meg kell tapasztalni és látom nekem sikerült is. Már többet alszok naponta, mint amennyit fövagyok. Most már tudom: Minél többet alszik az ember, annál álmosabb, fáradtabb. Képes lennék mindig csak aludni, aludni, aludni. Akkor nincs ami miatt bánkódnék, nincs aki bántson. Kirekesztem a kellemetlen heteket. Nem kell gondolkodni, jópofáskodni, megjátszani magam mások előtt. Csak én vagyok és a gondolataim.

A barátommal már csak felületes a kapcsolatom. Én szeretem őt, de szerintem ő nem szeret engem. Ezért nekem lépnem kell valamerre, ha „ember” akarok maradni.

Éppen jókor állított be a barátnőm, akinek szintén nem volt munkája, hogy menjünk a mi híres fővárosunkba szerencsét próbálni. Itt az ideje, hogy kilábaljak ebből a semmittevésből. Na igen, de nekem itt a szerelmem, akivel valahogy szakítanom kell. Végül egy levelet hagytam hátra. Ez állt rajta: Meddig?

Meddig bírod még elviselni ezt a szörnyű állapotot? Meddig bírod még elviselni azt, hogy vagyok? Hiszen ez a kapcsolat eleve halálra van ítélve. Egy ilyen Nő, mint én, és egy ilyen Férfi, mint te, nem illünk egymáshoz. Nagyon szeretlek, de lásd be, ez a szerelem tönkretesz mindkettőnket, pláne ha csak egyoldalú.

Mégis mit képzelsz te magadról, ki vagy! Már elfelejtetted honnan jöttél? És ha így haladsz hova jutsz? Miért vágsz fel, hogy most van pénzed, kocsid, szeretőid? Hadd legyenek és légy boldog velük. Én inkább nem osztom meg az ágyam senkivel. Nem úgy mint te, aki azt se tudja hány nő feküdt már az ágyában! Én nem leszek tovább a szolgád, aki lesi minden kívánságod és ugrik is teljesíteni. Milyen hülye voltam eddig is. De a szerelem vak és én nem láttam. Bár még mindig szeretlek, de szerencsémre elmúlt a vakságom. Idősebb lettem, benőtt a fejem lágya és most kezembe veszem sorsomat.

Nem, ez így nem mehet tovább, mondd ki te az utolsó szót. Miért nem vagy képes kimondani, azt a kibaszott négy betűs szót: VÉGE…VÉGE!!! Könnyebb lenne nekem, ha te küldtél volna el, de miért is tetted volna, hisz neked megfelelt ez az állapot! Mit jelent ez? Az elmúlást, A teljes testi és lelki leépülést, a magányt, az elhagyottságot? Nem is tudom. Látod, nem vagyok tisztában a dolgokkal, hisz annyi mindent jelenthet, jelenthetne. Én szeretlek téged, de megöl ez a szerelem. Ez mind miattad van. Szeretlek. Éppen ezért legyen vége. Nem akarlak bántani – szeretni akarlak – de megfolytom magam ezzel a szerelemmel. Nehezemre esik, de visszaadom a szabadságodat. Hagyj el! Menj! Szabad vagy! Hadd vergődjek, mint egy kivert kutya, aki a maradék csontot se kapja meg az ünnepi ebédből. Hadd szaggasson szét a fájdalom, a düh, amiért hagytál elmenni. Na mostmár mindegy, hagyjuk abba és kész!

Ez a levél elég bénára sikeredett. Határozottan. Én mondom ki benne az utolsó szót. Ah! Egye – fene, van nekem elég bajom, hiszen még pénzt is kell szereznem az utazásra.

2.

Nagymamám nagyon óvott, sehogy sem akart elengedni. Állandóan azt hajtogatta: Mit gondolsz, ott kolbászból fonják a gátat? De kit érdekel a kolbász és a gát? Kölcsönpénzzel felszerelkezve elindultunk a nagy útra. Kitaláltuk, hogy autostoppal indulunk, így legalább arra sem kell pénzt költeni. Előtte még soha nem stoppoltam így egy kicsit féltem tőle. Mégis, mit mondjunk a sofőrnek. Kell- e beszélgetni vele. Egyáltalán egy vadidegen ember ki tudja hogy vezet, honnan jött, kiféle, miféle?! De hát, nem volt más választás, nem lehetett csak úgy költekezni. Én csak álltam az út szélén és lestem mit hogyan kell csinálni. Végülis nem nagy tudomány csak fel kell emelnem a kezemet. Szerencsénk volt. Egy férfi vett föl, aki egyenesen a célunk felé röpített. Álmokkal, vágyakkal tele érkeztünk meg. Újsághirdetés útján egy családnál vettünk ki szobát. Két hetet fzettünk előre. A család egy 40 körüli nőből, a férjéből és a 20 éves fiukból állt. A szobából még nem költözött ki az előző lakó, aki állítólag egy fiatal lány volt külföldről. Így mi az első éjszakát egy kétszemélyes gumimatracon töltöttük. Furcsának találtuk, hogy csak egy harmónika ajtó volt a pici szobán, amit nem lehetett kulcsra zárni. Egyenlőre nem sokat törődtünk vele, mély álomba zuhantunk. Másnap tettre készen indultunk munkát keresni. Vettünk egy állást hirdető napilapot és egy padra ülve böngészni kezdtük. Ez nem kis feladat volt, ugyanis tél kellős közepén jártunk. A fő szempont: kevés, könnyű munka, sok pénz és lehetőleg mindketten egy cégen belül. Találtunk benne mindenféle hirdetést. Pl.:” Könnyű fizikai munka, csinos, fiatal lányoknak. Fel is hívtuk őket hamarjában. Kiderült, valami erotikus munkáról lenne szó. Nem tartottunk rá igényt. Nem is gondoltuk, hogy ilyen nehéz munkát találni. Végül egy jégkrémgyárba helyezkedtünk el. Gondoltuk, itt jó sorunk lesz. Örvendezve mentünk az apró kis szobánkba. Jó sokat kellett csengetni míg beengedtek és ráadásul a fickócska nyitott ajtót, akinek a gatyája elől furcsán dudurodott. Picit féltünk tőle, de mi ketten voltunk. Mellékesen a külföldi lány még mindig nem mutatkozott. Este felajánlották a főbérlők, hogy költözzünk egy teljesen különálló lakásukba. Örültünk neki, amíg ki nem derült, hogy a lakás a város legrosszabb hírű negyedében lenne.

Odakültöztünk. A lépcsőházban nem volt világítás, így tapogatózva kellett felmenni a harmadik emeletre. A lakás egy szobából és egy konyhának nevezett részből állt. Persze legfeljebb mosókonyhának nevezhetnénk. Fürdőszoba egyáltalán nem volt. Az illemhely pedig az udvaron állt. Olyan jó kis ezeréves pottyantós. Furi volt. Hiszen mégiscsak a XX. század vége felé közeledünk. Este megbeszéltük, hogy mihelyst lesz pénzünk, keresünk egy jobb helyet. Féltünk ezen a környéken, így éjszakára a párnánk alá kést, gázspray-t és mindenféle védekezőeszközt tettünk. A konyhában csak egy csap állt. Ez volt a mosogató, a mosdó és a zuhanyzó is egyben. A vécére nem mertünk lemenni, így kisdolgunkat - székre állva - a csapba intéztük el. Ugyanis nagyon magasan volt. Nem is tudom mi célt szolgált egyáltalán. A környék mindenféle gyanús emberrel volt tele. Felváltva aludtunk, őrt álltunk – mi se tudtuk mi ellen. Másnap úgy indultunk a jégkrémesbe, hogy vittük a törölközőnket, tisztasági eszközöket, váltás ruhát. Gondoltuk, majd ott zuhanyozunk, mosunk. A kis szekrénykénk gyorsan megtelt, hiszen szinte teljesen beköltöztünk a gyárba. Első nap nem volt semmi konkrét munka, csak ténferegtünk, felmértük a terepet, a gépeket kellett lemosni hypós vízzel. Szóval ilyen nehéz feladatokat bíztak ránk. Másnap jól indult a munka. Az egyik cukrásznak szülinapja volt. Pezsgőt bontott, ettünk – ittunk, mulatoztunk. Kajára nem volt pénzünk, a törött fagyitölcséreket meg lehetett enni. Ez volt a reggelink, ebédünk, vacsoránk. Ezt olvasztott fagyival öblítettük le. Ha nem volt elég törött tölcsér, tettünk róla, hogy legyen. Közben a kevés kis cuccunkat mind bevittük a melóba. Kitaláltuk, hogy lelépünk az albiból. Egy hét múlva hivatott a főnöknő és kirúgott mindkettőnket. Így aztán se munka, se szállás. Felszálltunk a cókmókjainkkal egy buszra és róttuk az utakat keresztül a városon a végállomásig, aztán vissza. Mi pedig csak ültünk és bámultunk a semmibe, amíg ránk nem esteledett, majd éjszaka nem lett és letelt a buszos munkaideje. Ö is ledobott a buszról a semmi közepén. Természetesen ezt a rengeteg utat potyázva tettük meg, hiszen pénzünk nem volt, az meg nem érdekelt ha ellenőr jön és rendőrt hív, legalább lett volna hol aludnunk. Elkezdtünk céltalanul bóklászni, mikor a távolból zenét hallottunk, automatikusan arra vettük az irányt A zene kedvünkre való volt. A Doors szólt. Egy vásári bódésorhoz értünk ahol csak egy italos és egy kazettás volt nyitva. Valami két szörnyszülött fickó kinézett bennünket és meghívott egy üdítőre. Mi elfogadtuk, de ők többet szerettek volna. A kazettás fiú kiszólt, hogy szaladjunk gyorsan be a bódéjába. Be is mentünk és a megmentőnknél töltöttük az éjszakát a fél méter szer másfél méter szabad területen, földön ülve. Felajánlotta, hogy bármikor „aludhatunk” nála. Neki sincs lakása, Ő is ott szokott éjszaka szundítani. Másnap visszamentünk a jégkrémesbe a papírokért. Kaptunk fejenként annyi pénzt, hogy két kenyeret tudtunk rajta venni. Gondoltam jól nézünk ki, ha a munkakönyvünkbe egy – egy hetes munkák lesznek beírva, de szerencsére üresen adták vissza. Az irodás néni mondta, hogy a főnöknek eddig senki nem felelt meg az újak közül, csak az induló gárdát tartotta meg eddig. Nem sokra mentünk a vigaszával, de adott egy albérleti címet, a szomszédjáét. Elmentünk érdeklődni, mondtuk, hogy csak két hetet tudunk előre fizetni. A nő beleegyezett. Az albi egy tizedik emeleti lakásban volt. A szobánkban két ágy, egy polcszekrény, azon pedig egy tévé állt. Erkély is nyílt a szobából. A ruháinkat az előszobában lévő beépített szekrénybe tettük. Használhattuk a konyhát és a fürdőszobát. Pénzünk semmi nem maradt, úgyhogy sürgősen munka után kellett nézni, ami nem ment olyan könnyen. Eredeti szakmánkban egyikünk sem akart elhelyezkedni, akármilyen ócskát meg nem akartunk elvállalni. Még tartottuk a kapcsolatot a kazettással, aki nagyon rendes volt hozzánk. Bár őszintén szólva nem szívesen jártam oda, mert a barátnőm lopott tőle egy kazettát, amin nagyon kiakadtam. Csúnya dolog volt, hisz ő befogadott minket. Katalin megígérte többet nem csinál ilyet. Úgy gondoltam ha kaját lopunk a boltból az más, mert egyrészt létszükséglet, másrészt legfeljebb az államnak tartozunk vele. Ez viszont nem nagyon érdekelt, mert ők nem adnak normális munkát, s többet loptak tőlünk, szegény átlagemberektől, mint akárki más. Nem is tartottuk lopásnak, csak elvettük ami nekünk járt. A bódénál megismerkedtünk a kazettás egyik haverjával akit Gullitnek hívtak, mert egy ilyen nevű focistára hasonlított. Katival elmentek kaját venni, abból az összegből ami a napi bevétel volt. Már fél órája nem jöttek vissza, így kimentem megnézni hol vannak. Épp két rendőr igazoltatta őket. Gyorsan vissza is mentem, mert nálam nem volt személyi igazolvány. Nem szeretem magamnál hordani, sosem tudam hova rakni és félem attól, hogy ellopják. Ettünk szalmakrumplit és kolbászt. Nagyon jól esett, hiszen egész nap nem ettünk és már esteledett. Nem sokáig tartottak az esti dorbézolások, mert hiány volt a kasszában és kirúgták a fiút. Így ő is munka nélkül maradt.

Azért néha összefutottunk és együtt császkáltunk minden felé. Egyszer Gullit megkérdezte a nyanyának milyen mosógépe van. Mondtuk, hogy automata. Erre megkért, hogy mossuk már ki a téli kabátját. Miért is ne, hiszen haver.

3.

Egy napon a buszon potyázgatva megismerkedtünk egy lánnyal, aki nyáron a vendéglátásban dolgozott egy nyaralóhelyen és azóta még nem volt kedve hazamenni. Albérletbe lakott és kiderült, hogy az egyik bérlőtársa a mi Gullitunk. Ilyen kicsi a világ. Kérdeztük hogy fér meg egymással négy fiú és három lány. Elmondta, hogy a legtöbb gond a fürdőszobára való várással van, meghogy egymás holmijait elhasználják, ezért mindig dugdosniuk kell a fogyóeszközöket, mint például a klotyó papírt, a tusfürdőt, a sampont és ezek miatt állandó a veszekedés. Aztán ott van még a konyhaügy. Nincs aki mosogasson és úgy össze szoktak gyűlni a mosatlan edények, hogy a fürdőkádat fogják be mosogatónak. Szép dolog mondhatom. A lány –akit nem tudom mi okból cukrossegűnek hívtak- egy pályaudvaron dolgozott konyhalányként. Mondta, hogy most keresnek két lányt kisegítőnek. El is mentünk felvételizni. A főnök csodálkozott, mert aznap adta csak fel a hirdetést ami még meg sem jelenhetett, jelenkező pedig már volt. Így lettünk konyhalányok. Napi 12 órát kellett dolgozni, minden második napon. Annyit ehettünk, ihattunk amennyi belénk fért. A legjobb az volt, hogy sok szalmakrumplit sütöttünk és bármikor elmentünk előtte, belemarkoltunk és két pofára zabáltuk. A munka nem tetszett, úgyhogy kihasználtuk az alkalmat. Egy szatyrot telepakoltunk kajával és elvittük. Adtunk belőle a haveroknak is, hisz nekik is nehéz időszak következett. A maradékot beosztottuk pár napra, mert tudtuk soká lesz még az az idő, amikor megint rendes kaját ehetünk. Fedél ugyan volt a fejünk fölött, de a helyzetünk nem volt rózsásnak mondható. Szinte mindegyik napunk ugyanúgy telt el. A reggelek szörnyűek voltak. Hol én ébredtem kikészülve, hol Katalin. Volt mikor ő szedett le a 10. emeleti erkélykorláról, máskor pedig fordítva történt a dolog. A szerencsénk az volt, hogy valamelyikünk mindig észnél volt. Ha az egyikünk kibukott a másik tartotta benne a lelket. Minden nap elmentünk 8 – kor és csak este mentünk az albiba. Így adtuk be a házinéninek, hogy dolgozunk és nemsokára tudunk fizetni. Persze még se közelbe, se távolba nem volt pénzre kilátás. Enni is kellett valamit, így napi foglalatosságunkhoz tartozott a „boltnézés”. Ez abból állt, hogy felszálltunk – természetesen jegy nélkül – egy buszra és minden megállónál ahol bolt volt, leszálltunk és loptunk valamit. Legtöbbször csak kis dolgokat csentünk el, hiszen könnyebb volt eldugni és kihozni, mint egy kenyeret vagy egy rúd szalámit. Nem nagyon kockáztattunk. A pénztárcába dugtunk apró dolgokat és baj nélkül kijöhettünk. El se kellett rakni a tárcát, az orruk előtt hoztuk ki a cuccokat. Így történt, hogy bár az albérleti díjat nem tudtuk fizetni a szobánk tele volt drága csokoládéval. Ebben az időben kizárólag csokoládén éltünk. Természetesen kaján kívül - ami nálunk ugye a csokiból állt – szükségünk volt egyéb használati cikkekre is, mint pl.: sampon, spray.

Egy nagyobb áruházban lebuktam. Nem vettem észre, hogy ez jóval komolyabb üzlet, mint a többi. Igaz nem is néztem, mert eddig se volt semmi gondom. Az árukba beépített chip volt és ha nem húzták le a pénztárnál, kifelé csipogott. Én csipogtam és rámugrott az összes pénztárosnő. Bevezettek egy kis helységbe és kiüríttették a zsebeimet, amibe dezodort találtak. Szerencsém volt. Figyelmeztetés és egy ígéret után – mely szerint nem csinálok többet ilyet – elengedtek. Persze az is közre játszott, hogy fiatalabbnak nézek ki a valódi koromhoz képest. Azt hitték diák vagyok és én meghagytam őket ebben a hitben. Vicces volt, mert az ellenőrzőmet is elkérték. Természetesen nem volt.

Ugyan ebben a boltban történt, hogy Katalin hátizsákját a táskatartón hagytuk és mire végeztünk, ellopták, Kazetták és mindkettőnk személyi igazolványa benne volt. Csináltathattunk újat.

Végre találtunk munkát egy gyorsétkezdében, de csak két hét múlva kezdhettünk. Így még egy ideig kénytelenek voltunk lopni, potyázni. Otthon nem maradhattunk, hisz a nyanya azt hitte dolgozunk. Egyébként is kikészített minket. Hajnal 6-kor arra ébredtünk, hogy csörög az ébreszőórája. Teljesen áthallatszott hozzánk is, hiszen panel lakás volt, de ő csak nem kelt föl, már azt hittük valami baja lett. Aztán elvetettük ezt a gondolatot. Gondoltam én nem szólok neki, kivárom mikor ébred föl rá. Nem akarok túlozni de már fél órája csörgött az óra a nőci pedig még mindig aludt tovább. Kíváncsi voltam meddig bírja még, de a barátnőmet kikészítette a zaj és átrohant a nyanyushoz. Nem volt semmi baja, életben volt. Csak úgy látszik egy kicsit süketecske. Én jót röhögtem az egészen, de Katalin kiakadt és nekem kellett beráncigálnom az erkélyről. Ennyire feszültek voltunk, mindenen kiakadtunk ill. kínunkban nevettünk rajta. Szerencsénkre nem egyszerre. Felváltva. Ha Ő röhögött a dolgokon, akkor én biztosan kiakadtam és fordítva.

Megismerkedtünk két sráccal, akik egy iroda felújításán dolgoztak. Náluk csaptuk agyon az időt napról-napra. A fiúktól kértünk kölcsön egy kis pénzt, hogy elmehessünk bulizni a hétvégén. Hallottunk egy rock – kocsmáról, oda mentünk. Az ajtó előtt nagyon jó fazonok álltak, úgyhogy bementünk. Nem voltak székek és asztalok, így leültünk egy sarokba a földre. Érdekes volt, mert alig lézengett pár ember. Na, gondoltuk jól kifogtuk mi is. Hajnalig üldögéltünk ott, míg indultak az első járatok. Akkor vettük észre, hogy a sötétben van még egy ajtó és ott van a jó buli, illetve volt, mert már záróra van. Nem sokat csüggedtünk, legalább tudjuk legközelebbre.

Na, eljött a munka ideje. Félelmekkel, vegyes érzelmekkel indultunk útnak. Az étkezdében minden műszaknak nevet adtak. Mi a Névtelen Hullák csoportjába kerültünk. A munka elég szar volt, de nagyobb baj volt, hogy a fizetés is. Ami pénzt kaptunk az albi fedezésére és arra volt elég, hogy ne haljunk éhen. Hát ki akar ezért dolgozni? Fiatalok vagyunk, ruhára, szórakozásra is kéne valami. Mi a francnak gürizünk azért, hogy éldegéljünk? Ebből a pénzből soha a büdös életbe nem lesz ház, kocsi, utazás, szórakozás, család. Bár család éppenséggel lehet, mert ahhoz egy nő meg egy férfi kell. Igaz meg is kellenne találni a megfelelő partnert de most ne kalandozzunk el.

Három műszakos munkarend volt. Mindegyiknek volt hátránya. Az egyiknél túl korán kellett felkelni, a másiknál épp a csúcsforgalomba estünk és levegőt venni se volt időnk, a harmadiknál olyan későn végeztünk, hogy már nem tudtunk mivel hazamenni. Ez utóbbi nagyon rossz volt. Maradt az éjszakai kutyagolás vagy stoppolás, esetleg taxi, ha megengedhetnénk magunknak. Úgyhogy általában stoppal mentünk haza. Elég érdekes volt a belváros kellős közepén stoppolni, de nem volt mit tenni. Egyszer véletlenül egy taxit stoppoltunk le. Mondtuk neki, hogy elnézést, de nem láttuk, hogy taxi. Mire ott is hagyott minket. Aztán meggondolta magát, visszatolatott és megkérdezte hova akarunk menni. Rendes volt. Hazavitt. Elmesélte, hogy Ő is vidékről jött, tudja milyen szar megtalálni a lehetőségeket.

Aludtunk és dolgoztunk, dolgoztunk és aludtunk. Ennyiből állt az életünk. A munka megviselt testileg és lelkileg egyaránt. Hétvégeken ill. szabadnapokpon hazamentünk kis szülőfalunkba, ahol a tőlünk fiatalabb, még iskolába járó barátnőink irigykedtek, milyen jó dolgunk is van. Mi pedig rájuk irigykedtünk, milyen jó is nekik a jó meleg családi fészekben.

Mikor vissza kellett volna menni belázasodtam és orvoshoz mentem, ahol a sírás is elkapott. A doki diliházba akart vitetni, de alőbb elvittek az ideggyogyóhoz. A dilidoki néni aszisztense anyu barátnője volt. Mondta, ne vigyenek el sehová, majd Ő vigyáz rám. Így egy hét után betegállományba kerültem.

Mindenféle hangulatjavító gyógyszert írt fel, de nem volt arra pénzem, hogy kiváltsam. Végül kiderült, hogy nem kell érte fizetni. Őszintén szólva nem sokra mentem vele, a helyzeten mit sem változtatott a pirula. Így visszamentem dolgozni.

Napi egyszer kaptunk kaját ami persze nem volt elég, ezért ami maradékot hagytak a „kedves” vendégek azt ettük meg. A „kedves” vendégek nagy része márkásabbnál márkásabb cuccokba járt, tele volt pénzzel. Mégis úgy beszéltek, mint egy kocsis és úgy ettek, mint egy disznó. Válogatott undorító fiatal népség volt. Kár az egészre szót vesztegetni. Mindössze húsz napig bírtuk. Csak annyi pénzt kaptunk, hogy a tartozásunk felét tudtuk kifizetni belőle. Se munka, se pénz, se kilátások. Nem volt mit tenni meg kellett lógnunk. A kis kiruccanásunk csak két hónapig tartott és be kellett látnom, tényleg nem kolbászból fonják a gátat.

A házinéni elment otthonról ügyes-bajos dolgait intézni. Mi kaptunk az alkalmon, összecsomagoltuk a cuccainkat és leléptünk. Féltünk, mert a néni bármelyik pillanatban visszajöhetett volna és mi a francot mondhattunk volna neki ? –nem tudom. Gondoltuk biztos lifttel jön, ezért mi gyalog mentünk a földszintre és a hátsó kijáraton távoztunk. Még mindig volt tíz méteres táv ahol összefuthattunk volna, de a szerencse mellénk szegődött. Soha többé nem láttuk, de hallani hallottunk felőle.

Egy szép napon levelet kaptam tőle. A címem rosszul volt ráírva, se az utca neve, se az irányítószám nem stimmelt, mégis megtaláltak, mert ismert a postás. Tértivevényes, ajánlott küldemény volt s ez állt benne: Kedves Lányok!

Sajnálattal vettem tudomásul, hogy elmentetek. Olyan gyorsan távoztatok, hogy egy pár holmit itt felejtettetek. Távozástokkor magatokkal vittétek a lakáskulcsomat is aminek egyáltalán nem örülök. Bizonyára ha én tettem volna ti sem örülnétek.

Azt írtátok a levélbe, hogy 10-én eljöttök, mivel akkor kapjátok meg a hátramaradt fizetést. Ezen csodálkozom, mert azonnal fizetni szoktak kilépés esetén, vagy ha nem póstán küldik az állandó lakhelyre. A pénztől függetlenül kérlek benneteket, hogy még a hét végén hozzátok vissza a lakáskulcsomat. Ha ez nem megy e héten, akkor a már általatok leírt időpontban kérlek benneteket, hogy ne felejtsétek el magatokkal hozni a kulcsomat. Se ezen a héten, se a jövő héten, szombat, vasárnap nem megyek sehova, várlak benneteket.

Bízom becsületességetekben. Nem szívesen teszek meg hosszú utat, hogy visszakapjam a lakáskulcsaimat. További jó munkát kívánok nektek. Ildi néni.

Sajnáltam szegény, mert olyan rendes volt. Most se fenyegetőzött a tartozással. Pénzünk nem volt, azt nem tudtunk küldeni, de a kulcsait visszaküldtem, postai úton.

4.

Itthon még mindig semmi munkalehetőség nem volt, így nyár lévén kitaláltuk Katalinnal, hogy egy üdülőközpontba megyünk dolgozni. Anyu épp összeismerkedett egy zenész fickóval, aki bárokban, üdülőkben szórakoztatta a nagyérdeműt és szerzett nekünk munkát. Kölcsönkocsival elvitt minket. Nekünk se a hely, se a Főnökasszony nem tetszett és felszolgálói gyakorlatunk se volt, de nem volt mit tenni, maradtunk. Ha nincs pénzed minden szart el kell vállalj, nincs mese. Három napig még nem kellett dolgoznunk élesben, csak elintézni a lakcímbejelentést, különböző hivatalos dolgokat és gyakorolni a tányérok kivitelét.Egyszerre hat tányért kellett az asztalhoz vinni. Az egyik kezünkben négyet a másikban kettőt. Ezt üres tányérokkal gyakoroltatták. Lassacskán, de ment a dolog. Csak napi egy-két órát gyakoroltunk, aztán csavarogtunk egész nap és felderítettük a terepet. Gondultuk biztos sok koncert lesz és jó bulik. Kerestünk plakátokat, de nem voltak még, mert csak előszezon volt. Végre valahára megláttunk egy feketébe öltözött fazon fiút és megkérdeztük tőle hol szoktak itt lenni bulik. Közölte nem tudja, mert Ő is csak most jött egy táborba. Nagyon ismerősnek tűnt s mi is neki. Méregettük, körbejártuk egymást, majd megállapítottuk, hogy a múlt héten találkoztunk a Veszett kutyában, földik vagyunk, kicsi a világ és pocsék az arcmemóriánk. Miután kölcsönösen felismertük egymást, nagyon megörültünk. A fiút Hegynek hívták és mondta, hogy Gábor is itt van, keressük meg. Társaságunk négy főre bővülve járt kocsmáról kocsmára. A szállásunkon nem szerettünk tartózkodni, mert nem rajongtunk egymásért. Se a Főnöknő, se a többi dolgozó nem szeretett minket, hogy milyen okból, nem tudjuk. A fiúkkal jártunk bulizni minden nap, nagyon jól összehaverkodtunk és hívtak aludjunk náluk. Mi el is mentünk és jót beszélgettünk, amíg „haza nem jöttek” a többi iskola diákjai, akik nem ismertek minket és tök részegek voltak. Féltékenyek lettek a többi fiúra, hogy nekik már sikerült becsajozni, biztos valami kurvák lehetünk és nekik is kellünk. Veszekedés, dulakodás, kiabálás és egymás szapulása kezdődött. A dolog odáig fajult, hogy bejöttek a nevelőtanárok és kidobtak minket. Így többet oda nem mehettünk, de egy kis vigaszunk volt. Bocsánatot kértek tőlünk a rossz fiúk. Minden esténket kószálással töltöttük négyesben. Mivel a szállást este nyolckor bezárták nem tudtunk bemenni és a fiúkhoz se mehettünk, kénytelenek voltunk az árokparton, a tóparton, padon és sövények tövében aludni. Aztán teljes erőbevetéssel dolgozni kezdtünk. Két műszak volt. Az első reggel hatkor kezdődött a reggeli és az ebéd felszolgálása tartozott bele. A második műszak déltől kezdődött, ebbe az ebéd és a vacsora felszolgálása volt. A Főnök direkt kicseszett velünk. Engen a délelöttös, Katalint pedig a délutános műszakba tette. Déltől kettőig dolgoztunk együtt, de beszélgetni nem volt időnk, akkora volt a hajtás. Bulizás szempontjából is kedvezőtlen volt a dolog, hiszen nekem korán kellett kelnem. A dálutánom viszont szabad volt, de nem nagyon örültem, mert senkit nem ismertem, egyedül pedig sehova nem volt kedvem menni, csak begubózva feküdtem a szobánkban.

Ugyanis a földieinknek letelt a táboridő és hazamentek. Nagy honvágyunk támadt, mi is haza akartunk menni, pláne, hogy levelet kaptak, mely szerint övék lehet egy klubhelység, ahol Rock-kocsmát csinálhatnak és a nyitó bulit jövő hétre tervezik. Mi sajnos azon nem lehetünk ott, mert itt kell rostokolnunk.

Ráadásul a szabadnapjainkat se egy napon kaptuk meg. Szép kilátások, mondhatom. Személy szerint egyre jobban megviselt a helyzet. Napról-naprra szomorúbb és depressziósabb lettem. Aztán ott voltak ezek a férfiak, vagy minek nevezzem őket. Ebbe az üdülőbe együtt dolgoztak vagy tíz, húsz éve. Mindenki ismet mindenkit és kiderült, mindenki összeszűrte a levet mindenkivel. Így náluk természetes dolognak számított, hogy velünk is. Mi más véleményen voltunk. Ők persze nem adták fel. Egyik fickó a barátnőmet a kenyér tároló szobába küldte, majd utánament és be akarta cserkészni. Persze Katalin nem hagyta magát, hozzávágta a kenyereket és megmenekült. Szegény vendégek, ki tudja máshol is mit esznek. Engem a szódafeltöltő szobába küldtek. Nekem is sikerült megúsznom az incidenst, igaz pár liter szóda kárba veszett, de kit érdekelt.

Aztán ott volt a portás bácsi. Vén fasz volt már, felesége is volt. Mindig nagyon örült mikor meglátott és én is örültem, hogy legalább valakivel elbeszélgethetek. Aztán egyszer behívott a fülkéjébe, hogy ad valamit. A vén fasz meg akart csókolni. Azt hittem elájulok. Se köpni se nyelni nem tudtam. Úgy látszik tényleg igaz a modás, mely szerint vén kecske is megnyalja a sót. Ebben az esetben szerencsére csak meg nyalta volna, ha a só engedte volna. Micsoda emberek vannak! Felháborító. Ha valakivel kedvesen beszélsz, mosolyogsz, jól érzed magad vele, máris rád ugrik a tejfölösszájú tizenötöstől a kilencven éves trottyig. Hogy már a nyugdíjas bácsikba se lehessen megbízni, ez nem lehet igaz. Én azt láttam benne, hogy egy kedves öregúr aki tán még a nagyapám is lehetne és aki szintén unatkozik, ezért örül ha lát és beszélgethetünk. Hogy neki mindeközben milyen gondolatai lehettek el se tudom képzelni és talán jobb ha meg sem próbálom. Egyszerűen nem térek magamhoz. Tehát ha kedves vagyok valakivel egyből ágyba akar bújni, ha nem, akkor meg azt hiszi citromba haraptam és egy mogorva, durva alak vagyok. Mások hogy csinálják, hogy alakítanak ki normális kapcsolatot? Jó kérdés. Úgy látszik sokat kell még tanulnom. Morfondírozva a dolgokon nem tudtam rájönni mit kellene ezek után tennem. Nem sok tapasztalatom van, de úgy döntöttem többet szóba se állok vele.

Telt-múlt az idő, mi pedig egyre szarabbul voltunk. A helyzet nem változott, a munkatársak továbbra is utáltak minket. Esténként sétálni jártunk és komolyan mondom, minden este megismerkedtünk valakivel, ill. valakikkel. Sajnos egytől-egyig szexéhes állatok voltak. Mikor egy hapsival ismerkedtünk meg, nem zavartatta magát. Felajánlotta bájait egyszerre mindkettőnkkel, vagy egymás után, mondván hatalmas a teljesítőképessége. Nem tudtunk mit csinálni, csak kínunkba röhögni rajta.

Aztán megismerkedtünk két fickóval, akik magukat milliomosnak vallották. Nem tudom ezzel minek kell kérkedni. Vagy talán így jobban bedőlnek a lányok? Mindegy, ránk nem hatott se a külsejük, se a pénztárcájuk. Jobban élveztük inkább azt a két üveg piát ami nálul volt. Egy üveg whiskey és egy üveg gin volt. Ők is felajánlották magukat. A pia hamar elfogyott, így aztán tovább álltunk.

Máskor meg ránk szállt két fickó. Az egyik tök dagadt volt a másik meg ferdeszájú. Nem tudtuk lekoptatni őket, kitalálták, hogy hazakísérnek minket. Mi nem szerettük volna ha megtudják hol lakunk, de megtudták. Másnap jöttek a munkahelyre, hogy beszélni akarnak velem. Csak az én nevemet tudták. Ez már délután volt, én nem dolgoztam így szerencsére engem nem találtak meg. Kati pedig időbe észrevette őket és elbújt. Akkor megúsztuk a dolgot, de sajnos nem adták fel. Este Katalin elmondta mi történt és figyelmeztette a Főnöknő, hogy nem mászkálhatnak be hozzánk csak úgy mindenféle emberek, a munkahely nem hapsizásra való. Este sétálni akartunk menni, de ahogy kiléptünk az ajtón, kinnt várt a két ficok. Gyors hátraarcot csináltunk, beszaladtunk a szobába. Kis idő múlva kopogott a szállás főnöke és kiabált. Tudtuk, hogy a fiúk miatt keres, úgyhogy kinyitottuk az ajtót, illetve Katalin, én meg az ajtó mögé bújtam, hisz úgyse akartuk beengedni. A szobaasszony engem keresett. Kati azt hazudta nem vagyok itthon, a nőci viszont belátott az ajtó pántnál lévő kis résen és fekiáltott:-Hát ott van ni! Kati mintha csak most vette volna észre nagy csodálkozással, tágra nyílt szemekkel csak annyit mondott: -Nahát, tényleg! A nőci hülyének nézett minket, mi is magunkat. Jó leszidott minket, mire mi mentegetőztünk, hogy nem tehetünk róla nem tudjuk lerázni őket és hogy mi semmit nem akarunk tőlük. A nőci megértette és mondta nekik hagyjanak minket békén. Egy óra múlva kimerészkedtünk és éppen a karjaikba futottunk. Mondtuk mi is hogy hagyjanak békén. Erre Ők esdeklően néztek ránk s ezt mondták:-Lányok, ne féljetek tőlönk, nem akarunk mi semmit, csak azt, hogy mossátok ki a ruháinkat! Nagyon lefáradtunk. Itt tényleg nincs egy normális ember se! Mindenki mosónőnek néz minket!

Egyik séta után a szállásunkon nyitva volt az egyik szobaajtó s mi elhaladva mellette benéztünk. Hat ficok volt ott. Ők is észrevettek és kijöttek utánunk. Kiderült, hogy a nőci öccse meg a barátai. Munkát keresni és bulizni jöttek. Hívtak minket is, de mi nem mentünk. Ez az állapot három napig tartott. A negyedik napon azomban azt mondták menjünk inni, vettek piát. Egyből mentünk. Jót röhögtek, hogy végre rájöttek mire van szükség ahhoz, hogy velük menjünk. Az alkohol hatására még bulizni is elmentünk velük, pedig azok a zenék nem is tetszettek nekünk, amiket ott játszottak. Mindenesetre arra jó volt az egész, hogy összehaverkodtunk. Ezt a szobanőci is megtudta, ezek után pedig nem kötözködött többet velünk. A fiúk találtak munkát valahol és elmentek.

Az üdülőben kétféle ebéd közül lehetett választani. Ezt asztalonként jelölték meg. A mi dolgunk csak annyi volt, hogy megnézzük ki mit kért és azt kivinni nekik. Mivel egészen kis gyakorlatunk volt csak és az is üres tányérokkal, néha előfordultak kis malőrök. Kajával már nehezebbek voltak és a folyós dolgok, mint például a főzelék néha kicsordult a tányér peremén. Máskor alig bírtam el a tányért és csak úgy tudtam kiegyensulyozni, hogy belelógott az ujjam a kajába.

Egyik délután épp az ágyamon pihentem, amikor Katalin rohant át a vacsoraidő kellős közepéről. Kérdeztem mi a helyzet, mire elmondta, hogy ráöntötte egy öregasszonyra a pörköltet. Kérdeztem mit kell csinálni ilyenkor, Ő mit tett. Közölte, hogy semmit, csak elrohant ide. Mondtam, hogy bocsánatot kell kérnie, meg le kellett volna törölgetni a ruháját vagy valami, de Ő totál kiakadt sírni kezdett. Nem akart visszamenni. Végül is jöttek érte, hogy menjen vissza dolgozni, hiszen nem történt semmi, nincs semmi baj, bárkivel előfordulhat a dolog. Fél óráig kellett könyörögni neki amíg kiengedett és visszament. Ráadásul kezdődött a főszezon és másfél óra alatt két turnust kellett ebédeltetni. Ez nagyon fárasztó volt. Kapkodtuk a kezünket és a lábunkat egyaránt.

Szóval egyre szarabbul éreztük magunkat és kitaláltuk elég volt, felmondunk. Azt hazudtuk megbetegedett a nagymamám és haza kell mennem ápolni őt. Katalin meg nem marad itt egyedül. Összecsomagoltunk és stoppal indultunk hazafelé. Jó érzés volt magunk mögött hagyni ezt a nem nekünk való munkát és kiállni az országútra egy hátizsákkal. Megcsapott a szabadság lehellete, ennek pedig nem lehetett ellenállni. Örültünk mikor felvett egy autó és száguldott az országúton. Néztük a gyorsan elsuhanó fákat, bokrokat. Lehúztuk a kocsi ablakát s élveztük ahogy a szél az arcunkba vág.

5.

Itthon kiakadtak a szülők, hogy csak húsz napig bírtuk a melót. Elmentünk betegállományba protekcióval. Letelefonáltunk a volt munkahelyre, hogy ez meg ez a helyzet táppénzt kell fizetniük. Ők mondták, nem jogos, mert már nem dolgozunk ott. A szülők viszont tudtak valamilyen jogszabályról, mely szerint a felmondást követően, valamennyi időn belül még hozzájuk tartozunk és fizetniük kell. Be is jött a dolog. Jó volt semmit nem csinálni és azért pénzt kapni.

Lassan elkezdődött a nyár. Pénzünk nem volt, de mi fiatalok voltunk és menni akartunk akárhová, de innen el. A szülők ismét találtak valami vendéglátós munkát, de nekünk nem tetszett a dolog. A vendéglátásból egy életre elegünk lett. Egész nap azon tanakodtunk hogy ússzuk meg a dolgot, amikor váratlanul mellénk szegődött a szerencsétlenség, ami a mi esetünkben szerencse volt.

Barátnőm, Katalin egy kis faluba lakott a mi városunk mellett. Náluk dugtuk össze a fejünket, hogy mi módon hárítsuk a fejünk fölött lebegő munkalehetőség veszélyét, hiszen két nap múlva utazni kellet volna. Kitaláltunk mi mindent. Például, hogy el kéne rontanunk a gyomrunkat, eltörni az ujjunkat. Úgy hallottuk ha krumplit húzunk az ujjunkra és egy kicsit az asztalhoz vágjuk, eltörik. Gondoltuk ez jó lenne, mert szerintünk nem olyan nagyon veszélyes és nem jár nagy fájdalommal. Elterveztük, hogy holnap véghezvisszük a dolgot.

Katalinéknál éppen a vízórához ástak egy gödröt, amit csak egy vékony falemezzel fedtek be. Olyan jól szórakoztunk ötletünkön, hogy nem néztünk a lábunk elé és beszakadt alattunk a lemez. Én Katalinra estem és egy-két kisebb karcoláson kívül nem esett semmi bajom, neki viszont fájt a lába. Nagy nehezen kievickéltünk a gödörből. Barátnőm nem bírt lábra állni. Kiderült eltört a lába. Ő tehát máris megúszta a dolgot s én is mondtam, egyedül nem megyek sehová.

A szülők persze plafonon voltak, kiabáltak, káromkodtak, mi meg jót nevettünk.

Pár nap múlva látogatóba mentem hozzájuk, mikor is rossz hírrel fogadott. Nemrég hallotta, hogy Hegy meghalt. Nem akartam elhinni, úgyhogy elvánszorogtunk egy telefonfülkéhez és végighívogattuk az ismerősöket. Sajnos, jók voltak az értesülései, de egy kis reménysugarunk azért maradt. 4 napja kómában volt, még nincs veszve semmi. Egy fesztiválon volt egyedül. Senki nem tudott vele menni, mert senkinek nem volt pénze. Állítólag valaki lelökte Őt a sziklák tetejéről. Összetörten, öt személyigazolvánnyal a zsebében találták meg. Soha nem tudtuk meg mi történt valójában. Azt viszont megtudtuk hol van és elterveztük, holnap meglátogatjuk. Barátnőm törött lába miatt nem akartunk stoppal menni, a vonatra pedig pénzt kellett szerezni. Kértünk anyukájától, de nem adott, mondván dolgozzunk, akkor lesz pénzünk. Kénytelenek voltunk megvárni míg elalszik és lopni a pénztárcájából. Csúnya dolog volt, de nem volt mit tenni.

Másnap nagy reményekkel indultunk útnak. Azonban mikor odaértünk rossz hírrel fogadtak. Levették őt a gépről és kivették a működő szívét, hogy egy nőbe ültessék be. Teljesen összeomlottunk. Nem értettük a helyzetet, hiszen még tizenhét éves se volt! Hogy csinálhatták ezt, kinek a beleegyezése kellett ehhez, mi jogon veszik el egy ember életét, hiszen csak agyhalott volt. Mennyi esetről hallottunk már mikor valaki visszatért a kómából, Ők pedig megölték. Ismét szembe kellett néznünk a halállal, újabb barátunkat vitte el. Hazafelé egy szót sem szóltunk egymáshoz. Magunkbaroskadva ültünk, zavarodottan, elveszve, letörten.

Hát ennyi egy élet? Miért nem én haltam meg, hisz én nem akarok élni, én nem akarok dolgozni, én érzem kilátástalannak a helyzetem! Nekem nincs pénzem, se hapsim, se erőm! Akkor miért olyan embert visz el a halál akinek tervei vannak és szeret élni! Akinek barátnője van, akit szeret és közös terveik! Bonyolult és érthetetlen ez az egész.

Elterveztem mától kezdve egy évig kizárólag csak fekete ruhában fogog járni.

Egy hét múlva „bulit” csináltunk a tiszteletére. Ez a buli nem vidámsággal, jókedvvel telt. Könnyek és bánat volt a meghívott vendég. Mindenki kibukott. Zene nélkül, halgatagon emlékeztünk. Mindenkinek volt társa egy üveg pia személyében. Jól berúgtunk, amitől csak szomorúbbak lettünk. Aztán a barátnője kibukott és el akarta vágni a nyakát, illetve el is vágta, de időben közbeléptek, így sikerült elkerülnie az ütőeret.

Nem is tudom van-e jogunk elvenni saját életünket, vagy mivel a miénk, van-e joga beleszólni másnak mikor dobjuk el. Végül is mindenkinek a saját élete, azt csinál vele amit akar. Ha már nem kell miért ne dobhatnám el, mint egy használt ruhát? Senkinek semmi köze hozzá. Éljen mindenki úgy ahogy akar és addig ameddig akar. Ebbe senki nem szólhat bele.

6.

A nagyszüleimhez mentem feltöltődni ebben a lerobbant lelkiállapotban, akik szívesen fogadtak. Egy kis faluba laktak, ahol kert is volt. A ház a falu szélén állt, ahol már nem voltak szomszédok. Reggelről kiültem a szabadba, hallgattam a madarak csicsergését, néztem, hogyan simogatja a szellő a faleveleket. Ebben a megnyugtató környezetben én is megnyugodtam. Ültem a fűben és álmodoztam. Kellemesen, békésen éreztem magam. Sütött a nap s a világ gondtalannak tűnt. Jó lenne mindig csak itt üldögélni a fűben, nem gondolni semmire és senkire, csak érezni és élvezni a természet nyújtotta gyönyöröket. Előbb – utóbb persze rádöbbentem, hogy abból nem lehet megélni, hogy itt üldögélek, de mivel el sem tudtam képzelni mit is csinálhatnék, amihez kedvem van és pénzt is kereshetek vele, ismét elkapott a kétségbeesés, a kilátástalanság, a reménytelenség. Mikor azonban elkezdtem a halálról beszélni nagyszüleimnek, teljesen megrémültek s ezt mondták:-Nehogy beszélj valakinek ezekről a dolgokról, te lány, azt hiszik megőrültél és diliházba csuknak! Senkinek egy szót se!

Hát, ha egyszer ezek a dolgok járnak az eszemben! Nem tehetek róla és ki másnak is beszélhetnék róluk? Ők viszont hallani se akartak ilyen dolgokról. Teljesen tanácstalan lettem. Tudom, hogy valamit kezdenem kell magammal, valamiből meg kell élnem, valamit csinálnom kell, csak azt nem tudom mit.

Itt volt a nyár, a bulizás, a szórakozás, nekem pedig se pénzem, se munkám, se kedvem semmihez. Szeretnék én dolgozni, de csak azt amihez kedvem van. Semmi kedvem egy gyárban dolgozni reggel 6-tól, hangsulyozom, reggel 6-tól. Hiszen akkor minimum ötkor fel kellene kelnem, ahhoz pedig nincs energiám. Különben is kik ezek a főnökök, hogy eldöntsék ilyen korán menjünk dolgozni, mivel különbek Ők nálunk? Azt hiszem semmivel. Sőt, kihasználják, kizsákmányolják az embert. Belőlem nem kapnak!

A család szerint nem is kell nekem gyárba mennem, irodába is mehetek ahol csak reggel 8-ra kell menni dolgozni! Vagy OTP- be, Postára. Igenám, de kinek van kedve nyolc óráig egy helyben üldögélni, vigyorogni az ügyfelekre, mintha más gondja se lenne, hallgatni a panaszaikat, mikor nekem is vannak. Segíteni nekik, mikor magamon se tudok. Ráadásul mindezt négy fal közé zárva, ahol nem láthatom a napot, nem érezhetem a szelet és semmit. Nem, ebből nem kérek.

Valami másra vágyok, valami szabadabbra. Szívesen lennék festő. Üldögélnék egy csendes, gyönyörű helyen, figyelném a napfelkeltét, naplementét. Elképzelem és máris jobban érzem magam. Ilyen munkára feltudnék kelni akármilyen korán is, sőt le se feküdnék, nehogy elszalasszak valami csodálatos látványt. Csak egy bökkenő van, hogy nem tudok festeni. Se képzettségem, se tehetségem, se pénzem. Ha pénzem lenne, minden megoldható lenne. Elmehetnék tanulni és azt csinálnám ami nekem jól esik. Mindaddig csak álom.

7.

Kaptunk egy állásajánlatot, melyet el is fogadtunk a barátnőmmel. Egy zöldséges tulajdonos alkalmazott minket dinnyeárusként. A dolog annyiból állt, hogy kitett minket a főút mellé egy parkolóba egy csomó görögdinnye társaságában. Feladatunk annyi volt, hogy ha megálltak a kocsik és dinnyét akartak, kiszolgáltuk őket. Nem kell hozzá sok ész. A pénz nem volt jó, de legalább szabadban voltunk, azt csináltunk amit akartunk. Nem állt fölöttünk főnök, nem ellenőrzött, nem figyelt senki. Kedvünkre napozhattunk, beszélgethettünk, olvashattunk, zenét hallgathattunk. Egy kis mellékes is becsúszott néha. Jó borravalókat kaptunk, illetve a gazdagabb embereknek drágábban adtuk a dinnyét, ami nekünk is járt. Kajára nem is költöttünk, elég volt nekünk a friss, ropogós, érett görögdinnye. Nem akartunk elherdálni rá a nehezen megszerzett pénzünket.

Már akkor nagyon szerettem olvasni, úgyhogy a pénzemet könyvekre költöttem. Ez mellett a munka mellett olvasni is lehetett, így ez nagyon megfelelő volt számomra.

Lassan vége lett a nyárnak, a dinnyeszezonnak s megint munka nélkül maradtunk.

A Munkaügyi Központ szervezésében indult egy hostess+falusi vendéglátó tanfolyam. Nem igazán éreztünk elhivatottságot ilyen téren, de valamivel el kellett tölteni az időt és még pénzt is kaptunk érte, belevágtunk. Ez jó dolognak tűnt, ha másért nem, azért, mert addig sem kell dolgozni sehol, meg aztán ki tudja mire lesz még jó ez az iskola. Elég sokrétű volt a tananyag, de ami jó volt, hogy elég könnyű. Legalábbis nekem az volt. Nem sokat tanultam, mégis jó eredményeim voltak. Tanultunk itt csecsemőgondozást, orvosi ismereteket, szociális gondozást. Megtanultuk, hogy kell injekciót beadni. Gondoltam ennek még hasznát veszem, hiszen akkor már eldöntöttem, ha módomban áll kipróbálom a heroint. Tanultunk még szabás-varrást, sütés-főzést, idegenforgalmat, idegenvezetést, kommunikációt, marketinget, német nyelvet. A legjobban a főzőcskézős órákat szerettem. Amit főztünk utána meg is ehettük. Az iskolánkban nem volt főzőhely, ezért egy menhelyre jártunk főzni, ahol állami gondozott gyerekek voltak, azaz nem csak kisebb gyerekek, hanem tizennyolc éves korig. Az órák úgy zajlottak, hogy reggelről először megbeszéltük mi kell a boltból, azt két ember megvette. Ezt általában mi vállaltuk a barátnőmmel, legalább addig is sétálhattunk és friss levegőn voltunk. Az volt a legjobb amikor olyan kaját készítettünk, amihez valamilyen alkohol kellett. Például pörkölthöz vörösbor, vagy süteményhez rum. Persze az egész üvegnyi nem kellett bele, ezért hogy ne vesszen kárba megihattuk. A többi lány meg asszony elég nyomi volt, nem akartak inni délelőtt. E nemes feladatot átvállaltam újdonsült barátnőmmel.

Katalinnal mentem a tanfolyamra, de Ő behapsizott és nem nagyon járt be az órákra, volt hogy hetekig nem jött be. A tanfolyam már elkezdődött, mikor egy lány jött, aki a legfiatalabb volt közöttünk. Én észre se vettem, hogy új lány van, de a többiek mondták és összesúgtak a háta mögött és utálták, hogy milyen béna. Gondoltam ha mindenki utálja biztos jó fej lehet és összehaverkodtam vele. Nem csalódtam, nagyon jó barátnők lettünk. Neki is volt barátja, de engem se hanyagolt el, nem úgy mint Katalin. Katalinnal ezzel meg is szakadt a nagy barátság. Új barátnőmet Anitának hívták és abba a városba lakott ahol az iskola volt. Én mindig korábban értem fel a suliba, mert csak úgy volt vonatom. Reggelente így Anitához mentem. A szülei ilyenkor már nem voltak otthon, csak a kishúga, akit mi vittünk óvodába. Utána fölmentünk hozzájuk és ittunk valami alkoholt. Ez lett a napi programunk, vagy ha úgy tetszik az első óránk. Egyik nap Én vittem piát, a másik nap Ő fedezte ivási szükségleteinket. Cigarettára is szükségünk volt, ekkor már le tudtam tüdőzni, amit azért tanultam meg, hogy a füves cigit el tudjam szívni, ha alkalmam lesz rá. A cigit általában loptuk a boltból, úgy hogy bedugtuk a kabát ujjába. Olyan kabát kellett hozzá aminek gumis volt az ujja és nem tudott kiesni belőle a cigi. Néha ott volt náluk a nagymamája is aki boldogan ivott velünk és még cigit is lopott az öreglány. Őt nem is figyelték nagyon a boltosok, könnyű dolga volt.

Volt mikor eléggé feldobódtunk és nem volt kedvünk iskolába menni, ilyenkor csavarogtunk, pláne mikor jött a tavasz, a jó idő. Egyszer elmentünk a piacra, ami csötörtökönként volt a sportpályán. Ittunk is és nagyon jól éreztük magunkat. Sötött a nap, mi pedig lefeküdtünk a fűbe a piac kellős közepén. Egyszercsak ránkszólt valaki, hogy mi a fenét csinálunk mi itt, nem az iskolában lenne a helyünk? Az osztályfőnökünk volt. Jól leszidott, mondta hogy azonnal menjünk iskolába, mert szakfelügyelők jönnek megnézni az osztályt. Így be kellett mennünk, kicsit részeg állapotban. Az osztálytársaink észrevették, hogy nem a legjobb formában vagyunk és beültettek az utolsó padba, meghagyva, meg ne merjünk szólalni az óra alatt. Mi jót vihogtunk rajtuk és nem jelentkeztünk egyszer se az órán. Az osztályfőnök nem vette észre, hogy részegek vagyunk, így nem is lett semmi probléma belőle, mert a többiek se köptek be.

Télen egy csomószor késtek a vonatok. Ilyenkor az állomáson fagyoskodtam, ahol természetesen a fűtés luxus lett volna. Egy ilyen alkalommal rámszállt egy fickó vagy inkább ember, hiszen már a negyvenet taposta és cigarettával kínált, amit én el is fogadtam. Aztán egyfolytában nyomta a süket dumáját, már nagyon untam és örültem amikor végre jött a vonat. Erre mi történt? Hát nem fölszállt rá az a tökfej is? Azt mondta vasutas és ingyen utazhat, ideje is van, utazgat egy kicsit. Be nem állt a szája egész úton, hogy én milyen szép vagyok és szeretne velem közelebbről is megismerkedni, illetve találkozni. Hazaért a vonat, mondtam neki itt nekem már le kell szállnom. Erre ő is leszállt. Gondoltam nagyon gyorsan le kell ráznom, mert nem akartam, hogy megtudja hol lakom. Úgyhogy még fél órát kellett vele töltenem az állomáson a hidegbe, amíg meg nem ígértem, hogy majd találkozunk.

Másnap semmi kedvem nem volt iskolába menni, nehogy összetalálkozzam vele. Ezért kitaláltam, hogy kerülőúton megyek, ami ugyan kétszer olyan hosszú, de veszélytelen. Hát mi történik? Az első ember aki szembe jön velem a tökfej volt. Megmondtam neki, hogy nekem nem tetszik, hagyjon engem békén. Ilyen könnyen azért nem lehetett lerázni, elkísért a suliig. Anitának mondtam milyen ficok szállt rám és a nevét is. Kiderült valami mutogatós, már többször lecsukták.

Ez az én formám. Nem is értem a férfiakat. Egyáltalán nem voltam hozzá kedves, nem mosolyogtam rá, nem fejeztem ki rokonszenvet iránta, mégsem kopott le. Nem tudom, hogy gondolhatja elérhet valamit nálam, mikor állandóan a számat húzom és mégse veszi a lapot. Hogy kéne viselkednem, hogy bunkónak se tartsanak, de azért észrevegyék nem tetszenek?- fogalmam sincs. És különben is mit képzelnek a férfiak, ha elfogadsz egy szál cigit, vagy csokit, vagy akármilyen kis apróságot, már az övék vagy? Bonyolult dolgok ezek.

Egy tőlem fiatalabb ficok azért megtetszett a suliban, akit Parízelnek neveztünk el, mert olyan nagy vastag fülei voltak. Egyszer mikor reggel Anitáéknál iszogattunk, kinéztünk a konyhaablakon, amely előtt egy pad állt, a padon pedig Parizelék ültek és sört ittak. Egyből nagyobb szerelmem lett, tehát Ők is iszogatnak néha iskola előtt.

A tanfolyamon nem volt meg a tanterv, hiszen az iskola először indított ilyen gyorstalpalót. Nem tudták sokszor azt se mit is tanítsanak tulajdonképpen. Volt állattenyésztés és dísznövénykertészet óránk is. Mindkettőt egy tanár tanította, aki történetesen abból a városból járt be ahol én laktam. Ő kocsival, illetve Trabanttal járt és engem is mindig hazavitt az órái után. Gyakorlati órák is kellettek, így kitalálta, hogy elvisz minket disznóölésbe. Elmondhatom senkinek nem tetszett az ötlet. Erre mondta, nem kötelező odamenni, mi is kitalálhatunk valamit, csak neki nincs jobb ötlete. Nekem volt. Mivel a dísznövénykertészeten belül a borokról is tanultunk, kitaláltam vigyen bennünket borospince látogatásra és borkóstolásra. Jelentkeztem és előadtam az ötletemet, mely mind a diákok, mind a tanár úr részéről osztatlan sikert aratott.

Megterveztük az időpontot és busszal mentünk a borospincét meglátogatni. Zsíroskenyeret is kaptunk, hogy elnyomja az előző bor ízét, meg almát is. Ettünk, ittunk, nassoltunk. Mindenki jól becsiccsentett, jól éreztük magunkat. Hazafelé is menetrendszerinti járattal mentünk, végig énekeltünk, röhögtünk. A sofőr majdnem ledobott minket.

A suli a vége felé közeledett és nekünk már hostess gyakorlatra kellett menni. Az elsőre nem mentünk Anitával, mert nagyon távol állt tőlünk, hogy valami kosztümös dolgot vegyünk magunkra, körömcipővel, ráadásul nem igazán tudtam volna mit beszélni ilyen öltönyös embereknek, meg mosolyogni végig mint egy idióta. Nem hiszem, hogy ment volna.

Másodszorra egy faluba kellett menni, polgármester találkozóra. Itt az volt a feladatunk, hogy az ételt és italt felszolgáljuk. Nekünk nem adtak se enni, se inni, így kedvem se volt dolgozni. Ki is húztam magam a munka alól, nem csináltam semmit egész nap. Ráadásul azt akarták, mi mosogassunk el, azt már senki nem vállalta. Cselédnek néztek minket vagy mi a fene?

Harmadszorra viszont egy nyugdíjas találkozóra kellett menni, italokat felszolgálni nekik. Lehetett választani a röviditalos, a sörös és az üdítőitalos felszolgálás között. Én természetesen a röviditalokat választottam, a barátnőmnek meg szóltam, hogy a söröset válassza. Miénk lett a két legjobb, annyit ihattunk amennyit akartunk. Nem volt nagy választák, csak vodka meg császárkörte, de az épp megfelelt nekünk. Hát mit ne mondjak, az öregasszonyok jobban ittak, mint az öregemberek. A sör és az üdítő nem nagyon kellett nekik, bezzeg a rövid lecsúszott nekik is. Jól választottak. Igaz így nekem volt a legtöbb dolgom, hiszen egy feles gyorsan lecsúszott nem ültek mellette órákig. A piák pincébe voltak és mindig le kellett mászni érte, a magassága csak egy méter volt, szinte guggolva közlekedhettünk csak. Mikor már én is ittam egy kicsit, elfelejtettem, hogy nagyobb vagyok egy méternél és fölálltam. Jól bevertem a kobakomat, amin egy óriási guga lett pillanatok alatt. A nagy ilyedségre inni kellett valamit. Eléggé becsicsentettünk, de nem volt feltűnő az öregek között, mert ők is. Így aztán megeredt a nyelvünk és jól elszórakoztattuk egymást.

Aztán az iskolának egy új sportcsarnokot adtak át és ehhez csak négy lány kellett. Nem tudom, hogy kerültem közéjük, de valamiért engem is közéjük választottak. Talán azért, mert jó dumám van. Persze ők nem tudták, hogy csak alkoholos befolyásoltság alatt, egyébként nagyon szótlan, visszahúzódó vagyok és kommunikálni se tudok.

Ennek örömére varrtak nekünk csúnya rózsaszín kosztümöt és mégcsúnyább fehér blúzt. Ezt kellett viselnem. Egyáltalán nem állt jól a vörösre festett hajamhoz. Úgy néztem ki, mint egy idióta, de a fiú haverjaim szerint jól állt nekem a miniszoknya meg az elegáns öltözék. Javasolták, váltsak stílust, dobjam el az örökös fekete öltözéket és a kopott, szakadt cuccokat. Kinevettem Őket, hiszen ezek a kedvenc ruháim, semmi pénzért nem válnék meg tőlük. Lehet, hogy más a kutyája alá se tenné, de nekem mindeneim. Hiszen se kutyám, se macskám, se házam, se kocsim, se pénzem, se csókom, se szeretőm. Csak a ruháim az enyémek, úgyhogy ragaszkodom hozzájuk.

A német tanárom nagyon bírt engem. Kis punknak nevezett, pedig nem is voltam az, csak szerettem őket. Nagyon okosnak tartott, állítólag én voltam a legjobb tanítványa, pedig nem tudtam semmit. A szabályokat megtanultam, ragozni tudtam. Ennyi. A szavakat viszont egyáltalán nem tanultam meg. Amikor felelni kellett, németül mondta, milyen szót ragozzunk, így könnyű dolgom volt, Ő meg azt hitte tudok mindent. Ha én semmit nem tudtam és szerinte a legjobb voltam, mit tudhattak a többiek?

Amikor nem kellett minden nap suliba menni, mert például egy-egy hét téliszünet vagy akármi más volt, nem vettem vonatra bérletet, nem akartam arra is költeni. Reggelenként nagyon sok diák ment vonattal és a kalauzok nem nagyon nézegették a bérleteket, könnyen meg lehetett úszni a dolgot. Hazafelé már rizikósabb volt, mert nem egyszerre ment haza a sok diák, attól függött ki mikor végzett az órákkal. Így jegyet kellett venni és bujdosni a kalauz elől, nehogy lekezelje. Tehát volt egy menetjegyem, emi kezeletlen volt ugyan, de rajta állt az aznapi dátum. Otthon aztán különböző praktikákat kellett cselekednem. Tűvel kikapartam szép óvatosan a már nem aktuális számokat és a tűt azonos színű tintába mártva ráírtam a következőt. Volt mikor otthon nem volt rá időm és német órán csináltam. A tanár el se tudta képzelni miket ügyködök és csak nevetett rajtam, milyen élelmes vagyok. Egy – egy ilyen „átoperált” jegyet öt napig is használhattam, utána azonban meg kellett váljak tőle, mert olyan vékony lett az átírások helyén, hogy szinte átláttam rajta. Egyszer épp ilyenkor ellenőrzött a kalauz. Én nagyon megijedtem, de nem szólt semmit. Lyukasztott és ment tovább. A vonaton és az állomáson sok kezeletlen jegyet lehetett találni, úgyhogy volt utánpótlás a későbbiekre, nem is kellett mindig venni.

Tesóm az ország másik végén tanult főiskolán s hívott, menjünk le látogatóba, meg bulizni. Péntekre beszéltük le a dolgot három barátnőmmel. Nekem még iskolába kellett menni, úgyhogy nagy hátizsákkal mentem, kajával, piával és ruhákkal. A déli vonatnál vártak engem és anyut is kirendeltem. Leszálltam a vonatról, anyunak adtam a tankönyveket, mi pedig útnak indultuns autóstoppal. Két csoportra válltunk, de előtte odaadtam a címet a többieknek is, hogy majd ott találkozunk. Egész jó volt az utunk, sehol nem kellett órákat ácsorogni. A cél előtt húsz kilométerrel megláttuk a másik párosunkat az útszélén bandukolni. Szóltunk a sofőrünknek vegye már föl őket is, hozzánk tartoznak. Rendes volt, fölvette Őket is. Sőt, nem dobott ki csak úgy a város szélén, hanem a megadott címre szállított. Tök szerencsések voltunk. Mivel húsvét volt este valami nyuszi bált rendeztek, ahová ingyen mehettünk, mert tesóm szerzett jegyeket. Elég jó zenék voltak, végigtáncoltuk az egészet. Négyesben, ugyanis senkivel nem sikerült megismerkednünk.

Másnap gyönyörűen sütött a nap, városnézésre indultunk. Egy téren üldögéltünk egy szobor alatt, amikor váratlanul elkezdett zuhogni az eső, de olyan erővel, hogy pillanatok alatt bőrig áztunk, hiába tartott csak öt percig az egész. Kénytelenek voltunk visszakullogni a kollégiumba csurom vizesen. Természetesen pont találkoztunk tesómékkal, akik jól kiröhögtek minket s máig azt emlegetik, millyen szerencsétlenek voltunk. Este már nem is mentünk sehova, mert a ruháink nem száradtak meg, másnap meg már indultunk vissza, hiszen vége volt a hétvégének.

8.

Idővel aztán sikeresen befejeztem az iskolát. Jött a nyár, pénz, munka pedig sehol se volt. Egyik barátnőm talált egy újsághirdetést, amely környezetvédelmi táborba hívott. Napi 6 órás munka. Ezért cserébe ingyen szállás, reggeli, ebéd. Az esti programokra ingyenes belépő meg a strandra ingyen belépő. Mindanyiunknak tetszett az ötlet, hiszen mindannyian csórók voltunk. Lebeszéltük a dolgot telefonon és vártuk az időpontot. Meg is kaptuk így készülhettünk a nagy útra. Természetesen stoppal mentünk, hisz nekem csak egy-két százasom volt s ha busszal vagy vonattal megyek nem is maradt volna belőle semmi. Összesen tízen mentünk. Három fiú, három lánnyal párba és négy lány szólóba. Én az utóbbiak csoportjába tartoztam. Szerencsénk volt. Két stoppal leértünk. Aki másodszor vett fel ficok, annak megtetszettem. Mondta Ők is indulnak nyaralni a barátaival, méghozzá vitorlázni és meghívott minket is. Persze a kocsiban jópofiztam, hogy vigyen minket a célunk felé, de különösebben nem rajongtam az ötletért. Illetve az ötlet tetszett, de mégiscsak egy vadidegen ficok, akinek ki tudja milyen haverjai vannak és ha elmegyünk hajókázni, ki tudja mit akarnak és onnan még menekülni se lehet csak úgy. Egyszóval féltünk volna elmenni, amit neki nem mondtunk meg. Kaptunk tőle egy telefonszámot, Ő pedig tőlünk egy ígéretet, mely szerint felhívjuk. Ez soha nem történt meg. Lehet, hogy ezek után bunkónak tartott minket, de mi csak félénkek voltunk és a ficok se tetszett külsőre egyikünknek sem.

Végre leértünk, már mindenki ott volt, mindenki szerencsésen odaért. Viszont a főnök sehol se volt, senki nem foglalkozott velünk. Nem csüggedtünk, leültünk a fűre, beszélgettünk. Kiderült a főnök valami balesetet szenvedett és agyrázkódást kapott, így nem is mutatkozott. Végül a felesége intézkedett és egy húsz ágyas szobát kaptunk. A szobát valami öltözőhelyiségből alakították át és háború előtti vaságyakkal, vasszekrényekkel rendezték be. Tök undorító volt. Egy hazai rock együttes lépett volna fel az este, így rengeteg fiatal gyűlt össze a szobánkban. Ők nem is szerettek mást csak ezt a zenekart és olyan ruhákba jártak, ami az zenekar nevét viselte és minden számukat ismerték. Mi is szerettük, de azért ennyire fanatikusan nem. Már nagyon várta mindenki a koncertet, amikor is jött a hír, hogy a gitárosuk motorbalesetet szenvedett innen három kilométerre és belehalt sérüléseibe. A koncert és minden egyéb rendezvény elmaradt az est folyamán. Persze mindenki teljesen kiakadt, de a fanatikus rajongók teljesen. Jól berúgtak, kiabáltak, törtek-zúztak. Akik csak ez miatt jöttek, haza is mentek, úgyhogy a húsz ágyas szobába csak mi heten lányok maradtunk a rengeteg kosszal és üres üvegekkel.

Reggelre valamennyire összeszedte magát a főnök és átjött hozzánk. Bár ne tette volna. Jól leteremtett minket, hogy mit képzelünk mi, egész éjszaka zajongtunk, nem tudott aludni tőlünk és mi ez a disznóól, be se lehet lépni hozzánk és hogy milyen alkoholisták vagyunk, meg narkósak meg minden. Hiába mondtuk neki, hogy nem mi voltunk, nem hitte el. Ő is szerette ezt a zenekart és állítása szerint ismeri a rajongó fiatalokat is, akik szerinte ezt a disznóólat nem csinálhatták, és különben is Ők már három éve idejárnak és semmi probléma nem volt velük eddig, miért pont most lenne. Minket ellenben nem ismer, úgyhogy kizárólag mi lehettünk. Nem tudom valóban így gondolta-e vagy csak az agyrázkódás miatt lett hülye, de kiakasztott mindenkit. Gondoltuk, jól kezdődik ez a nyaralás.

Egy hasznunk azért volt a többiek dorbézolásából. Itt hagyták az üres üvegeiket, amit mi visszaváltottunk és estére vehettünk rajta piát. Már eltelt két nap s mi még semmit nem csináltunk. Hűvösre fordult az idő a strandra nem jött senki. Napközben csak csavarogtunk, iszogattunk, dumáltunk. Senki nem ügyelt ránk, nem foglalkoztak velünk, mi meg nem mentünk senkihez, hogy ugyan már adjanak egy kis munkát, dolgozni szeretnénk. A reggelit, ebédet megkaptuk, más nem is kellett. Az ebédről loptunk kenyeret, így vacsora is volt. Egy magánháznál felfedeztük, hogy kimért bort árulnak olcsón. Ott vettünk mindig. Esténként levonultunk a tóhoz, iszogattunk, beszélgettünk.

Egyszer sétálgattunk, mi a négy szólóba lévő lány és a parkba két jó fazon fickót láttunk a földön feküdni. Teljesen feketébe voltak öltözve, egyből megtetszettek. Két rendőr ment oda hozzájuk és igazoltatta Őket. Semmibe nem tudtak belekötni, úgyhogy mondták nekik üljenek a padra. Nem tudtunk megismerkedni velük, mert vissza kellett mennünk a táborba, munka ügyben. Mivel még mindig nem volt meleg strandidő, munka se. Azt viszont nem tudták tétlenül nézni, hogy semmit nem csinálunk, így adtak munkát. A lányoknak, azaz nekünk cigicsikkeket kellett szedni a strand területén, a fiúknak pedig hínárokat a kövek közül. Micsoda baromság! Szép két hétnek nézünk elébe! Épp a cigicsikk szedésének bonyolult műveleteivel voltunk elfoglalva mikor beállított a két fekete fazon. Kinevettek minket, mi mondtuk, lehet segíteni. A lényeg hogy összeismerkedtünk. Nekem nagyon megtetszett az egyik, de semmire nem jutottunk, mert az esti vonattal már mentek haza. Megígérték,hogy visszajönnek majd.

Mi maradtunk és naponta folytattuk nemes feladatunkat. Egyik reggel már hajnal hétkor felébredtem, vesztemre. Bejött az egyik kisfőnök, hogy kell neki két ember, mert valami erődre kell vigyázni, pénzt szedni az arra járóktól, és hogy költsek még fel valakit. Az egyik barátnőm, Piri már ébredezett szóltam neki, de nem volt kedve jönni. A kisfőnök meg már jött, hogy indulni kell, mert messze van és elvisznek kocsival. Közben a többiek is felébredtek és elmondta nekik is az új munkalehetőséget. Senkinek nem tetszett az ötlet s azt mondták én vagyok felöltözve Pirivel, menjünk mi és különben is nekünk mondták először. Kénytelenek voltunk mi menni. Azért meghagytuk a többieknek, hogy majd kérdezzék meg a kisfőnöktől hova vittek és hozzák utánunk a kaját. Én reggelire épp egy jégkrémet kértem.

Elvittek minket a következő városba egy strandra. Itt volt egy nagy légvár gyerekeknek, ebbe lehetett ugrálni és ebbe kellett a belépőt szedni nekünk. Na, ezt nem tudta megmondani az a hülye főnök normálisan? Minden gyereknek belépőcédulát kellett adni és amennyit letéptünk a tömbből, annyival elszámolni. Persze egy csomó gyereknek nem kellett a cetli, ugyan mit is csinált volna vele? Otthagyták nekünk, vagy nem is kérték. Mielőtt leszakítottuk volna elszaladtak ugrálni. Így felfedeztük, hogyan juthatnánk egy kis mellékeshez és mi éltünk is vele. Jól is jött a dolog, mert hozták a reggelimet vagy inkább ami maradt belőle, ugyanis az egy órás gyalogúton teljesen megolvadt és pár kortyocska maradt belőle. Kénytelen voltam venni valamit. Délre egészen jó idő lett, sok gyerek jött ugrálni. Nagyon megkedveltek minket és ha tehettük mi is ugráltunk velük, persze csak felváltva, valaki mindig volt a kasszánál.

Este „meggazdagodva”tértünk vissza a táborba. Másnap mindenki szeretett volna menni, de mi nem adtuk át a helyünket. Úgy gondoltuk reggel senki nem akart menni, azt gondolták szar hely, minket zavartak, akkor most már mi megyünk ezentúl is. Megsértődtek ránk, összevesztünk mindenkivel.

Kitaláltuk, hogy elég volt, hazamegyünk holnap. Este mindenki elment bulizni csak ketten maradtunk. Épp aludni akartunk, mikor szólt az egyik lány, hogy megjöttek a feketék. Gyorsan kipattantunk az ágyból, felöltöztünk és lementünk a partra. Hoztak nekünk házisört egy nagy flakonba. Jött velük egy ismeretlen ficok is, aki szipózott s én megkértem rá tanítson meg engem is. Nem nagy tudomány, könnyen belejöttem. Idegileg padlón voltam, úgyhogy sört is ittam, teljesen kikészültem tőle, vagy akár mitől. A lényeg hogy elrohantam a szobába, összecsomagoltam a holmimat és elintultam az éjszaka kellős közepén hazafelé stoppolni. Egész végig sírtam. Az útra egy kocsma előtt kellett kimenni. Észrevették a többiek, hogy arra mentem és utánam jöttek, visszaráncigáltak. Aztán arra emlékszem, hogy az egyik fickó deci vodkáját megittam.

Másnapra kibékültünk a többiekkel és két lánynak átadtuk a helyünket munka ügyben. Nem volt szerencséjük. Szinte egész nap esett az eső. Hiába volt nyár, nagyon hideg volt, fújt a szél is. Éjszakára pedig iszonyúan lehűlt a levegő. Hajnalonként arra ébredtem, majd’ megfagyok. Igaz ez nem csoda hiszen csak egy plédet vittem, mert nem volt még hálózsákom és pénzem se rá. Paplant pedig nem akartam cipelni, mert az egész hátizsákomat kitömte volna a többi cuccnak meg nem lett volna helye. Stoppoláshoz egyébként sem előnyös a fél szekrényt magunkkal vinni.

A fekete ruhás fiúk itt maradtak nálunk és a szobánkban aludtak, ami idő közben megtelt lányokkal és ráadásul ismerősökkel, akiket mi hívtunk. A srácok nem hoztak magukkal se takarót se semmit, ezért összetoltuk az ágyakat és úgy aludtunk. A fiú aki tetszett nekem cukorbeteg volt és inzulinozta magát állandóan.

Nekem Wc- re kellett mennem. Mire visszamentem elfoglalták a helyemet. Nem volt mit tenni, szereztem egy pokrócot és lementem a strandra egy padra. Már majdnem elaludtam, amikor jött egy fickó, aki szintén itt dolgozott, hogy Ő sem tud hol aludni, fázik stb. Egy pokróc volt és egy pad, azon osztoztunk ketten. Szerencsére normális fickó volt, nem akart semmit. Hajnal felé már nagyon hideg lett, ezért elmentünk kávézni. Meghívott rá. Akkor jutott eszembe, hogy nem is szeretem a kávét, nem is szoktam inni. Most azonban jól esett, hiszen hideg volt és álmos is voltam. Továbbra is rossz volt az idő és a napi elfoglaltságra még mindig nem tudtak mit kitalálni mint a cigaretta csikk szedegetését.

Gondoltuk focizunk a változatosság kedvéért, ehhez előbb viszont el kellett kérni az agyrázkódásos főnöktől a lasztit. Elmentem hozzá Pirivel. Vagy tíz percig kopogtunk, míg végre méltóztatott kifáradni. Mondtuk neki mit akarunk, Ő meg csak bámult ránk bamba képpel és azt kérdezte: -Ugye milyen szépen csiripelnek a madarak?Erre mi is bamba képpel bámultunk rá, mert mi semmit nem hallottunk. Gondoltuk magunkba, tényleg valami baja lehet, jobb ha pihenni hagyjuk Őt és nem zaklatjuk olyan komoly erőfeszítéseket igénylő kéréssel, mi szerint adjon focit. Aztán jött a feleség és adott focit, a férjét pedig lefektette aludni.

Az idő nem lett jobb és mi egyre jobban unatkoztunk ezért úgy döntöttünk, hazautazunk. A fiúk is elmentek, de megbeszéltük találkozunk még, majd valami koncerten vagy klubban.

Szóltunk a főnöknek, hogy négyen hazamennénk. Nem volt semmi akadája a dolognak, megértette. Zuhogott az eső, ezért úgy gondoltuk vonattal megyünk, de nem akartunk annyit fizetni így csak fél útra váltottuk meg a jegyet. Gondoltuk úgyis sokan lesznek a vonaton és majd nem emlékszik ránk a kalauz, mi pedig majd eljutunk a célunkig. Hát nem jött a kalauz fickó visszafelé? Úgy csináltunk mintha elaludtunk volna. Felköltött és megkérdezte nem kellett volna-e leszállnunk már. Előtte mondtam a többieknek ne szóljanak semmit, majd én beszélek, ha kell. Kellett. Úgy csináltam mintha megrémülnék, hogy „ Úr Isten, most mi lesz?” Mondtam neki: -Elaludtunk sajnos. A kalauz bácsi is rémüldözött, hogy. –Jaj, szegény kislányok. Kitalálta, szálljunk le a következő állomáson, majd jön egy másik vonat és azzal visszamehetünk. Én azt mondtam neki, hadd menjünk el a végállomásig, mert onnan pont jön majd egy vonat és akkor nem kellene a hideg állomáson várni. Megengedte, úgyhogy gond nélkül eljutottunk a célunkig.

9.

Egy hétig itthon voltunk, nagyon unatkoztunk ezért kapóra jött, mikor koncertre hívtak minket. A négyesünk ismét felkerekedett egy nagy útra. Vidéki kisvárosunkból stoppal indultunk a fővárosba. Pénzünk nem volt se nekünk, se újdonsült barátainknak. Azt találtuk ki, majd bemászunk valahogy. Volt itthon fél liter császárkörte azt elvittem magammal. Mindenki tudott otthonról hozni valamit. A srácokkal és a barátaikkal a koncert előtt találkoztunk. Még fényes nappal volt, de megkísereltük a bemászást. A kerítésen sikerült is, ott azonban nem jutottunk tovább, mert lefüleltek a biztonsági őrök és kizavartak. Nem csüggedtünk, hiszen a koncert még nem kezdődött el. Gondoltuk majd akkor próbálkozunk ha besötétedik. Addig is kint iszogattunk. Sokan voltak rajtunk kívül is, akik nem tudtak bemenni, mert nem volt pénzük. Pia azért mindenkinél volt és szívesen adtak másnak is, így nekünk is. Végre valahára besötétedett és nekivágtunk a nagy útnak. Volt akinek már nem volt kedve bejönni és kinnt maradt. Közéjük tartozott az egyik barátnőm is. Először egy téglafalon kellett átmászni, ami nekem sikerült többedmagammal, de újabb barátnőm bukott ki. A fal tetejére se tudott felmászni, mert elkapta a hányinger, így ők is kinn maradtak. Mi a fűben kúszva- mászva közlekedtünk míg el nem jutottunk a lelátókhoz. Ott fel kellett mászni a lépcsők tetejére, onnan pedig valami csapóajtó volt a tetőn, három méterre fenn. Akik fenn voltak már ledobtak nekünk kötelet. Nagyon nehezen sikerült rajta felmásznom. Lenntről toltak a fiúk, akik pedig fenn voltak húztak. Kínkeservesen, de sikerült feljutnom. A koncert benn volt az épületbe, mi a tetőn voltunk, de már benn. Pont ráláttunk a színpadra. Valakinek volt valamilyen gyógyszere. Bevettem egy levélnyit és leöblítettem egy kis alkohollal.

A következő amire emlékszem, hogy már vége a koncertnek és már kinnt vagyunk a többieket keressük. Teljesen kiesett az idő. Fogalmam sincs mikor lett vége a koncertnek, semmire nem emlékeztem, legfőképpen arra nem, hogy másztam le a tetőről. Érdekes lehetett a dolog, talán jobb ha nem is emlékszem rá.

Nagy nehezen összeverbuválódott a banda. Az egyik barátnőm aki már el se jött velünk, úgy berúgott, hogy alig tudtuk összeszedni. Hányingere volt, de sehogy se tudta kiadni a dolgokat. Az egyik ficok felajánlotta, ,majd ő kezelésbe veszi. Ledugta az ujját a torkán. Érdekes volt, de hatásos. Aztán a lány elmesélte, hogy nagyon berúgott és lefeküdt egy padra pihenni. Egyszer csak arra ébredt, hogy valaki lökdösi és mondja, hogy ne feküdjön a földön, ahová idő közben legurult. Kinyitja a szemét és azt látja, hogy egy ló bámul a pofájába. Nem tudta, hogy álmodik-e, vagy hallucinál, vagy ez a valóság. Kiderült, hogy a valóság volt. Lovas rendőrök voltak, akik ügyeltek nehogy rendbontás legyen. Nagyon nem kellett ügyelniük, hiszen szinte mindenki padló részeg volt. Kiderült, a lánynak sikerült visszamászni a padra, de kis idő után ismét lökdösték, benézett neki a ló és Ő ismét a földön találta magát. Nagyon megtetszett nekünk ez a lovas dolog, s kitaláltuk, ezentúl ha jobban berúgunk a kelleténél, majd virágnyelven mondjuk el egymásnak. Ez annyit tesz: Benézett a ló.

Szóval vége lett a koncertnek és mi nem tudtunk hol aludni. Az egyik ficok felhívta egy ismerősét, akit Dave-nek hívtak és megkérdezte aludhat-e nála négy lány. Ő igent mondott. Kaptunk egy címet hova menjünk az éjszaka kellős közepén. Azzal a villamossal jött még két fiú is, akiket a koncerten, illetve a koncert előtt ismertünk meg. Mi leszálltunk a villamosról és elindultunk megkeresni a kapott címet. A fiúk utánunk kiabáltak, hogy szálljunk vissza, nyugodtan aludhatunk náluk is. Erre mi gyorsan visszaugrottunk a villamosra. Gondoltuk nem mászkálunk össze-vissza, hiszen jóformán azt se tudtuk hol vagyunk és hova mennénk.

Valami külvárosba mentünk ezekkel a fiúkkal, akik azzal rémísztgettek minket, hogy Ők a darabolós gyilkosok. Az Ő kerületükben ugyanis egy gyilkos garázdálkodott. Mi nem hallottunk róla, így nem is érdekelte a dolog egyikőnket se. A nyomaték kedvéért cikket is mutattak róla. Különösebbet nem ijedtünk meg csak röhögtünk rajtuk. Volt egy nagy cserépkályhájuk, azt mondták oda rejtik áldozatuk darabjait. Egyikünk se vette hozzá az erőt, hogy belenézzen. Túl fáradtak és álmosak voltunk. Én egy fotelban ültem és majdnem elaludtam, mikor az egyik ficok felkapott és egy ágyra tett. Én nem akartam elfoglalni, mondtam jó lesz nekem a fotel is, hiszen összesen csak két ágy volt a szobában. Én jártam a legjobban. Egyedül egy ágyban és ráadásul még egy paplant és egy párnát is kaptam. Micsoda luxus! A másik ágyon két barátnőm aludt. Az egyik az volt akinek benézett a ló és teljesen összehányta magát. A másik meg nem tudott aludni a büdöstől, mert egész éjszaka a lehelletét kellett szagolnia. Negyedik barátnőm, mint egy házőrző kiskutya az ágyam mellett aludt a földön. A két fickó szintén a földön aludt. Reggel bejött az anyuka, hogy felébressze fiacskáját és elképedve látta mennyien vagyunk. Elment dolgozni mi csak akkor mertünk felkelni. A fiúk hoztak valahonnan egy zacskó kiflit, azt ettük üresen, nagyon jól esett.

Egy hét múlva kitaláltuk, dolgozni kéne valamit. Láttunk egy hirdetést ami diák munkaközvetítéssel foglalkozott. Elmentünk érdeklődni, mondták ezer forintot kell fizetni tagsági díjként és iskolalátogatási bizonyítvány kell. Az előző iskoláinkból kértünk. Rendesek voltak mindenhol, csak az én iskolám nem adott. Szerencsére a többiek iskolája csak lepecsételte és hitelesítette a papírt. Így az egyikre az én adataimat írtuk. Akinek pedig nem maradt ez miatt papírja, visszament, hogy elveszítette kért másikat. El volt intézve a dolog.

Munkából nem nagy választék volt, nem igazán találtunk számunkra megfelelőt. Volt egy munka mely szerint újságos bódéba kellett hírlapot árulni. Egy–egy nagy pavilonba két ember kellett. Gondoltuk ez pont megfelelő lesz, hiszen négyen vagyunk. Közben bejelentették ehhez a munkához be kell tölteni a tizennyolc évet. Akivel én lettem volna annak még egy hónap hátra volt. Így Ő sajnos nem vállalhatott munkát, nekem meg egy kis bódéba kellett mennem egyedül, valami elhagyatott külváros szélére. Szállást egy kollégiumban kaptunk ami épp a város másik felén volt, szintén valami elhagyatott, lerobbant helyen. Erre már csak busz járt és az is tizenöt percnyi gyaloglás után volt elérhető. Mindegy, kellett a pénz, elvállaltuk.

Mielőtt megkezdődött a munka egy oktatáson kellett részt vennünk, ehhez azonban egy nappal előbb kellett felmenni a fővárosba. A szállás viszont csak egy nap múlva lett volna aktuális. Ezért felhívtuk a „darabolós gyilkost” aludhatnánk-e nála. Azt mondta, ne haragudjunk, de nem, mert az anyja óriási patáliát rendezett a múltkor. Ha nem hát nem. Tanakodtunk mit lehetne tenni. Eszünkbe jutott ez a Dave gyerek. Gondoltuk felhívjuk, veszíteni semmit nem veszítünk és úgysem ismer, nem égünk nagyot előtte. A felhívás feladata rám várt, mondván az Én ötletem volt. Az egyik barátnőm apja a telefontársaságnál dolgozott, így tőlük ingyen lehetett telefonálni. Vettem a bátorságot két feles után és felhívtam. Szerencsére pont Dave vette fel. Elmondtam neki kik vagyunk, tehát, hogy mi vagyunk azok a lányok akik nála aludtak volna egy hete, akkor nem kellett szállás, most viszont szükségünk lenne rá. Nagyon rendes volt, mondta a címet úgyis tudjuk, menjünk oda nyugodtan. Ha nem lesz otthon várjunk rá, majd jön. Nagyon örültünk a lehetőségnek.

Estére össze is szedtük a holminkat és elindultunk stoppolni. Természetesen a lány is jött velünk, aki még nem volt tizennyolc éves s aki ugyanaz volt, akinek benézett a ló. Gondoltuk a szállásra biztos be tudjuk csempészni, hiszen tele van ismeretlen diákokkal, mint például mi. Ketten-ketten stoppoltunk. Én és a majdnem tizennyolc éves lány álltunk hátrébb. Pirinek és barátnőjének Zsófinak megállt egy kis barkasz. Gondoltuk, de jó nekik. Elindultak és nekünk is megálltak. Két ficok volt. Elől nem volt hely, hátra kellett ülni a barkas részbe a földre. Mit bántuk mi legalább együtt értünk célba. Szerencsére nem kellett stoppolni többet, mert ők is a fővárosba mentek.

Elmentünk Dave-hez aki nem volt még, vagy már otthon. Egy társasházba lakott a harmadik emeleten. Lementünk a lépcsőház elé és leültünk a lépcsőre. Vártunk, vártunk, míg egyszercsak jött négy fiú. Nem tudom miből gondolták, de megkérdezték tőlünk, Dave-t várjuk-e. Mi mondtuk, hogy igen, mert itt fogunk aludni nála, igaz azt se tudjuk ki Ő, mi eddig csak telefonon beszéltünk vele, soha nem láttuk, azt se tudjuk, hogy néz ki. Elmondtuk nekik az egész sztorit. Tetszett nekik, hogy ilyen vagányak vagyunk. Mondták, akkor Ők is velünk várnak, mert valami buli van kilátásban. Elmondták, hogy Dave a szüleivel és az öccsével lakik itt. A szülők most nincsenek itthon, vidékre utaztak. Nemrég költöztek Magyarországra vissza Angliából, ahová az apa munkája miatt mentek. Dave így tökéletesen beszél angolul és most egy pályaudvaron dolgozik, valami szállodának. A feladata annyi, hogy kimegy a vonat meg busz állomásokra s akik jönnek turisták, azokat leszólítja és szállást ajánl. Ma telefonált nekik, hogy megismerkedett ily módon négy angol fazonnal, akiket szintén meghívott magához. Jól elbeszélgettünk új ismerőseinkkel. Már beesteledett, amikor a távolból nagy csoszogást hallottunk. Szóltak a fiúk, jön már Dave, megismerik a lépéseiről. Lesett egy nagyot mire hozzánk ért, mennyien várnak már rá. Bemutatkoztunk neki, Ő pedig felinvitált mindannyiunkat.

Megjöttek az angolok is, mi nem tudtunk velük bsszélgetni, így csak mutogattunk egymásnak. Volt köztük egy srác, aki mind a négyünknek nagyon tetszett, tök szép és tök aranyos volt, az egyetlen szépséghibája az volt, hogy valami baleset következtében elvesztette mind a két kezét. Iszogattunk egy kicsit, nagyon nem akartunk, mert holnap reggel a megbeszélésre kellett mennünk. Mikor kibuliztuk magunkat lefeküdtünk aludni. A három barátnőm az öccs szobájában talált helyet magának két bicikli társaságában. Én már az ágyon nem fértem volna el s az ágy mellett se a kerékpárok miatt. A többi ágy is foglalt volt, ezért az előszobába feküdtem le. A párnám a lábtörlő volt. Valaki klotyóra ment és megbotlott bennem. Mondta elférek mellette menjek hozzájuk aludni a szobába. Ketten aludtak így is egy ágyban én lettem a harmadik. Hosszában persze nem fértünk el az ágyon ezért úgy feküdtünk, vagy inkább ültünk, hogy a lábunk lenn volt a földön. Valamennyit azért sikerült aludnom.

Másnap elindultunk az oktatásra, eligazításra. Két fiú elkísért minket. Az egyiknek megtetszettem és papírból hajtogatott nekem egy madarat, melynek ha meghúzták a farkát, föl-le járt a szárnya. Mikor átadta ezt mondta: -Gondold azt, hogy én vagyok a madár s mikor a farkát húzogatod, szárnyalok. Enyhe cálzás volt. Nagyon nem tetszett se a fickó, se a szövege. Én viszont annál inkább neki, mert állítólag nagy kedvencére, Kurt Cobainra hasonlítottam a Nirvana énekesére, csak lány kiadásban.

Az előadóra, vagy oktatóra, vagy kire két órát várni kellett, már nagyon untuk magunkat. Végre jött valaki és elmondta a dolgokat.

A majdnem tizennyolc éves lány, meg a két fickó kint vártak. Minden bajuk volt már, el se tudták képzelni mi a francot csinálunk ennyi ideig. Elindultunk a kollégiumba. Egy három ágyas szobát kaptunk. Összetoltuk az ágyakat, így négyen kényelmesen elfértünk rajta. Elvileg hattól kezdődött a munkaidő, de előbb oda kellett érni, mert már fél hat körül hozták a friss napilapokat. Négy órakor már kelni kellett, hogy elérjem az első járatot. A másik két lány csak később indult, mert az Ő bódéjuk nem volt olyan messze. Tök sötétbe indultam útnak elhagyatott gyárak mellett, egyedül. Elég félelmetes volt, de nem volt mit tenni, menni kellett. Három féle járművel közlekedtem míg odaértem. Az egyik aluljáróba finom kürtőskalácsot készítettek, olyan jó illata volt, hogy egész úton arról ábrándoztam, sajnos pénzem nem volt rá. Három hétig amíg dolgoztam, csak álom maradt, soha nem lett rá pénzem.

Először a napilapokat át kellett számolni csak utána nyitottam volna elvileg, de akik korán mentek dolgozni, már ott topogtak a bódé körül és ki kellett szolgáljam őket. Így felírtam egy papírra az újságok nevét és annyi rublikát húztam mellé amennyit elvittek belőle. Hétig nagy volt a forgalom addig nem is tudtam számolgatni. Utána viszont pangás volt, összeszedhettem magam és elvégezhettem az adminisztrációs dolgokat. A munkaidőm reggel hatkor kezdődött és tízig kellett ott lenni. Aztán pedig kettőtől hatig. Négy órás szünetem volt. Ez jó annak aki itt lakik a környéken, mert hazamehet közbe és megfőzhet, kimoshat, pihenhet, vagy azt csinálhat amit akar, de nekem nem jött jól. Kétszer ugyan hazamentem a koleszba, de olyan messze volt a szállásom, hogy mire odaértem csak háromnegyed órám volt és indulhattam is vissza. Nagyon fáradt voltam és ezek a kis pihenők csak rosszabbak voltak. Ezért inkább csavarogtam a városban, elmentem a barátnőimhez, akiknek nem volt szünetük, mert ketten voltak. Így aztán bódéról-bódéra jártam. Teljesen kikészített a dolog. Isten háta mögött a bódém mellett csak egy busz végállomás volt, a felszálló az én bódém előtt. Naponta egyre csak ugyanazokat az embereket bámulhattam. Nem kellett egy hét sem, mindenkit ismertem a környéken. Tudtam ki, mikor, hova megy dolgozni, mit olvasnak meg minden. Érdekes volt mert azt hittem ebben a nagy városban senki nem ismer szinte senkit, köszönés nélkül mennek el egymás mellett az emberek. A külvárosok azonban olyanok, mint sok-sok kis falu.

Nem volt nagy forgalmam, ami egyrész jó volt, mert ha elkészültem a dolgaimmal volt időm olvasgatni, másrészt viszont szar volt, mert nem fix fizetésem volt, hanem jutalékrendszer. Mivel forgalom nem volt, pénz se lesz. Ha egyszer nem járt arra a kutya se, kinek árulgassam az újságjaimat? A nyugdíjasok örültek, ha a kis napilapjukat meg tudták venni, nemhogy drága magazinokra költsenek. Így aztán egyedüli olvasójuk én voltam, küldhettem vissza a központnak őket hó végén.

Persze se klotyó, se semmi nem volt a környéken. A bódéba volt egy vödör, abba pisiltem, aztán kiöntöttem a bódé mögé. Minden reggel vittem egy flakonba két liter vizet, azzal ki tudtam öblíteni a vödröt.

Szó ami szó egyre jobban kiakadtam, lemerültem testileg és szellemileg is. A koleszba nem volt alvás éjfélig. Erről a szomszédok mindig gondoskodtak. Nem tudtam kipihenni magam négyig. Volt mikor elaludtam és isten háta mögül nem járt busz öt percenként. Egyik ilyen alkalommal mondta a napilapszállító, hogy már most jött harmadszor. Azt mondtam neki lerobbant a busz. Az viszont jó volt, hogy a végállomáson volt a bódém, mert ha a buszon elaludtam a végén felköltött a sofőr. Egy idő után Őket is megismertem, hiszen csak hárman váltogatták egymást. Fél óránként jártak a buszok így Ők is csak unatkoztak addig isten háta mögött. Néha kölcsönkértek egy-egy újságot olvasgatni. Én szívesen odaadtam, mert láttam, újságeladóként már nem leszek milliomos. Naponta annyi borravalót azért kaptam, hogy fél kenyeret tudjak venni rajta. Otthonról hoztunk disznózsírt meg hagymát. Ez volt a reggelink, ebédünk, vacsoránk három héten keresztül.

Megismerkedtem a helyi fiatalokkal, akiknek nagyon szimpatikus voltam és hamar befogadtak. Egész nap unatkoztak nem csinálntak semmit. Volt egy fickó aki állandóan be volt lőve. Mindig el volt varázsolva és össze-vissza beszélt. Állítólag Ő egy híres rock sztár csemetéje volt. Szeretett hozzám járni és lökni a hülyeségeit, én nem bántam, addig is elszórakoztatott. Aztán hozta a haverját is, akinek állandóan habzott a szája. Gondoltam jó kis társasággal ismerkedtem meg. Végül aztán kiderült, nem narkós, hanem mittudom én milyen gyárban dolgozott és ólommérgezése lett. Sajnáltam szegényt. Aztán egy dagi fickóval is megismerkedtem, akinek valahonnan sok pénze volt és már nem a szüleivel lakott, hanem külön lakása volt. Felajánlotta lakjak nyugodtan nála, itt lakik egy köpésre és akkor legalább nem kell korán kelnem, aztán hozzá fűzte neki van pénze dolgoznom se kéne ha úgy állna a dolog. Gondoltam ez a dolog biztos valami szexuális ellenszolgáltatás lenne. Nem kértem a DOLOG-ból, inkább szenvedtem tovább.

Megtudtuk, hogy nyár végén lesz egy hét napos fesztivál egy szigeten. Gondoltuk elmegyünk abból a pénzből amit keresünk. Igaz az első három napján még dolgozni fogunk, de majd esténként kimegyünk és majd onnan megyünk dolgozni, úgyse alszunk sokat, akkor már ezt is kibírjuk.

Egyik déli pihenőmben barátnőimhez mentem a bódéjukba. Mondták, hogy egy pasi nagy címlettel fizetett és nem várta meg a visszajáró pénzt. Vettünk rajta piát és eltettük a szigetre. Telefonálni mentem haza, hogy milyen buli lesz és aki tud az jöjjön. A telefonfülke foglalt volt, úgyhogy várnom kellett. A ficok, aki benn volt meglátott és ezután engem bámult, úgy beszélt tovább. Mikor kijött elkezdte nyomni a hülye szövegét, hogy tetszem neki meg ilyen baromságok és hogy Ő egy piacon árus, sok pénze van és kerek perec kijelentette, legyek a barátnője. Az előbb hallottam mikor a telefonon nővel beszélt. Mit képzel ez?. Nem tudom mi van ezekkel a pasikkal, mindenkinek így dumálnak, vagy én nézek ki balfasznak, hogy ilyeneket fogok ki? Fiatal vagyok, lehet hogy túlságosan naív, de én szerelemre vágyok egy olyan hapsival aki viszont szeret. Ráadásul nem is vagyok egy világszépe és mégcsak nőiesen sem öltözök, nem mutogatom magam, elrejtem amim van. Nem is festem magam, egyszóval távol áll tőlem a cicababaság. Mit akarnak akkor tőlem? S úgy veszem észre mind valami perverz disznó.

Egyszer már voltam szerelmes, jól megszívtam úgyhogy odafigyelek a dolgokra. Akkor még fiatal voltam, naív, nem vettem észre, hogy csak egyoldalú a szerelmem. Most mi a francot kezdjek ilyen fickókkal, akiknek pénzük van, de másuk nincs. Lehet, hogy vannak olyan lányok, akik bedőlnek ennek a süket dumának, de gondolom valamennyire azért csak tetszik nekik a pasi akármilyen undorító fickóval nem megy el senki.

Na mindegy, egyszerűen nem tudtam lerázni, jött velem a bódéhoz. Gondoltam nem baj, hátha megtetszik neki Piri vagy Zsófi. Nem volt szerencsém. A fickó mindhármunknak vett colát, én pedig gondoltam, ha már ilyen adakozó vetetek vele cigit is, mindhármunknak. Gondoltam az ilyen fickók csak arra jók, hogy kihasználja őket az ember. A pasi úgyis azt mondta van pénze akkor meg neki ez semmi. Csak nem akart lekopni, így kénytelen voltam egy randiba kiegyezni. Ezt másnap délre beszéltük meg. Persze eszem ágában se volt elmenni, úgyse talál meg soha többet, azt se tudja hol dolgozok, ki vagyok, mit csinálok.

Másnap mondták Piriék, hogy keresett a bódéjukba a pasi. Azt mondták neki, azt üzenem, nagyon sajnálom de el kellett utaznom, mert meghalt a papám és nem is jövök jó ideig erre. Így nem is mertem a bódéjukba menni ezentúl, nehogy összefussak vele.

A nyár iszonyú meleg volt. Éjszaka is csak egy szál bugyiba aludtunk és egy lepedővel takaróztunk.

Végre eljött a sziget ideje. Csak este nyolckor értünk oda, de a kedvenc koncertünk úgyis csak tízkor kezdődött. Volt időnk meginni a piákat és berúgni addig. Sajnos túl jól is sikerült a dolog, nagyon benézett a ló, úgyhogy a koncertből semmit nem láttam és nagyon a tömegbe se mertem menni, nehogy lehányjak valakit. Egy fickó előttem pogózott, de úgy hogy két méteren belül senki nem merte megközelíteni. Nagyon tetszett s gondoltam, majd előadom otthon a többieknek.

Megbeszéltük, ha elhagyjuk egymást a színpad bal oldalánál találkozunk. Így is történt. Elmentünk a mozi részre. A film csak nem akart elkezdődni én pedig nagyon-nagyon fáztam. Nem is értem eddig olyan meleg volt esténként, most meg majd összefagyok. Mondtam a többieknek nem tudok itt a földön feküdni inkább elmegyek haza. Kifelé megkérdezték vissza jövök–e még ma, mire mondtam : -Nem. Sajnos már mindegyik utolsó járat elment, az első pedig csak reggel négykor volt aktuális. Vissza nem mehettem, hiszen nem volt kilépőm, ezért lefeküdtem a megálló padjára. Nagyon hideg volt, jól össze kellett gubóznom, de sikerült elaludni. Reggel költöttek akik szintén ott fagyoskodtak, igy elmentem az első járattal. Ott viszont megint nem indult még a csatlakozás csak egy fél óra múlva. Leültem egy lépcsőre és bámultam ki a fejemből. Sajnáltam magam, mert még dolgozni kellett menjek, ilyen szar állapotban. Ahogy ott lesek egyszercsak jött Piri. Mondta, hogy ő is fázott éjszaka és eljött, de nem találta a megállót és egész éjszaka kódorgott, nehogy elaludjon. Most a második járattal érkezett. Aztán végre jött a metró és ismét közelebb kerültünk célunkhoz, de még egy buszra kellett várni. Amíg ott várakoztunk előkerült Zsófi is. Így történt, hogy ugyan külön indultunk el, különböző időpontokban, mégis egyszerre értünk haza. Elmentünk zuhanyozni és persze egy csomót késtünk bódéinkból. Nem zavart különösebben, úgyse fizettek jól. Egyébként is pihenésre volt szükségem, mert úgy éreztem kezdek bekattanni. Egyszerűen nem tudtam, nem voltam benne biztos, hogy például bezártam-e a bódémat mikor hazamentem. Vissza kellett gondolnom minden egyes mozdulatomra, hogy igen, most beteszem a kulcsot, elfordítom a zárban, aztán lenyomom a kilincset és nem nyílik ki, tehát zárva van. Aztán beteszem a másik kulcsot a biztonsági zárba, elfordítom és ismét ellenőrzöm az ajtót nem nyílik-e ki. Aztán persze ellenőrzöm a kis ablakot is, bezártam-e. Igaz pénzt nem hagytam a bódéba, mert minden egyes nap fel kellett adni csekken a központnak, de én akkor is féltem, mi lesz ha az újságjaim kellenek valakinek. Ha nem emlékeztem konkrétan az ajtó bezárás műveletére, képes voltam rá, hogy visszamenjek, akár a másfél órára lévő kollégiumból is megnézni. Gondoltam ez még nem olyan vészes, csak akkor ijedtem meg, mikor azon kaptam magam, hogy reggelente is minimum ötször számolom át az újságokat, nehogy kevesebb legyen. Aztán záráskor megint minimum ötször számolom át mennyi napilapot küldök vissza és mennyi pénzt adok fel. Féltem elmenni a postára is ha nem volt a kezemben a pénz. Attól tartottam, hogy ha nem látom akkor lehet, hogy nincs is nálam és ha odadom a csekket és nem tudok fizetni, milyen égés lesz. Ezért a napjában befolyt összeget egy átlátszó nejlon-zacskóban vittem a postáig, a tömegközlekedési eszközökön. Ha nem volt átlátszó percenként belenéztem, (mintha legalábbis el tudna párologni). Nem is gondoltam arra, hogy ez netán nem lenne helyes, mikor is egy öregasszony teljesen kiakadt rajtam, hogy merem csak úgy mindenki szeme láttára vinni a pénzt, mikor annyi a rossz ember és nem félek-e hogy leütnek. Ezekre eddig nem is gondoltam, nem is tudtam hiszen szerintem teljesen elvesztettem magam. A diákigazolvánnyal és a bélrettel is hasonló gondjaim voltak. Minden reggel ellenőriztem betettem-e a zsebembe. A hátizsákomba ugyanis nem mertem betenni, féltem hogy ellopják. A buszon viszont attól féltem a zsebtolvajok kilopják a zsebemből, ezért hogy ne is látszódjon van valami a zsebemben, mindig egy pulóvert kötöttem a derekam köré. Ha tehettem leültem a buszon, akkor viszont attól féltem kiesik a zsebemből. Minden percben ellenőriznem kellett, megvan–e még. Gondoltam ezek a dolgok talán túlzások, valami baj lehet velem, hiszen megfigyeltem a buszon is, hogy rajtam kívül senki nem aggódik, nem néz percenként a táskájába és nem turkál állandóan a zsebében. Pedig nekik biztos pénzük is van, nem üres zsebbel mászkálnak. Próbáltam magam meggyőzni, hogy ne legyek ilyen aggodalmas, de sajnos nem sikerült. Az utolsó hetem maga volt a pokol. Munka után mindig pontosan odafigyeltem, bezárom-e az ajtót, aztán míg vártam a buszra, a bódé mellett álltam és vagy ötvenszer ellenőriztem, biztosan zárva van-e az ajtó. Ha valaki más is volt a buszmegbe úgy csináltam, mintha valamit benn felejtettem volna. Kinyitottam az ajtót, mindezzel meggyőződve arról, hogy zárva volt, majd kijöttem és újból becsuktam. Aztán rátámaszkodtam a kilincsre, így várva a buszt. Mikor jött mégegyszer meglöktem az ajtót valóban zárva van-e. Csak ezután, mertem felszállni a buszra.

Egyik este eszembe jutott, hogy mi van ha nem zártam be a kis ablakot. Annyira lekötött az ajtóra való összpontosítás, hogy nem emlékeztem a kisablakra. Gondoltam ez nem mehet így tovább. Erőt veszek magamon és nem megyek vissza a bódéhoz azért se, lesz ami lesz. Mondanom se kell egész éjszaka nem aludtam, annyira izgultam mi lesz holnap. A nagy izgalomba viszont másnap ahogy odaértem elfelejtettem egyből megnézni a kisablakot s mikor magamhoz tértem már nyitva volt. Arra viszont nem emlékeztem most nyitottam-e ki, vagy tegnapról maradt így. Megijedtem, hátha tegnap hagytam így és gyorsan mindent megnéztem megvan-e. Gondoltam jobb ha elmegyek egy pszichológushoz, vagy valahová mert ez nem állapot.

Elmentem egy rendelő intézetbe, ahonnan a pszichológus kidobott, mert nem volt beutalóm. Beutalót az orvostól kellett szerezni, aki viszont nem fogadott, mert nem ott volt az állandó lakhelyem. Így elutasítva távoztam, teljesen összetörve. Alig vártam már az estéket, hogy igyak és mindent elfelejtsek, ne gondolkozzak ezeken a dolgokon. A bódéba nem akartam inni, ezért nyugtatókat szedtem és cigiztem rendületlenül.

Végre letelt a három hetem és mehettem a szigetre kikapcsolódni. Mostmár csak egy gondom volt, nem jött még az új ember aki váltani fog. Felhívtam a központot, hogy sajnálom az én szerződésem lejárt, én egy perccel se maradok tovább. Mondták, hogy nincs emberük és vállaljam már el még azt az egy hetet amíg nem jön vissza a nyaralásból az igazi bódés asszony. Nem voltam rá hajlandó, úgy gondoltam még pár óra ott és biztos bedilizek és egyébként se fizetnek érte annyit amennyi maradásra bírna, sőt én fizettem rá az egészre, hogy ingyen jutalékos baromságot vállaltam. Ráadásul akkor már gondolatban a visszanyert szabadságomon járt az eszem nem pedig munkán.

10.

Kiköltöztünk a kollégiumból és beköltöztünk a szigetre. Nem volt sátrunk ezért haverokhoz raktuk a hátizsákunkat. Egyik este már elkezdődött az a koncert amire menni akartunk, ezért fölpattantunk és elrohantunk. Piri és Zsófi hátitatyója kinn maradt, de gondoltuk nem lesz semmi bajuk. A koncert után vesszamentünk a sátorhoz. Nem voltak ott a cuccok, de gondoltuk biztos berakta valaki a sátorba. Sötét volt, elemlámpánk se volt, Szükség se volt rá, így aztán nem is kerestük.

Másnap viszont kerestük volna, de már nem találtuk sehol. Meglovasították mindkettőjükét. Haza kellett utazniuk stoppal, ruha utánpótlásért.

Mindenki össze-vissza barangolt, azt nézte meg amit ő akart, ezért, amikor valami többeket, vagy mindannyiunkat érdekelt megbeszéltük, hogy a színpad jobb oldalánál találkozunk. Egy ilyen alkalommal vártam és leültem egy fa tövéhez. Kis idő múlva egy srác is odaült. Én nem ismertem, ő se engem, de mikor jöttek a többiek, ők mindkettőnket ismertek. Bemutattak egymásnak minket. Cs-nek hívták. Nekem csak haverként jött be a ficok, neki viszont többre kellettem volna. Egész jól elbeszélgettünk, első este nem is volt más, ő se akart többet. Sőt megengedte, hogy a sátrába aludjak. Eddig ugyanis csak a földön, szabad ég alatt aludtam, többedmagammal. Iszonyú csúnya hálózsákom volt. Állítom, hogy az egész földön a legrondább, pláne egy ilyen helyre. Világosrózsaszín és fehér mintás volt, mindenféle kislányos alakzatokkal. Talán egy hatéves kislány gyerekszobájába beillett volna. Nem baj legalább jó meleg volt. Mivel gyakran esett az eső és nap közben nem száradt föl, úgyis a sárba kellett aludni. Kis idő múlva már nem látszódott, hogy hajdanán rózsaszín és fehér lett volna.

Szóval a sátrában aludhattunk ami azért is volt jó, mert ha reggel jöttek az ellenőrök el tudtunk bújni. Nem volt ugyanis hetijegyünk, mindennap jegyet kellett vennünk az éppen aktuális napra, amit a nyakunkba akasztva kellett hordani. Minden reggel ellenőrzést tartottak és akinek nem volt jegye vagy vett magának, vagy kidobták őt. Reggel arra ébredtünk, hogy már járnak az ellenőrök és be is néznek a sátrakba. Cs kiült a sátor elé, kicsit elhúztuk az „ajtót”, hogy belássanak és a sátor másik felébe bújtunk. Megkérdezték Cs–től, vannak–e benn, mire mondta, hogy nincsenek, amit ők el is hittek. Megúsztuk a napijegy megvételt. Délelőtt úgyse voltak programok, nem szaladgáltunk sehová, ha mégis klotyóra vagy valahová kellett mennünk kölcsönkértük valakitől a nyakbavalóját. Az illető pedig addig a sátorban kuksolt. Este aztán mehettünk bulizni, már nem nézték a jegyeket.

Egy Sátán nevezetű egyénnel haverkodtam össze, aki egyébként felénk lakott. Eddig azért nem találkoztam vele itt, mert első nap úgy berúgott, hogy teljesen összehányta magát. Második nap szintén ez történt a tiszta ruhájával a harmadik napra pedig nem maradt neki. Nem volt mit tenni, kénytelen volt hazamenni új ruhákért. Csak most jött vissza és együtt buliztunk hajnal háromig. Mire a sátrakhoz mentünk nem volt hely egyikbe se. A bokrok alá vittük a hálózsákunkat és ott heveredtünk le. Nem sokkal később arra ébredtem, hogy lökdös keljek fel. Megijedtem, azt hittem akar tőlem valamit. Kiderült esik az eső és azért költött menjünk egy sörsátorba. Ott már egy csomóan voltak, olyanok, mint mi, akiknek nem volt fedél a fejük fölött. A padokon már nem volt hely, maradt ismét a föld. A levegő nagyon lehűlt. Nagyon fáztam az átázott ruháimban és hiába takaróztam be a hálózsákom is tök vizes volt, az alvástól is elment a kedvem. Reggelre kicsit kisütött a nap, aminek nagyon örültünk.

Sajnos nekem el kellett mennem átadni a bódémat. Cs felajánlotta, hogy jön velem úgyis unatkozik, nem lelkesedtem az ötletért, de akkor is jött. Szerencsésen elintéztük a dolgot. Mivel kimentem már csak úgy mehettem vissza, hogy vettem másik jegyet. Gondoltam nem messze laknak a rokonaim elmegyek hozzájuk zuhanyozni. Ez a Cs gyerek megint kitalálta, hogy jön velem. Gondoltam még csak az hiányzik. Azért kikísért a buszmegállóba, jött a busz én felszálltam s az a tökfej is. Nem tudtam most nevessek-e vagy sírjak. Végül elkísért a lakásig, onnan már tényleg nem engedtem tovább. Ott meg akart csókolni, de elfordultam s nem jött be neki a dolog, csak egy puszi az arcomra. Egyáltalán nem tetszett ez a Cs gyerek se külsőre, se belsőre, hogy így ráakaszkodik az ember lányára mint egy kullancs. Ráadásul az öltözködése se jött be. Ilyen farmer meg bőr mellényt hordott de csak úgy csupasz felsőtesttel meg western csizmát farmerral. Tök béna volt szerintem. Nekem nem tetszenek az ilyen magamutogatós hapsik. Pláne hogy egyik éjszaka üldögéltem vele és almát ettünk. Mikor már félig megettem megkérdezte nem zavar-e hogy rohadt almát eszem. Kiakadtam miért nem mondta előbb. Jó hogy nem akkor szólt mikor az egészet megettem már, vagy akkor inkább ne is szólt volna.

Másnap jött az öccse, bemutatott neki. Művészpalánta volt, aki festőnek készült.Na, ő már kedvemre való fickó lett volna, de le se szart. Ez az én formám.

Egyébként is még mindig a Mode-os fiúért voltam oda, aki sajnos nem jött ki a szigetre.

Nagyon nem szerettem Cs-t, nem is akartam többé a sátrában aludni. A lányokkal elmentünk a színház sátorba és megnéztünk egy előadást. A hálózsákot is vittük magunkkal azon ültünk. A következő előadás fél óra múlva kezdődött, addig lefeküdtünk. A színpadra már kiálltak a következő műsor szereplői, akik mindenféle hangszert meg lábast, fedőt meg amit találtak tartottak a kezükben Csak álltak, álltak mi meg már majdnem elaludtunk, mikor égtelen csörömpölésre tértünk magunkhoz. Kiabáltak, csörömpöltek, üvöltöztek, ricsajoztak tíz percig. Aztán meghajoltak és lementek a színpadról. Ez volt a produkció, vége volt mára az előadásnak. Nem baj gondoltuk itt alszunk a sátorban. A rendezők viszont nem úgy gondolták és elzavartak minket. Ezért a videó sátorba mentünk a csajokkal, ahová legalább nem esett be az eső. Viszont alig fértünk be annyian voltak. Na nem azért mert annyira érdekelte őket a film, hanem hasonló okból, mint mi. Nem tudtak hol aludni. Csak álltunk a bejáratnál és vártuk mikor kászálódik ki valaki. Akkor gyorsan lecsaptunk a helyére. Így nem is tudtunk egy helyre feküdni. Mindenki oda ment ahol épp megüresedett a hely. Tök büdös volt már benn, mert az ajtó részt becsukták az eső miatt. Úgy aludtunk mint a szardíniák. A párnám egy fickó koszos, büdös bakancsa volt. Egyfolytában attól félem fejberúg éjszaka, de szerencsésen átvészeltem., amennyiben ez a helyzet szerencsésnek mondható.

Másnap ismét kimentem a rokonokhoz fürödni meg enni. Egy kis pénzt is kaptam tőlük. Visszafelé volt egy zöldségárus, megálltam paradicsomot venni, hogy a többieknek is legyen egy kis változatosságuk a zsíroskenyér mellé. Erre az eladó fickó elkezdett kérdezősködni honnan jövök, ki vagyok. Nem tudom mit akart, de engem nem is igazán érdekelt.Ezek a pasik tök hülyék szerintem. Azt hiszik ha normálisan válaszolsz a kérdésükre nem vagy elutasító, már bevágódtak nálad.

Vége lett a szigetnek, a nyárnak és nekünk továbbra se volt semmi Életcélunk. A majdnem tizennyolc éves lányt, aki a sziget alatt be is töltötte a tizennyolcadik életévét, felvették főiskolára, neki nem volt gondja már. Mi maradtunk hárman. Közben Katalin összeveszett a barátjával és hozzánk csapódott ismét, így megint négyen lettünk, a céltalanok társasága.

11.

Munka nem volt, de találtunk egy hirdetést az előző sulimból, hogy érettségizetteknek többféle képzést indítanak. Elmentünk felmérni a terepet. Indult falusi vendéglátó meg bőrdíszműves szak. A bőrdíszművesre jelentkeztünk. Gondoltuk biztos jó bőrnyakláncokat meg karkötőket meg fülbevalókat meg kulcstartókat, esetleg tarisznyákat készítünk majd. Beiratkoztunk mind a négyen. Igaz, Katalinnak nem volt érettségije, de nem is kérték a bizonyítványt se, így nem zavartatta magát. Kis idő után kiderült, hogy mégsem olyan dolgokat csinálunk amit mi szeretnénk, hanem egy varrógép mellett kell görnyedni egész nap. Ha elvégezzük az iskolát, mehetünk a kézműbe dolgozni táska varróként. Ehhez azonban semmi kedvem nem volt, ezért átiratkoztam a falusi vendéglátó szakra, csak azért, hogy legyen diákigazolványom. Mivel már egyszer elvégeztem tanfolyam keretében és a tanárok is ugyanazok voltak, nem kellett bejárnom az órákra, csak ha dolgozatot írtunk, vagy vizsgáztunk. Erre az iskolára azért is szükség volt, mert anyum dolgozni akart küldeni, amihez egyáltalán nem volt kedvem. El se tudtam képzelni milyen munka is lenne számomra megfelelő, okulva a bódés dolog után, Én azt is megpróbáltam, de teljesen kikészültem akkor, ahogy azonban hazajöttem, szépen el is múltak a mániáim. Egész napokat csak otthon voltam nem csináltam semmit. Tanulnom se kellett, anyu is azt hitte iskolába vagyok és békén hagyott.

Katalin is otthagyta a sulit, mert kiderült a turpissága. Ugyanis a segéd gyakorlati oktatóval együtt járt érettségizni és az tudta, hogy nem végezte el az iskolát.

Nagy unalmamba nem tudtam mit csinálni. Egyszer találtam egy 5 kg-os dobozban ragasztót. Gondoltam szipózok egyet. Először zacsiba szedtem belőle, aztán már nem szórakoztam vele, belenyomtam az arcomat és úgy töményen szívtam. Pillanatok alatt elbódultam. Először néha ugyan köhögtem tőle, meg facsarta az orromat, de tudtam az úgyis elmúlik. Igazán jó szórakozást találtam magamnak. Nagyon jól éreztem magam és kellemesen hallucináltam. Egyszer például Doors koncerten voltam. Teljesen tisztán végighallgattam az egész bulit és vigig vizualizáltam is. Nagyon szuper volt. Minden reggel alig vártam már hogy anyu dolgozni menjen, és én kinyithassam az isteni szelencémet. Mégis magamnál voltam mindig valamennyire, mert tudtam ki kell szellőztetnem meg ne érezze anyu ha hazajön. Én ugyan magamon nem éreztem, de olvastam hogy a lehellete is bűzlik a szipósnak, ezért mindig fogat mostam meg rágóztam meg ilyenek. Mikor anyu hazajött elvonultam a szobámba mondván, kifáradtam a suliba, meg tanulnom is kell. Nem is zavart senki. Jól elvoltam a magam kis kialakította világban, nem hiányzott senki és semmi. Úgy éreztem tökéletesen boldog vagyok, nem kell társ, nem kell semmi csak az én kis vödröcském, ami teljesen ki tud elégíteni. Szebbnél szebb helyeken jártam és szebbnél szebb élményeket éltem át. Úgy éreztem boldog vagyok és ez az amit senki nem vehet el tőlem.

Így ment ez már jó ideje amikor is egy alkalommal azon kaptam magam, hogy egy villával a levegőt szurdosom és kiabálok, hogy: megöllek, megöllek. Azt hallucináltam, hogy le akart támadni valami szörny, én kimentem a konyhába és egy villával akartam leszúrni. Megrémültem magamtól, hogy becsavarodok, vagy már esetleg meg is történt a dolog. Nem értettem miért villát vittem be és miért nem kést. Meg ez a dolog felettébb furcsa volt, hiszen eddig csak kellemes élményeim voltak.

Annyira megijedtem saját magamtól, hogy úgy gondoltam ennél már csak rosszabb lehet, sürgősen össze kell szednem magam és leszokni erről a dologról, legalábbis a rendszeres használatáról. Ez viszont nem ment csak úgy, hiányzott valami az életemből ami eddig megvolt a ragasztó által. Mivel anyu kórházba dolgozott, volt otthon mindenfajta gyógyszer és ismét azokat kezdtem szedni. Nem néztem én lejárt-e a szavatossága, vagy milyen gyógyszer, válogatás nélkül bevettem minden szart. Rengeteget aludtam, de legalább leszoktam a rendszeres szipózásról.

Viszont jött helyette a mélységes mély bánat, szomorúság, kétségbeesés, a depresszió és a hogyan tovább kérdés. Minden teljesen kilátástalannak tűnt, nem találtam a helyem, nem találtam célt az életemben. Hétvégeken buliba jártam a többiekkel stoppal. A felfelé útra még emlékeztem, ott viszont a nyugtatók és a rá ivott alkohol után minden kiesett az emlékezetemből. Mindig elmesélték másnap, mi történt. Sokszor mondták, hogy szaladnunk kellett a klubból a villamosig, nehogy lekéssük az utolsó járatot, mert akkor nem tudnánk kimenni az autópályára stoppolni hazafelé. Csodálkozva kérdezrem. -Én is futottam, bírtam futni? és stb, merthogy én bizony semmire sem emlékeztem. Mindig azt mondták, hogy ök ugyan nem veszik rajtam észre, hogy nem vagyok magamnál, tök normálisan viselkedek és tök normálisan beszélek, ha kérdeznek. Futni is tudok ha kell, ennyi.

Egyszer azonban a stoppolós társam kiakadt, mert felvett minket három hapsi. Ő nem akart beszállni, mert félt tőlük, én viszont bepattantam a kocsiba és mondtam, hogy jöjjön nyugodtan nem lesz semmi baj. Erre a fickók „elraboltak” minket és a külváros felé vittek. A barátnőm mondta nekik, hogy hagyjanak békén mi nem akarunk tőlük semmit és ki akarunk szállni a kocsiból. Kinyitotta az ajtót és kilökött rajta, majd ő is kiugrott. Bandukolhattunk vissza az autópályára gyalog. Jó leszidott engem és megegyeztünk, ezentúl ő dönti el melyik kocsiba ülhetünk, mert szerinte az én ítélőképességem nem az igazi .Igaza volt, hiszen én nem is emlékeztem másnap semmire.

Szóval ezek a bulik nagyjából ugyanúgy teltek. Stopp fel, gyógyszer, pia, amnézia és stopp haza. Valószínűleg nem így teltek volna ezek az esték, ha a Mode-os srác felfigyel a szerelmemre és rám, de nem így történt. Ő továbbra is le se szart, engem meg más nem érdekelt. Azt az egyet nagyon-nagyon becsültem magamban, hogy nem számított mennyit iszok, milyen padló részeg vagyok, vagy mennyire ütöm ki magam nem hapsizok össze-vissza, nem fekszem össze bárkivel. Ezt egyébként mondtam a többieknek is, ha véletlenül így lenne, ne engedjenek el senkivel, mert másnap úgyis megbánnám, feltéve ha emlékeznék rá. Illetve volt egy kivétel-akivel elengedhettek volna- a szerelmem, aki sajnos továbbra se vett észre, én meg nem vagyok az a típus aki ráugrik, ráakaszkodik az emberre. Csak tűrtem és szenvedtem némán. Szerencsére mindig együtt voltunk a csajokkal, együtt buliztunk és vigyáztunk egymásra.

Ebben az időben olyan szarul voltam idegileg, hogy valamit tennem kellett. Ez a valami az volt, hogy állandóan nyiszáltam magam. Nem öngyilkossági céllal, csak úgy, hogy valamit csináljak. Bementem a fürdőszobába és egy pengével vagdostam az alkaromat. Élveztem, hogy fáj és hogy folyik a vérem. Aztán papírzsebkendőbe csavartam, majd befásliztam. Annyira észnél voltam, hogy tudjam nem helyes, amit csinálok és más ne vegye észre, így álcáztam a dolgot. Ha összeforrtak, behegedtek, meggyógyultak a sebek, ismét fölvagdostam őket.

Továbbra is bulizni jártunk minden hétvégén. Bár a majdnem tizennyolc éves lány, aki már tizennyolc lett, nem jött velünk, de csatlakozott hozzánk egy Éva nevezetű, aki elég könnyűvérű volt. Egyáltalán nem illett közénk. Tele volt önbizalommal, sugárzott az élettől, élni akart, fickózni, bulizni és élvezte az élet minden pillanatát. Inni azért ő is szeretett. Szép lassan kezdtem elfelejteni a Mode-os srácot, hiszen nem találkoztam vele többé.

12.

Lakhelyünktől vagy száz kilométerre volt egy kis falu. Zsófinak ott lakott a mamája és az unokahúga a szülőkkel. Egyszer elmentünk meglátogatni stoppal őket. Hétvégeken valami disco szerűség is volt. A környékbeli falvakból jártak be a bulizni vágyók. Mi ugyan nem voltunk discos emberek, de gondoltuk jó ez is ha más nincs. Azt is gondoltuk, hátha a környékbeliek is így gondolják és lesz ott egy–két jó fazon is. Jól gondoltuk, voltak. És kivel találkoztunk össze? A Sátánnal. Persze többségben csinibabák, meg nyálas fazonok, de velük nem foglalkoztunk.

Egy alkalommal Zsófiék szomszédjában lagzi volt és a családjuk is hivatalos volt oda. Mondta, hogy mi is átmehetünk, legalább kihasználjuk az ingyen pia lehetőséget. Én hosszú, földig érő fekete szoknyába szerettem volna menni, de nekem csak lábszárig érő volt. Zsófi anyukájának is volt egy lábszárig érő, amit elloptunk tőle. Aztán biztosítótűvel a másikhoz tűztük, úgy hogy az a bokámig érjen. Utána fölvettem egy hosszú fekete pulóvert és úgy nézett ki a végeredmény, mintha egy hosszú ruha lenne rajtam. Így mentem a lagziba. Loptunk három fél literes rövidet magunknak. Sári már egy kicsit becsiccsentett. Ezt abból szűrtük le, hogy amikor Zsófitól sütit kért, Ő megkérdezte azt kéri-e amin a légy van, mire mondta, hogy igen, azt. Jól kinevettük és a lagyeset adtuk oda neki.

Két hosszúhajú ficokot láttunk, akik felkeltették az érdeklődésünket Zsófival. A büfé előtt álltak sorban sörért. Mi utánuk álltunk a sorban és véletlenszerűen Zsófit nekik löktem, majd bocsánatot kértünk és ezzel egyidejűleg megindult a társalgás is. A fickók persze azt hitték ők szedtek fel minket és mi meg is hagytuk őket abban a hitben, végig.

Kiderült unokatestvérek és nincs barátnőjük. Akit először én néztem ki annak Zsófi tetszett, úgyhogy lemondtam róla, különben is alacsonyabb volt nálam. Az enyém vagy két méter magas volt és olyan vastag szemüveglencséje, hogy szerintem nélküle tök vak volt. Nem zavart különösebben, így is tetszett a fickó. Mesélte, hogy csak egy éve javult meg, illetve lábalt ki az alkoholproblémájából. Mamár csak sörözik, de azt is mértékkel. Gondoltam hátha jó hatással lesz rám.

Elég jónak indult a kapcsolatunk, pláne hogy a fiúk is ismerték egymást, négyesben jókat bulizgattunk. Betetettünk mindenféle zenét és ugráltun rá. A fiúknak tetszett, hogy nem vagyunk normálisak, nem vagyunk átlagosak. Egy–egy buli előtt néha előkerült a ragasztós zacskó is. Ez akkor történt, amikor nem volt pénzünk italra. Stoppal mentünk. Igaz tél volt, de jobban felvettek, nem fagytunk oda az út széléhez. Itthonról általában hárman indultunk és ott csatlakozott hozzánk Zsófi unokatestvére, aki csak most végezte el a nyolc általánost, de többet tudott a szexről - és nem csak elméletben! - mint mi hárman együttvéve. Ő lett a mi kis Lolitánk. Gondoltuk Pirinek is föl kéne szedni valakit. Nem sok választék volt, de megismerkedtünk egy rockerral, aki mindig tök részeg volt és tánc közben gyakran elesett. Elneveztük Seggre Bélának. Na, vele jött össze Piri.

Disco előtt mindig ittunk már, vagy szívtunk, így merészen mentünk bulizni. Ez a merészség abból állt, hogy nem vettünk jegyet, hanem csak úgy besétáltunk, mintha már lenne pecsétünk és csak kimentünk volna levegőzni. Ha utánunk is szóltak nem foglalkoztunk velük, csak mentünk tovább. Előszöris kinn megvártuk amíg sok ember áll sorba és a hátuk mögött besunyiztunk. Elég sokszor bejött a dolog, de előfordult, hogy rajtakaptak és akkor fizetni kellett. Mindegy, mindig próbálkoztunk, hisz anélkül szerencsénk se lehetett volna.

Na, szóval mindhármunknak volt állandó fickónk a kis Lolitánknak meg mindig más. Az anyukájának lelki, idegrendszeri problémái voltak s általában intézetben töltötte a heteit, az apja meg nem igazán tudott parancsolni neki. Egyébként nagyon okos, eszes kislány volt, de a testének nem bírt parancsolni. Csak egy kis szépséghibája volt, hogy csámpás volt és hadarva beszélt. Sokszor alig értettük mit mond, pláne ha ivott is egy kicsit.

Lassacskán eljutottam a partneremmel az első csókig. Rendben is volt a dolog, többet nem is akartam tőle. Egyszer aztán bebújt a pulóverem alá. Nagyon kiakadtam rajta, teljesen kiábrándultam belőle. Hát minden hapsi egy szexőrült disznó, mindenki csak azt akarja? Elmondtam a többieknek mi történt, mire jól kinevettek. Nekik tetszett a dolog és pláne az, engem mennyire kiakasztott. Egész este ezen szórakoztak, én meg próbáltam elkerülni a hátralevő időbe a kettesben maradás veszélyeit.

Nem is tudom miért, de teljesen kikészültem. Sokat gondolkoztam a dolgon,. ha már undorodom az egésztől, talán nem is vagyok szerelmes, akkor meg mire jó a csók, meg egyáltalán, minek vagyok vele. Át kellett gondolnom a dolgot és tisztába jönnöm magammal, ezért a következő hétvégén itthon maradtam.

Kaptam is levelet nemsokára, hogy miért nem voltam ott, hiszen úgy várt és hogy csak miattam jár oda ő is, legalább szóljak ha nem megyek, mert akkor ő se megy. Azt írtam neki beteg voltam azért nem tudtam menni. Ezt még biztos be is vette, de amikor már megint nem mentem észrevette, hogy valami nincs rendben kettőnk dolgában és írta is, hogy ezek csak olcsó kifogások. Ez ebben a formában igaz is volt. Én még mindig nem tudtam mit akarok és addig nem is akartam találkozni vele. Nem értettem saját magam, akkor hogy érthetné meg más. Örültem, hogy van valakim, de szexuálisan nem vonzódtam hozzá. Ezek szerint akkor jó lenne ha csak barátok lennénk. Végül nem halogathattam a dolgot tovább. Egy koncerten beszéltünk meg találkozót.

Benn nagy volt a hangzavar, ezért kimentünk sétálni a parkba. Valami elhagyatott, lepusztult, ócska park volt. Sétáltunk, sétáltunk eközben éppen azon gondolkoztam, miként is kezdjem a beszédemet, mikor egyszercsak süllyedni kezdett lábam alatt a talaj. Na gondoltam, jól jártam, merő sár lettem. Még örültem is volna, ha sár lett volna, de mikor kiléptem belőle, megcsapta az orromat a jó tömény szarszag. Azt se tudtam sírjak-e vagy nevessek. Ez nem lehet igaz, ilyen szerencsétlen, hülye is csak én lehetek. Most mi a francot csináljak? Ráadásul egy hapsival vagyok és itt állok szó szerint, térdig a szarban, mindenféle szempontból. Bezzeg annak a hülyének még a cipője orra se ért bele! Ráadásul velúrbőr bakancs volt rajtam, amiről le se lehetett volna mosni a szart. Kénytelen voltam beérni annyival, hogy a fűbe töröltem, amennyire csak lehetett, de olyan fölösleges volt, mert befolyt a bakancsomba is. Merő szarba topogtam. Tél kellős közepe volt, hideg volt és se nálam se másnál nem volt másik cipő, meg zokni. Egyáltalán ki lenne az a hülye aki elmegy koncertre és magával viszi a fél szekrényét. Én már tudom ezentúl lesz-e ilyen hülye és ha lesz, ki lesz az. Nem volt túl sok választásom vagy leveszem magamról a cuccokat és lefagy hazafelé a lában, vagy szarosan megyek haza. Az utóbbit választottam.

A koncertre nem mertem visszamenni, ezért beküldtem a szódás szemüvegűt, hogy keresse meg és küldje ki a barátnőimet. Ők már hasukat fogták a nevetéstől úgy jöttek ki. Szódás szemüvegtől sikerült hamar búcsút vennem, mondván ez is miatta van, minek visz olyan parkba sétálni ahol a pöcegödör csak úgy szabadon van és nincs világítás.

Nem ismertünk senkit ebben a városban ezért Pirivel elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Természetesen stoppal, hiszen az eredeti terv is ez volt. Kicsit tartottunk tőle mi lesz ha felvesznek és én tök szarszagú vagyok. Nem dobnak-e ki a kocsiból és én már az elején elmondjam-e történt egy kis baleset velem, vagy inkább hallgassak. Bár megtettük amit tudtunk, például amennyire lehetett letörölgettem a bakancsot és ráfújtam egy doboz desodort, de nem volt nagy hatása. A velúrbőr beszívta a szagot és a desodor illatot már nem engedte be. Gyalog indultunk stoppolni, hátha a friss levegőn kiszellőzik egy kicsit, de nem tette.

Egy benzinkútnál stoppoltunk, amikor is egy kocsi elment mellettünk és befordult tankolni. Mikor kikanyarodott már nem stoppoltuk, de megállt mellettünk. Két fickó volt, beszálltunk. Erre ismét visszakanyarodott a benzinkúthoz és ott beszállt még egy fickó. Kicsit megijedtünk tőlük. Mondtuk nekik, hogy csak a autópályáig akarunk menni és elmeséltem nekik, hogy jártam hátha megsajnálnak, no meg azért nehogy azt higgyék beszartam. Vettek nekünk is két csokoládét, amit el is fogadtunk. Aztán elindultunk az autópálya felé. Egyszercsak elkanyarodtak egy földútra, egy erdő felé. Mi azt se tudtuk hol vagyunk, hova megyünk. Mondtuk nekik, álljanak meg, ki akarunk szállni, stb… A söfőr csak ment tovább, nem hallgatott ránk. Egy tóhoz értünk, mire kitalálták, hogy fürödjünk együtt meztelenül, mert ez egy melegvízű gyógyfürdő. Mi mondtuk nekik, hogy fürödjenek nyugodtan, mi fáradtak vagyunk és fázunk, majd megvárjuk őket. Nélkülünk azonban nem akartak, mi meg mondtuk, nem vagyunk hajlandók semmire. Láttam, hogy a mellettem ülő fickó elég értelmesnek tűnik (a másik kettőhöz viszonyítva) és hogy megtetszettem neki, mert odasúgta, ne aggódjak nem lesz semmi baj, nem engedi, hogy hozzám érjenek. Én mondtam neki a barátnőmet is hagyják békén, ha kurvázni akarnak keressenek mást, mert mi nem vagyunk azok. Az egyik fickó tök részeg volt, vagy alapállapotba volt hülye nem tudom, de övé volt a kocsi, csak nem ő vezetett. Valamin felkapta a vizet és összeveszett a két másik ficokkal is. Kitalálta övé a kocsi és azt csinál benne amit akar így kidobott belőle minket is, meg a másik két fiút is. Elindultunk gyalog. Végülis nem tudta beindítani az autót és visszahívott minket. A fiúk visszamentek mi meg gyalogoltunk tovább. Aztán megálltak mellettünk, hogy szálljunk be most már tényleg elvisznek az autópályáig, mi először nem akartunk, de tök sötét volt, az orrunkig se láttunk és azt se tudtuk, hol vagyunk, így visszaültünk a kocsiba.

Annak a fickónak akinek tetszettem össze-vissza beszéltem minden hülyeséget és ígértem neki mindent, mert láttam már csak így szabadulhatunk meg tőlük. Megadtam neki egy kamu nevet és egy kamu címet és megígértem, hogy persze, találkozunk, meg így meg úgy, magamba meg alig vártam már, hogy kiszálljunk. A fickó mondta, milyen kár, hogy nem az ő autójával vannak, akkor ő lenne a Főnök és hazáig vinne minket. Gondoltuk magunkba inkább minél előbb szeretnénk itthagyni benneteket. Végre megszabadultunk tőlük, és mondhatni szerencsésen, mert hajunk szála se görbült meg. Igaz megerőltető volt jópofizni, de a cél érdekében mindent.

Ismét csak csalódnom kellett a teremtés koronáiban. Milyen fickók ezek? Azt hiszik, mert vesznek egy csokit a lányok egyből szétteszik a lábukat? Ráadásul tök büdös, mocskos vagyok, ezeknek mindegy akárhogy néz ki az ember csak luk legyen a lába között? Felháborító. Nem is csoda ha nem kell hapsi és undorodom a szexuális tárgyú közeledéseiktől.

Szerencsére a hátralevő utat simán tettük meg, nem volt semmilyen incidens, zaklatás, vagy bármilyen hasonló eset. Már világos volt mikor hazaértünk. Levettem a bakancsomat és kidobtam az erkélyre, hadd szellőzzön. A zoknit, nadrágot betettem egy zacskóba és azt is kihajítottam. Először lezuhanyoztattam a lábaimat, majd teleengedtem a fürdőkádat és elmerültem a vízben. Az úton nagyon ideges voltam, de mire hazaéértünk és végül is minden jó lett, megnyugodtam és már nevetni is tudtam a dolgon, ami nálam szép teljesítménynek számított. Másnap a bakancsot letettem a kuka tetejére hátha kell valakinek, de a kutyának se kellett. Nem is értem, hiszen szinte új volt és semmi baja nem volt azt az apróságot leszámítva, hogy egy kicsit büdös volt. A nadrágot és a zoknit is kidobtam, nem akartam bajlódni a mosásukkal. A bakit viszont nagyon sajnáltam, mert nem volt másik téli cipőm és pénzem se rá. A tél hátralévő részében tornacipőbe kellett járnom bulizi, meg mindenhová. Ez van.

Továbbra is jártunk ebbe a városba koncertekre és mondták, hogy azóta bezárták a parkot. Na, biztos nem az én ominózus ügyem után, hiszen nem reklámoztam, nem dicsekedtem az esettel. A szarbalépés nem hozott szerencsét, de legalább arra jó volt, hogy szakítottunk Szódásszifonnal.

13.

Telt-múlt az idő, ismét közeledett a nyár és mi még mindig pénz nélkül voltunk. Piri is szakított Seggre Bélával, csak Zsófinak maradt meg az unokatestvér.

Elhatároztuk ismét elmegyünk a környezetvédelmi táborba. Először is személyesen le kellett utazni, megbeszélésre. Erre én és Éva vállalkoztunk. A Főnök felépült az agyrázkódásából, már semmi baja nem volt, ránk is emlékezett, mint ricsajozó alkoholista állatokra. Mondtuk neki azok nem mi vagyunk, nem mi voltunk (hiszen nálunk mindenki depressziós, magába forduló). Ő azonban elkönyvelte magában, hogy igenis mi vagyunk. Kiült velünk a strandra megbeszélni a dolgokat egyszál kisgatyába, tök undorító pasas volt. Kitalálta, hogy fáj a háta és nekem szép hosszú ujjaim vannak, biztos jól tudok masszírozni. Hát nem megmasszíroztatta a hátát velem? Vicces volt a helyzet. A strand közepére kitett egy széket, én mögötte álltam és a hátát vettem kezelésbe. Nagyon felhúzott, azért is jó erősen nyomkodtam, hadd fájjon neki. A baromja meg élvezte. Éva vele szemben állt és tárgyalásokat folytatott vele. Gúnyosan fintorogtunk egymásra. Végül felvett minket, de nem az ő üdülőjébe, hanem két településsel arrébbra. Azt mondta rosszak vagyunk és majd ott megnevelnek minket. Külön oda fog szólni, hogy kesztyűs kézzel bánjanak velünk. Gondoltuk, nem baj jó lesz nekünk ott is, ha meg nagyon szar, majd legfeljebb hazamegyünk.

Otthon mondtam a többieknek tuti a buli, de sokkal tartoznak nekem, mert a Főnök gusztustalan hájtömegeit kellett masszíroznom a strandon, több száz ember szeme láttára. Jót röhögtek rajta.

Eljött az idő. Öten indultunk útnak: Éva, Piri, a kis Lolita, Jómagam és egyszem legényünk: Sátán. Szokásunkhoz híven stoppal mentünk. Hamar megtaláltuk a kapott címet, az ottani főnökre viszont várni kellett. Nem csüggedtünk, ettünk, ittunk, daloltunk, úgyis be kellett várni a többieket is. Mikor mindannyian megérzkeztek a Főnök is beállított. Valami velünk egyidős srác volt és tök alkoholista. Elmondta, hogy meg kell nevelnie bennünket.

Kaptunk egy tizenkét ágyas szobát, amit nekünk kellett rendbe hozni. Nem mintha annyi mindent lehetett volna benne csinálni. Csak letörölgettük a port a vaságyakról, meg felmostunk. Ennyi. Az új főnökünket aztán nem is láttuk egy hétig. Jól megnevelt minket!

Na de ne szaladjunk úgy előre az időben. Elfoglaltuk helyeinket és aznap semmi más teendőnk nem is volt. Az eligazításon azt mondta a főnök, hogy reggel hétkor le kell menni a strandra és összeszedni a szemetet. Ennyi lesz a dolgunk. Cserébe ingyen strandolhatunk és a rendezvényeken is ingyen vehetünk részt. De ez még mind semmi! Ha van kedvünk és energiánk, és tudunk mivel, átmehetünk a központi strandra is és az ottani rendezvényeken is ingyen vehetünk részt. Ezen a strandon ahol mi voltunk csak hetente egyszer volt koncert, a központin viszont minden nap. Így tehát szinte mindig átmentünk. Vagy stoppal, vagy vonattal, vagy gyalog. Végülis csak tíz kilométerre volt tőlünk, vonattal három megálló. Ha elértük a vonatot azzal mentünk. Menetjegyet persze nem vettünk rá, hanem mindig kifigyeltük a kalauzt és ellenkező irányba szálltunk fel. Ha véletlenül arra jött elszaladtunk a másik irányba. Egyébként pedig nem nagyon zavartattuk magunkat, mert olyan kis távolságra voltak egymástól a falvak, hogy a vonat gyorsan odaért a kalauznak meg le kellett mindig szállnia, addig pedig szemmel tartottuk őt. Egyszer azonban elkapott minket és kérte a jegyeket. Mi mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mondtuk neki, hogy mi környezetvédelmi táborosok vagyunk, az egyik táborból most megyünk a másikba és nekünk nem kell jegy. Szegényke még fiatal volt és biztos azt hitte, milyen hülye, hogy még ennyit se tud és nem is mert szólni semmit. Mi jót nevettünk rajta.

Tehát a napi programunk a következő volt. Reggel hétkor kelés, szemétszedés, majd reggeli, szabadprogram, ebéd, szabadprogram. Ja és a legfontosabbat el is felejtettem. Három hivatalos szemétszedő volt rajtunk kívül. Nem tudom honnan szedték őket össze, de ők keltettek minket reggelenként. Ezek valami öreg csavargók voltak, olyan hajléktalan kinézetűek.

Reggelente alig bírtunk fölkelni az átmulatott éjszakák után, pláne én, mert éjszakánként nem voltam álmos és altatókat szedtem be amire ittam is. Reggel már álmos voltam, de akkor a hivatásos szemétszedők nem hagytak aludni, de nem ment ez így sokáig, csak két-három napig, mert aztán inkább már nem költöttek fel. Az történt ugyanis, hogy mivel ugye nem volt pénzünk, összeszedtük az üres üvegeket, amit a dagadóbb pénztárcájúak ott hagytak és visszaváltottuk őket. Ezzel elvettük a hivatásosak mellékjövedelmét. Úgy döntöttek inkább egyedül szedik a szemetet, akkor biztos övéké lesz a sok talált üres üveg. Nem is bántuk a dolgot, így legalább délig aludhattunk, amikor csak akartunk. A reggelink is el volt intézve, áttetük vacsorának. Az ebédet egy iskolában kaptuk, a reggelit viszont bizonyos összegig mi vásárolhattuk és számlát kértünk róla, amit a főnök hetenként visszafizetett nekünk. Így tök mindegy volt mikor vásárolunk, reggel-e, vagy este. Csak a napi dátum volt fontos.

Minden este átmentünk a központba, ha külön indultunk, mindig megbeszéltük mikor találkozunk és hol. Egyszer stoppoltunk és egy jégkrémárus vett fel. Tök jó volt, mikor kitett, adott nekünk ajándékba egy doboz jégkrémet. Örömmel vittünk a többieknek is, nagyzolhattunk, nekünk mink van, mintha tele lennénk pénzzel.

Egyik este Éva meg én megismerkedtünk két német sráccal. Befizettek minket egy buliba, meg vettek cigit, piát. Nyelvi nehézségeink voltak, mert Ők csak németül beszéltek, mi meg csak magyrul. Kissé ugyan még emlékeztem egy pár orosz, meg francia szóra, meg azért egy-két német szót is ismertem, úgyhogy egész érdekes mondatok kerekedtek ki az egészből. Ahhoz viszont, hogy bulizzunk, igyunk és táncoljunk nem kellett nagy nyelvtudás. Jó volt mikor odaálltunk a pulthoz és beszéltük, hogy milyen piát vegyünk, a kiszolgáló semmit nem értett. Én mondtam neki magyarul, hogy vodka-narancsot kérünk, mire azt hitte ki tudja hány nyelven beszélek.

Jól elszórakoztunk velük, pláne hogy mindent fizettek. Aztán gyalog indultunk hazafelé. A fiúk elkísértek egy darabon. Már mentem volna szívesen haza, de Éváék minden lépésnél megálltak, összegabalyodtak. Egyfolytába csak csókolóztak, már majdnem odamentem és szétrángattam őket. Többször oda is szóltam neki, hogy itthagyom ha nem jön. Ő mondta, hogy jön már, jön már, de mégse jött. Unalmunkba mi is csókolóztunk egyet-kettőt. Végre valahára sikerült szétválniuk és elmenni a szállásunkra. Éva nagyon el volt ragadtatva, találkozni akart velük máskor is, nekem viszont elég volt ennyi.

Másnap ugyanis haza kellett utaznom, mert megérett a sárgabarackunk és lekvárt főztünk belőle. Még egy hetem volt hátra, addig megrohadt volna. Stoppal mentem haza egyedül. Olyan meleg volt, hogy egy híd alá álltam, ami átszelte az utat. Megállt egy ficok, aki mondta, hogy itt nem szabad stoppolni. Mondtam tudom, de nincs mit tenni, valahogy haza kell jutni pénz nélkül is. A ficok valami együttesbe trombitált. Mikor megálltunk pihenni, rögtönzött nekem egy koncertet. Hazaértem épségben, sikerült a lekvárt is befőzni, térültem, fordultam és indultam is vissza másnap. Szerencsére egy házaspár vett fel akik a csemetéjüket vitték egy táborba és engem is elvittek a célomig. Pont tegnap este volt a mi strandunkon koncert én meg lemaradtam róla. Azt mondták, nagyon jó volt, mindenkinek benézett a ló úgy istenigazából. Mondták, hogy sok-sok visszaválthatós üveget gyűjtöttek és estére lesz piánk dögivel, találtak egy csomag pipadohányt is így nem lesz gond a cigivel se. Igaz nem volt cigisodrónk és cigipapírunk se. Nem baj a lényeg megvan a többire meg majd kitalálunk valamit. Éva mondta, hogy tegnap találkozott a németekkel és mára randit beszélt meg velük. Nem igazán rajongtam az ötletért.

Átmentünk vonattal a központi üdülőbe. Eléggé fújt a szél ezért lementünk az aluljáróba, ahol rágyújtottunk. Mivel, ugye nem volt cigipapírunk a dohányt újságpapírba csomagoltuk. Akkora lett, mint egy jókora joint, amelyet Jamaicába szívnak. Az újságpapíron éppen Göncz Árpád volt, ezért jointunkat göncösnek neveztük el. Jött arra egy fickó és lejmolt tőlünk cigit, mondtuk nekünk csak göncösünk van, de abból szívesen adunk neki is. Elfogadta és ötletesnek talált bennünket. A göncös állandóan kialudt mindig gyújtogatni kellett. A fickó szipózott és invitált minket is, de nem fogadtuk el.

Volt egy bódésor ahol kajákat, meg piákat lehetett kapni és előttük fa asztalok és padok voltak, ahol el lehetett fogyasztani, amit vettünk. Itt üldögéltünk, amikor a kis Lolita fölszedett valami skótszoknyába bújt fiatalokat és le is lépett velük valahová. Éva a németeket várta akik szerencsére nem jöttek, így elment őket megkeresni. Pirivel ketten maradtunk s gondoltuk elnézünk a strandra, milyen a buli. Ahogy az aluljáróba mentünk a földön láttunk egy korsó sört. Menet közben felvettem és azzal mentem tovább. Ahogy mentünk tovább, ott volt hét fiú és leszólítottak minket, hogy adjunk nekik a sörünkből. Szívesen adtunk nekik és a göncösünkből is megkínáltuk őket. Kiderült, hatan jöttek le bulizni, a hetedik fickó pedig csak odament hozzájuk pénzt lejmolni és ő hagyta ott a sörét, amit mi elhoztunk. Hiába kereste később, mi nem mondtuk meg neki, hogy azt isszuk éppen. Ezek a fiúk mondták, hogy jönnek velünk a strandbulira. Örültünk neki, mert nekem is és Pirinek is megtetszett egy-egy fickó. Elindultunk a strandra. Jöttek velünk szembe a németek Évával. Mondták menjek velük, de én nem mentem, mert már másik fiú tetszett. Éva kiakadt, mert így nem tudta kire sózni az én németemet és az velük ment mindenhová.

A strandra ingyen mehettünk és mondtuk, hogy a fiúk velünk vannak, így őket is beengedték. Jól elbeszélgettünk, elökörködtünk a fiúkkal. 2 órás buli után mondtuk nekik, elmegyünk Wc-re. Igazándiból csak meg akartuk beszélni a dolgokat. Azt, hogy igen jó lenne találkozni még velük, de ha ők nem ajánlják fel, akkor hogy mondjuk nekik, hogy ne legyünk ráakaszkodósak. Éppen találgattunk, mikor jött a szipós srác és pénzt kért tőlünk. Mondtuk neki, hogy az nekünk sincs, de göncössel megkínálhatjuk. Ő kapcsolt, hogy ismer már minket, és mondta összelejmolt már egy marék pénzt, meghív minket piálni. Elmentünk venni és leültünk a fűbe iszogatni, beszélgetni, s mikor elfogyott a pia indultunk vissza a srácokhoz. Addigra vége volt a koncerteknek és mindenki készült hazafelé vagy folytatni a görbe éjszakát. A legutolsónak a mi ficokjaink maradtak, vártak minket. Mondták, azt hitték nem bírjuk őket és leléptünk előlük. Nem akartunk már sehova menni ezért lementünk a partra beszélgetni. Jött velünk a szipós srác is, bemutattuk a többieknek. Ők nem voltak elragadtatva tőle, de nem azért, mert szipózott, hanem, mert féltékenyek voltak rá. Én sokat beszélgettem vele. Elmondta, hogy elhagyta a barátait vagy azok őt, nem is tudja, de a lényeg az, hogy egyedül van. A hátizsákját is elhagyta, kajája sincs, csak egy zacskója van meg ragasztója. Mondtam neki, hogy mi csak tíz kilométerre lakunk innen és ha van kedve jöjjön velünk. Van ágy, lehet aludni és fürödni is. Ha meg nem akar hazamenni, maradhat is nyaralni, mert egy fiú van lejelentve, aki hazament már és a helyére jöhet, még kaját is kaphat. Tetszett neki az ötlet. Az én kiszemeltem, akit Olivérnek hívtak nem nézte jó szemmel a beszélgetésünket. Nem tudom mit szólt volna hozzá ha hallja is.

A piák elfogytak, a cigik elfogytak, kezdett egyre hidegebb lenni, ezért úgy döntöttünk lefekszünk aludni. Lefeküdtünk a földre egy fa alá, szépen egymás mellé. Balról a szipós srác, jobbról Olivér, az új szerelmem feküdt mellettem. A fiúknak volt pokrócuk. Két személynek jutott egy. Úgy esett adolog, hogy a szipós sráccal takaróztam és még beszélgettem vele sokáig. Oli kiakadt, fogta magát és elment valahová. Nem aludtam el vártam, hogy visszajöjjön, de nem jött. Nagyon fáztam, ezért fölkeltem és gondoltam hazamegyek gyalog. Piri is fölvolt még, ő is fázott és haza akart menni. Mondtam akkor induljuk! Az utolsó pillanatban meggondolta magát és maradt, mert nem akarta elveszíteni új szerelmét, Fecskét, aki azért kapta a nevét, mert állítólag régen nagy narkós volt és mindig repülni akart. Ennek a srácnak derékig érő hosszú haja volt és az egyik fele pirosra, a másik feketére volt befestve.

Szóval elindultam hazafelé egyedül. A vonat csak hajnal négy után indult volna, azt nem akartam megvárni. Gyorsan szedtem a lábaimat, minél előbb hazaérjek, pláne mikor észrevettem, hogy két srác követ. Féltem, nehogy a semmi kellős közepén megerőszakoljanak, vagy valami. Mikor sötétebb helyre értem elbújtam egy fa mögé és megvártam míg elmentek. Ha valami kocsi hangját hallottam közeledni, akkor is elbújtam ahová lehetett. Például az árokba. Végül szerencsésen hazaértem és lefeküdtem aludni. Itthon már nem féltem és az ajtót is nyitva hagytam, hiszen ki tudja a többiek honnan és mikor jönnek haza. Bevettem egy csomó altatót és csak reggel tértem magamhoz amikor is beállított a második vonattól Piri a szipós fickóval, aki azért jött vele, mert én meghívtam. Akkor vettem észre, hogy már Éva is ott van egy fickóval, aki nem a német srác volt, hanem a hat fiúból, azaz a hatosfogatból az egyik. Ő volt a Tamás. Mikor és hol szedték össze egymást nem tudom, de ők is gyalog jöttek haza és – Éva elmondása szerint - átakciózták az éjszakát. Még szerencse, hogy aludtam és nem kellett őket hallgatnom. Mágiscsak jó valamire ez az altató. Utoljára a mi kis Lolitánk is beállított, aki a legtovább húzta valahol az éjszakát, ki tudja hol és kivel, vagy kikkel.

Kicsit aggódtam, mert megbeszéltük, hogy csak ha mind a négyen beleegyezünk, akkor hívunk meg valakit, de minden jó lett, mert a szipós srác miatt a többiek nem akadtak ki, mondták, hogy maradhat. Ők is megsajnálták, hogy mindenét ellopták és nagyon szimpatikusnak találták. Végül is csak egy kis tizenötéves fiúcska volt, aki fölött anyáskodhattunk. Természetesen Lolitánk kivételével, hisz ő fiatalabb volt tőle. Adtunk neki törölközőt meg mindent és elvittük ebédelni is. Az ebéd osztó néni csak lesett, hogy nőtt mega a haja ilyen gyorsan azaz két nap alatt a mi egyszem fiunknak. Mondtuk, hogy jó sampont használ. El is hitte, nem vette észre, hogy másik fiú volt. Nem sokáig maradt velünk másnap hazament, mert valami munkát akart keresni. Mondtuk neki, hogy még nagyon fiatal menjen iskolába, valami szakmát tanuljon, vagy akármi, de azt mondta, hülye hozzá és inkább dolgoni fog.

A következő két nap nagyon szar volt nekem és Pirinek, mert csak elvesztett szerelmeink után keseregtünk. Nem is nagyon volt kedvünk bulizni menni, meg úgy egyáltalán semmihez. Még a nagymenő Éva is csak búsult Tamása miatt, pedig neki nem volt erőssége a szerelem. Bezzeg a mi kis Lolitánk! Fittyet hányt mindenre. Nem törődött semmivel és senkivel. Minden nap más és más hapsit szedett össze és élvezte az életet! Akkor Évának eszébe jutott, hogy a Tamása azt mondta, hogy három nap múlva koncertre mennek. Kitaláltuk, hogy akkor nekünk is ott a helyünk, ilyen könnyen nem szabadulnak tőlünk.

Másnap már lázas izgalomban égtünk. Alig vártuk már, hogy útnak induljunk. Végre eljött a délután. Stoppal utaztunk. A sportcsarnok körül egy park volt, mindenfelé sok fiatallal. Mi csak róttuk a köröket körbe-körbe és majd kigúvadt a szemünk annyira kerestük Őket, míg egyszercsak megláttam a szerelmem a hatosfogat egyik tagjával. Piros kapucnis felső volt rajta és térdig érő kopott farmer, ami lyukas volt a lába között és kilátszott a gatyája. Ez nem zavarta meg az összhatást, így is tetszett. A hatosfogatból neki volt a leghosszabb haja, ami a derekáig ért.

Valószínűleg ők is egyből kiszúrtak minket, de nem mutatták annak jelét, hogy odajönnének hozzánk. Így csak elmentünk egymás mellett. A csarnok körül mászkáltunk körbe-körbe. Ők is csak ellenkező irányba, így mindig szembe találkoztunk. Messziről lestük egymást, de ahogy egyre közelebb értünk, elbátortalanodtunk és nem mertem ránézni. Olyankor mindig hátrafordultam vagy leálltunk cigit gyújtani, vagy akármilyen más elfoglaltságot kerestünk. Lolitánk hamar lelépett új ismerősöket keresni magának s mivel Éva Tamása sem volt ott ő is. Úgyhogy ketten róttuk a köröket Pirivel, aki nagyon szomorú volt, mert az ő szerelme se jött el. Nem mintha én sokra mentem volna az enyémmel. De mondta nekem mégis jobb, mert legalább láthatom. A koncertre nem mentek be. Mi sem. Ők nem tudni milyen okból, mi viszont igenis tudtuk. Nagyon egyszerű oka volt: pénzhiány. Már majdnem egy órán át kerülgettük egymást, mint macska a forró kását, mikor már meguntuk a sok járkálást és a jegypénztár melletti korlátra ültünk. Ők arra jöttek, én pedig elfordultam. A következő pillanatban egy kérdést hallottam közvetlenül mellőlem, mely így szólt:- Sziasztok! Hát ti meg hogy kerültök ide, csak nem a szipós barátodat várod?

Ha-ha, gondoltam magamban. Végre valahára idejött ez a tökfilkó, majdnem leestem a korlátról, úgy megörültem neki, a szívem majd’ kiugrott a helyéről, de aztán elért a tudatomig az utolsó kérdése is és kiakadtam. Méghogy a szipós kissrác a barátom, hát hülye ez, hogy gondolhat ilyet? Miket feltételez ez rólam? Mondtam neki, nem várok senkit, csak unatkoztunk a táborban és eljöttünk egy kis koncertet hallgatni és milyen véletlen, hogy itt találkozunk! Ki gondolta volna!

Mondta, hogy ők is csak ketten vannak és hogy menjünk el piát venni. Kerestünk valami éjjel-nappali üzletet, ahol bort vettünk. Ki akartuk nyittatni az eladóval, de mondta, hogy nincs dugóhúzója. Kimentünk a bolt elé és belenyomtuk a dugót az üvegbe. Mindenki meghúzta már egyszer, amikor kijött a boltos és mondta, menjünk el a bolt elől, mert a bolt előtt szigorúan tilos alkoholt fogyasztani. Gondoltuk mi ez a kis tíz százalék alkoholtartalom. Semmi, de azért elmentünk, hisz egy kis zenét is akartunk hallani, ha már itt vagyunk. Igaz engem már nem érdekelt semmi, örültem, hogy találkoztam a szerelmemmel. Idő közben hozzánk csapódott egy lány, aki azt hitte valami másik koncert lesz és így ő se ment be. Nem lehetett lerázni, mindenhova jött velünk. Mikor vége lett a koncertnek kitalálták a fiúk, hogy ma már ne menjünk az éjszaka kellős közepén haza stoppal, inkább menjünk hozzájuk, veszünk piát és bulizunk egyet. Mondtuk, hogy oké. Összeszedtünk mindenkit és mentünk a fiúkkal, ahova vittek. Villamossal mentünk, az utat nem is nagyon figyeltük. Én kifejezetten semmit nem is láttam belőle, mert végigcsókolóztuk az egész utat. Szerencsére ellenőr nem jött, de úgyis voltunk vagy tízen és jegye senkinek nem volt. Jött velünk az a csaj is aki ránk akaszkodott és retikülje volt. Egyáltalán nem illett közénk. Megpróbáltuk a villamoson felejteni a csajt a táskájával együtt, de nem tudtuk..

Megérkeztünk a lakótelepre, ahol mindannyian laktak. Kitalálták, hogy egy Kapitány nevezetűhöz megyünk fel, mert az anyukája már biztos alszik. Itt is elmentünk piát venni. Egy büfé is nyitva volt még és „retikül” bement. Nagy meglepetésre valami régi osztálytársa volt az eladó. Ingyen kapott két sonkás szendvicset és jóízűen neki látott falatozgatni, minket meg le se szart. Mi kinn lestünk a büfé előtt és csurgott a nyálunk. Ennyivel be is kellett érnünk. Gondoltuk itt az alkalom, hogy lelépjünk, ne találjon meg minket.

Elmentünk egy parkba, mert előbb el akartunk menni magnóért meg kazettákért, utána pedig Olivér fel akart szólni Verébnek is, jöjjön velünk. Mondtam Pirinek, ha minden jól megy hozzuk a fickóját. Nagyon megörült neki. Elmentem tehát Olivérrel, aki a kilencedik emeleten lakott. A lift nem működött és gyalog kellett megmásznunk a csúcsot. Oli gyors volt, gondoltam biztos gyakran rossz a lift, így már megedződhetett. Én csak a nyomába lihegtem, de azért fölértem. Nem mentem be hozzájuk, megvártam az ajtó előtt. Összeszedte a cuccokat és indulhattunk lefelé. Picit könnyebb volt, mint a felfelé út, de azért kifulladtam amíg leértünk. Így fölbontottunk egy üveg bort, hogy csillapítsuk szomjunkat. Közben Olivér mondta, hogy kicsit kiakadt, mikor egy takaró alatt aludtam a szipós sráccal, azt hitte volt valami. Igen, lehet, hogy úgy nézett ki a dolog, de ő nem tudja, ha én valakibe szerelmes vagyok, nem érdekel más. Igaz azt se tudja, hogy szerelmes vagyok és ő a szerelmem. Ezt egy jó ideig nem is fogja, mert nem mutatom ki az érzéseimet én se amíg meg nem tudom a másik mit érez. Ez azért van, mert nem szeretnék felsülni, nem szeretném kiadni magam, akkor biztosan nem is égek le ha nem úgy sülne el a dolog ahogy szeretném.

Elindultunk Verébhez. A kaputelefonon csöngettünk fel és sajnos az anyukája szólt bele. Azt mondta Veréb már alszik és nem költi fel. Mondta Olivér, hogy biztos nem aludt, csak az anyja nem szólt neki, mert nem bírja őt. Én nem tudtam hozzáfűzni semmit, mert nem ismertem őket. De sikerült lefigyelnem a csengőn lévő nevet és megjegyeznem, hogy megmondjam Pirinek. Hosszú, idegen hangzású neve volt. Egész végig ismételnem kellett magamba el ne felejtsem. Alig vártam már, hogy odaérjünk Piriékhez a parkba. Mondtam neki, hogy sajnos nem jött Veréb, de kárpótlásul tudom az igazi nevét. Gyorsan megmondtam neki és mondtam jegyezze meg, mert én elfelejtem, pláne hogyha iszok.

A banda elhaladt egy nagy ABC melett. Olivér elmesélte, hogy egyszer éjszaka, tök sötétbe jött hazafelé Veréb és látta, hogy betörték a bolt ablakát. Felszólt neki, mire jó nagy hátizsákokkal lementek és telepakolták cigivel. Aztán mint akik jól végezték dolgukat hazamentek aludni, másnap meg eladták a szajré egy részét.

Felmentünk Kapitányhoz, aki bement megnézni tiszta-e a pálya, addig a lépcsőházban voltunk és ittunk. Végül is bemehettünk, de ricsajozni nem lehetett, mert már aludt az anyuka és mondták, mindig fáradt mert három műszakos helyen dolgozik. Mindenki fáradt volt már nálunk is ezért csak halkan hallgattuk a zenét és közben beszélgettünk. Négyen ültünk egy ágyon. Én majd elaludtam és inni se volt valahogy kedvem, ezért a fejemre tettem egy párnát. Erre Olivér azt mondta, olyan vagyok mint egy strucc és hogy miért dugom a fejemet a homokba, és hogy velem nem lehet bulizni és mi bajom van. Mondtam nekem semmi bajom nincs, csak egy kicsit fáradt vagyok, és különben is igenis tudok bulizni ha megvannak a feltételek, de most nem állhatok itt le énekelni, meg kiabálni, meg táncolni az éjszaka kellős közepén és nézzen már a többiekre, mindenki alszik szinte. Nem is értettem mi baja lett hirtelen ennek a tökelütöttnek. Ezután már nem is szólt hozzám és pillanatok alatt elaludt. Nekem viszont kiment az álmosság a szememből és egész reggelig csak a plafont bámulhattam és morfondíroztam azon mit csináltam rosszul.

Hajnal lett és felköltöttem a három lányt, induljunk vissza. A fiúknak nem szóltunk, csak úgy elmentünk. Nem is nagyon tudtuk hol vagyunk csak úgy találomra indultunk útnak. Végül ott volt egy villamosmegálló és azzal ki is tudtunk menni a pályudvarra. Eldöntöttük ugyanis, hogy vonattal megyünk vissza a táborba eljátszva ismét azt a trükköt, hogy mi környezetvédelmi táborosok vagyunk. Épp az orrunk előtt ment el a vonat, a következő pedig csak másfél óra múlva jött. Korán volt még, nyolcra úgy is visszaérünk, ha megvárjuk a következőt. Ezért lefeküdtünk a padokra és aludtunk egy jót. Aztán nem akartunk kockáztatni, hogy a vonatról ledobjanak s úgy gondoltuk, hogy szimpatikusabbak leszünk a kalauznak ha előre szólunk. Mondtuk a kalaposnak (így neveztük el a kalauzt), hogy a környezetvédelmi táborba kell mennünk és hogy nézzen ránk, milyen fáradtak vagyunk és hogy egész éjszaka takarítottunk, meg így, meg úgy, meg ellopták a lány pénztárcáját, akinél a jegyeink voltak, amit a táborból kaptunk. Nem tudom elhitte-e amit mondtunk, de nem is volt lényeges, mert megengedte, hogy fölszálljunk. Mi aludtunk a vonaton is, ezért megkértük, legyen szíves és költsön fel ha odaérünk. Nagyon rendes volt a kalapos.

A Főnök már pont keresett, hogy jönnek valami iskola diákjai és még egy „ólat” takarítsunk ki, illetve húzzuk föl az ágynemőket és apropó, hol voltunk. Mondtuk, hogy a part másik végén szedtük a szemetet, nézze csak meg nyugodtan, milyen szép, tiszta lett. Tudtuk úgyse fog annyit gyalogolni, meg nem is érdekli őt. A hivatásos szemétszedők is mellettünk álltak és bólogattak. Ezt el is vártuk tőlük, hiszen meghagytuk nekik az üres üvegeket!

Megcsináltuk a ránk osztott dolgot aztán pihentünk. Két nap múlvára beszéltük meg a hatos fogattal, hogy találkozunk, bár nem nagyon reménykedhettünk benne, hiszen el se búcsúztunk a fiúktól reggel, csak úgy leléptünk, ráadásul ezt még az összeveszésünk, vagy összezörrenésünk, vagy jómagam se tudom mi volt az, de az előtt beszéltük meg. Kiderült Olivérnek a legjobb barátja, Veréb. Már régóta ismerik egymást, általános iskolába is együtt jártak. Arról ábrándoztunk Pirivel, hogy majd négyesbe megyünk mindenhová, feltéve persze, ha még találkozunk. Mi szívből reméltük, hogy így lesz.

Eljött a várva várt nap és lassan - nagyon lassan a délután is. Csak nem jött a hatosfogat. Gondoltuk, nem is tudják, hogy hol van a szállásunk, biztos a központba mentek. Ezért átmentünk a másik helyre. Nem voltak ott, pedig végigjártuk az összes elképzelhető helyet, többször is. Semmi buli nem volt kilátásba ezért már nyolckor visszamentünk a szállásunkra. Piri meg én ki voltunk akadva, sirattuk elveszett szerelmünket. Bementünk a mosdóba, ami a földszinten volt, mikor föntről nagy üdvrialgást hallottunk. Épp a klotyón ültem el se tudtam képzelni mi lehet az. Mikor kimentem, már a mosdó részen várt Olivér, széles mosollyal, mintha a múltkor mi se történt volna és megkérdezte hol a fenében voltunk, már mióta itt várnak ránk, mi meg biztos elmentünk hapsizni. Mondtam a másik helyen voltunk és ott vártuk őt. Nagyon örültem, hogy eljöttek. Fölvittük őket a szobánkba és mondtuk nekik válasszanak ágyat maguknak, mindenki oda feküdhet ahová akar hiszen hely az bőven van. Én a nagy hodály egyik sarkában aludtam. Olivér megkérdezte melyik az én ágyam és odapakolt ő is. Beszélgettünk és kicsit megijedtem, hátha majd velem akar aludni. Illetve az jó lett volna, ha együtt alszunk, de gondoltam biztos mást is akarna, én meg maximum a csókig lennék benne a dolgokba, hiszen még alig ismerjük egymást. Ráadásul az a két alkalom amit együtt töltöttünk mindig „összezördüléssel” végződött. Mondtam Olivérnek tegye el a hátizsákját az ágyamról. Nem is értem miért kapta fel a vizet, de fogta a cuccát és kidobta az erkélyen. Nagy csörömpölés volt. Erre leszaladtunk és felhoztuk a zsákot. Kipakoltuk és csak egy sörösüveg tört össze benne. Gondoltam ez a ficok tiszta hülye, mi lett volna ha valaki fejére esik? Na mindegy mire felértünk semmi harag nem volt, mintha teljesen elfelejtette volna mi a baja, ha egyáltalán volt.

Volt nálunk egy újság, amibe volt valami szexológus válaszol rovat. Egy lány azt írta, hogy nem is tudja, hogy történhetett, de ők használtak gumióvszert, mégis azt vette észre, hogy nől a hasa. Igaz elég nehéz volt lenyelni sok vizet kellett innia rá. Nem tudom ki lenne ilyen hülye, vagy már unalmában nem tudott mit kitalálni a szerkesztő? Mindegy, jól elszórakoztattam ilyen felolvasásokkal a fiúkat.

Egyszercsak már azt vettük észre, hogy mindenki elment kocsmába, csak hárman maradtunk. Gondoltuk mi is utánuk megyünk és ezt meg is tettük. Iszogattunk kicsit és láttam, hogy Verébnek és Olivérnek is hegek vannak a csuklóján. Gondoltam ez jó hiszen nekünk is vannak, így biztosan közelebb kerülünk egymáshoz. Rá is kérdeztem a dologra, de kitérő választ kaptam, mely szerint véletlenül vágták el. Minek néznek ezek minket? Érdekes, hogy mindketten véletlenül sérültek meg. Végül is kit érdekel! Nem mindegy, ha nem mondják meg, hát akkor nem mondják meg! Mikor visszamentünk a szállásunkra Olivér a tőlem legtávolabb eső sarokban foglalta el az ágyat magának. Nem tudtam mire véljem a dolgot. Úgyhogy az én ágyamon ültem Pirivel, Olivér pedig Verébbel az ő ágyán. Így néztünk farkasszemet egymással. Mi nem mentünk oda hozzájuk, ők se jöttek oda hozzánk. Mi egyébként azért nem mentünk oda, mert gondoltuk biztos nem kíváncsiak ránk, illetve nem akartunk rájuk akaszkodni, ne legyünk kullancsok. Közbe mindig intettek, hogy menjünk oda, mi is integettünk, hogy jöjjenek ők oda, mégiscsak ők a fiúk. Két óráig szenvedtünk így, mikor végre odajött Veréb. Megfogta mind a kettőnk kezét és odavitt Olivér ágyához, leültetett minket és mondta, mostmár elég legyen a hülyeségből, nem vagyunk normálisak. Mi épp fordítva gondoltuk. Aztán Pirinek klotyóra kellett mennie én meg lekísértem. Mikor visszamentünk már nem ültek az ágyon, így mi se mentünk vissza az ágyukhoz. Ezek után egész éjszaka külön voltunk és nem is beszéltünk egymással.

Másnap reggel elmentünk reggeliért és végre beszélgettünk. Zsófitól, aki egy óvodában dolgozott, kaptam egy kis műanyag tyúkocskát, a gyerekek játékaiból hozta el. Olivérnek adtam, aki megörült, hogy kapott valamit. Ebéd után lefeküdtünk aludni, csendes pihenőt tartottunk. Én és kapitány nem tudtunk aludni, ezért elhatároztuk, hogy elmegyünk bort venni és mire a többiek felébrednek, majd örülnek, hogy már csak bulizniuk kell. Egy ócska papucsba mentem, ami el is szakadt út közben és vissza kellett szaladnom a tornacipőmért.Kénytelen voltam, mert két kilométerre volt a kimért boros. Dél volt, nagyon sütött a nap, ezért nem is rohantunk, csak sétálgattunk. Ott helyben is lehetett inni és megkóstolni is, hogy milyet vigyünk. A nagy melegben egy kicsit fejbe is vágott a bor. Így visszafelé még lassabban mentünk, jégkrémeztünk és beszélgettünk. Egy parkhoz érve leültünk a fűbe és pihentünk, meg egyszer-kétszer meghúztuk a borosflaskát is. Kapitány megkérdezte tőlem, hogy vagyok most Olivérrel, mert látja, hogy megörülünk egymásnak mikor találkozunk, de fél óra múlva már külön vagyunk és nem beszélünk egymással. Mondta, hogy ha már nem vagyunk együtt, ő szívesen járna velem és erre meg akart csókolni, mire én elfordultam és az arcomra kaptam egy puszit. Mondtam, hogy nem tudom én se, hogy mi van velünk és addig nem is akarok mondani semmit.

Az igazság az, hogy részemről nagy szerelem volt, az ő részéről pedig nem tudtam semmit. A haverjának meg nem akartam elmondani, hogy Olivérbe vagyok bele zúgva, mint állat és hogy hiába néz ki jól, úgyse kellene, mert nem vagyok szerelmes belé. Mivel nem akartam megbántani, megígértem neki, majd szólok, ha úgy gondolom, gondoljuk vége. Vissza is értünk nagy örömmel, hogy nézzétek, mi már gondoskodtunk az esti municióról is. Már mindenki fölvolt és mindenki várt minket, vagy a piát, így nagyon megörültek nekünk. Kivéve Olivért, aki duzzogott. El se tudtam képzelni, már megint mi a franc baja van. Piri mondta, hogy nagyon sokáig voltunk el és Oli már tűkön ült, hol vagyunk. Azt hitte leléptem Kapitánnyal és ki tudja mit csináltunk. Gondoltam ugyan mi a francot csinálhattunk volna fényes nappal az út közepén többszáz ember előtt. Ennek tényleg az agyára ment valami. Míg eddig talán élveztem is hogy féltékeny, vagy valami, addig most már kezdett komolyan kiakasztani, pláne, hogy ezek után ismét nem szólt hozzám. Én se hozzá. Gondoltam ő a fiú és különben is neki van baja, én semmi rosszat nem csináltam, meg aztán nem is mertem én kezdeményezni a beszélgetést. Ha biztos lettem volna benne, hogy szeret, talán beszélek vele, de én már semmibe nem voltam biztos.

Közben a mi kis Lolitánk ráugrott Éva múltkori barátjára, aki teljesen kiakadt. Ennek örömére Éva közölte velünk, hogy neki a hatosfogat mindegyik tagja tetszik és vonzza őt szexuálisan, legfőképpen az én Olivérem. Ettől aztán én is kiakadtam, hiszen Éva nem egy szent életű leány és gondolkodás nélkül ráugrik bárkire, pláne ha szexuálisan is vonzza az illető. Gondoltam az esélyeim nulla százalékra csökkentek ezzel, feltéve, ha egyáltalán voltak. De egy fickó mégiscsak fickó. Nem fog nemet mondani, ha ráugrik egy csaj, és a csaj el is kezdte hadműveletét.

Akkoriban a hajtincsünkbe színes hímzőcérnából fonatokat készítettünk. Elkezdte dícsérni Olivér haját és felajánlotta neki, szívesen csinálna tincseket neki. Ő kapott is az alkalmon. Mondanom se kell csak csendes szemlélője voltam az eseménynek és teljesen kikészültem Az akció beindult én meg tehetetlen voltam. Fogalmam se volt mi a francot csináljak, hogy most mi van. Tanakodtam oda menjek-e, de eszembe jutott, hogy mi van ha nem is érdeklem, akkor meg csak lejáratom magam. Vagy beszélni kéne őszintén az érzéseimről? Igen, ha biztos lennék az övében, de nem vagyok. Egyszerűen azt látom, hogy le se szar, rám se néz. Akkor meg minek alázkodjak meg előtte? Aztán gondolkodtam és azt okoskodtam ki, csak kell hogy érezzen valamit irántam, hiszen lejött és egyből engem keresett, hogy még a klotyoról is majd kirángatott, hol vagyok. Nem értettem mi van, úgy gondoltam ha valamit akar, majd jön ő. Ezután nem volt mit tenni, bevettem egy marék gyógyszert, ittam és elvoltam magamba. Kapitány is odajött hozzám és kért gyógyszert. Biztos várta, hogy mondjak valamit, de én csak a kezébe nyomtam a nyugtatós üveget és elmélkedtem. Ő bevette a maradékot és elaludt a földön az erkélyen. Sajnáltam, hogy nem beszélgettem vele, hanem gyorsan leráztam, de ez csak azért volt, nehogy Olivér félreértse a helyzetet. Micsoda hülye voltam! Eközben a mi kis Lolitánk jól elvolt Éva barátjával, akit a többiek azért figyelmeztettek, vigyázzon, mert még letartóztathatják liliomtiprásért. Felvilágosítottuk, hogy már csak kiskorú megrontásáért. Egyébként is, hol volt már akkor a liliom?

Piri a sorstársam volt, ugyanolyan mulya mint én, de neki megvolt az az előnye, hogy nem volt csaj a láthatáron, aki Verébre ugrana. Sokat gondolkoztunk rajta miért vagyunk ilyen balfaszok, mit csinálunk rosszul. Csak arra a következtetésre jutottunk, már az is baj, ha nem vagy kezdeményező típus és nem bújsz egyből az ágyba mindenféle jöttment alakokkal. Jó, jó még ha egy kicsit becsiccsentesz, aztán megtetszik egy-egy fiú, csókig mehet is a dolog, de hát nem vagyunk egyformák és nem ugrunk fejest az ágyba egyből, hiszen azért meg is kéne ismerni az illetőt előtte egy kicsit, és itt nem a testére gondolok. Attól hogy valaki tetszik első látásra, még nem kell vele ágyba bújni. Meghogy vonzza szexuálisan, micsoda libidó!

Este elmentünk egy kocsmába. Olivér még mindig nem szólt hozzám. Egészen levert volt a társaság, csak ültünk és bámultunk, senkinek semmi hangulata nem volt. Olivér Éva mellett ült. Én egyfolytában csak azt figyeltem mi van velük, összejöttek-e. Egyszercsak felálltak és közölték elmennek szétnézni egy másik kocsmába. Kiakadtam. Gondoltam, biztos elmennek szexualizálni, hiszen üres a kéró. Fél órát voltak távol, hogy valójában hova mentek, nem tudom, de nem kézenfogva jöttek vissza és ennek örültem. Gondoltam mi mindenfelé kézenfogva mentünk, akkor csak nem lehet semmi szoros dolog közöttük. Mivel csak mindenki ült, mint akit fejbevertek, kitaláltuk hazamegyünk. Mindannyian az egyik sarokba telepedtünk le és meséket mondtunk egymásnak. Én hamar elaludtam és mikor felébredtem és az ágyamra akartam feküdni, meglepetésemre foglalt volt. Ki volt benne? Hát, Olivér. Tudom most örülnöm kellene, de nem egyedül volt, hanem Évával. Együtt aludtak az én ágyamban! Hát ez már a pofátlanság teteje! Mondanom sem kell, egyből olyan ideges lettem, hogy szinte levegőt se kaptam. Mintha nem lenne még nyolc üres ágy ebbe a kibaszott szobába, pont az én ágyamra kellett feküdniük, vagy direkt csinálják, vagy mi a fene ez? Olivér félmeztelen volt, Éva meg átölelte, így aludtak együtt. Én meg csak álltam az ágy mellett, azt se tudtam fiú vagyok-e, vagy lány. Teljesen összetörtem, nem tudtam mit csináljak. Végül mint egy robot, lementem a tópartra, leültem és bámultam a vizet. A szúnyogok össze-vissza csipkedtek, de én észre se vettem. Gondolkodtam, már amennyire tellett tőlem, mi ez az egész. Mit csináltak ezek az én ágyamnban, illetve csináltak-e valamit? Nem kellett volna elaludnom, de akkor meg lehet, hogy olyat láttam volna, amit nem szerettem volna. Itt vagyok teljes bizonytalanságban, de a bizonyosságtól is félek. Mi a francot csináljak? Szeretnék meghalni, semmiről se tudni. Lassan felálltam és bementem a vízbe. Elkezdtem úszni egyre beljebb és beljebb, amíg jól ki nem fáradtam. Szerettem volna ha elnyelnek örökre a hullámok, ha lehúzna valami erő és ott maradnék örökre. Lemerültem a víz alá, bele akartam fulladni, hogy ottmaradjak örökre, de a víz kivetett magából. Nem bírtam, nem voltam elég kitartó. A reflexeim jól működtek és ha nem volt elég levegőm szinte automatikusan feljöttem a víz tetejére és levegőt vettem. Pedig egyáltalán nem akartam. Kétségbeesésemben szerettem volna ha szétcincálna egy cápa, pedig a józan eszemmel tudtam, itt nincsenek cápák. Végül észrevett a strandőr aki egy fiatal fickó volt és éjszakánként a bódéjában ücsörgött s akinek már megtetszettem akkor amikor először ide jöttünk. Azt gondolta, csak úszkálok és ő is bejött a vízbe. Mikor észrevettem, kiakadtam, mit zavar, mikor nekem fontos teendőim vannak, de aztán összeszedtem magam és nem mutattam ki bánatomat neki, nem mondtam meg mit akartam. Végül kiúsztunk a partra. A fiú mondta, hogy tetszem neki. Gondoltam itt lenne az alkalom, hogy visszavágjak, megmutassam én is tudok hapsizni és akárkit fel tudok szedni, az nem nehéz. De nem ment a dolog, hiába terveztem el gondolatban, a tettekig nem jutottam, hiszen nem is tetszett a ficok. Visszamentem az ólunkba, ahol még mindenki aludt, így én is lefeküdtem, hogy miért pont Olivér ágyára, fogalmam sincs.

Mikor felébredtem, már elmentek a reggeliért. Egész héten kakaót akartam inni, de mondták drága és nem vettünk. Ugyanis megvolt adva fejenként hány forintot költhetünk reggelire. Mivel nem volt sok, úgy csináltuk, hogy összeadtuk négyen és nagyobb dolgokat vettünk. Most azonban egy kakaóval költött Éva. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Talán kárpótlás Olivérért, vagy az éjszakáért? Azért ha választanom lehetne, inkább a francnak se kell a fél liter kakaó, igya meg aki akarja! Én Olivért akarom!. Kinek kell ez a szar kakaó? Nem is ittam meg, nem is keltem fel, nem csináltam semmit, csak feküdtem és próbáltam kideríteni mi történt és egyáltalán történt-e valami az éjszaka? Nem vettem észre rajtuk semmit, csak azt, hogy mindig Éva megy utána, mindig ő beszél neki. Lassan eljött az ideje az ebédnek. Éva épp Olivér tincseit csinálta. Én is kikászálódtam az ágyból és készülődtem. El kellett mennem mellettük. Akkor Olivér megfogta a pulóveremet és visszahúzott magához. Azt mondta béküljünk már ki és hogy hozzak neki is kaját. Kérdeztem, mibe, hisz nincs semmim. Erre ideadta a kalapját, hogy abba. Gondoltam oké. El se tudom mondani mennyire örültem, szóval én kellek neki. El is felejtettem az előző éjszakát, nem is érdekelt volt–e valami közöttük Évával vagy nem. A hatosfogat egyik tagját tudtuk csak elvinni ebédelni és az nem ő volt. Az ebédosztó néni csak lesett megint, de nem szólt egy szót se, hiszen neki csak az volt a dolga, hogy négy lánynak és egy fiúnak kaját adjon. Az, hogy szinte mindig más fiúnak, nem tartozott rá. Úgy vártam már, hogy visszaérjünk, legszívesebben el se mentem volna ebédelni.

Mikor visszaértünk, kiderült talán mégse kellett volna elmennem, mert Olivér nem is szólt hozzám. Hogy már megint mi a fene baja lett, nem tudom, és nem is mertem megkérdezni se. Egyszerűen nem értettem, már megint mi történhetett ez alatt a fél óra alatt. Nem találkoztam senkivel, nem beszéltem senkivel, így féltékeny nem lehetett. Gondoltam, én bizony nem fogok nyalizni neki, majd ha akar valamit odajön.

Eljött a délután és a hatosfogat készülődött haza, mi egy szót se szóltunk egymáshoz addig. Felsorakoztunk, mint egy fogadáson. A négy lány csak állt, a fiúk meg egymás után puszit adtak és mentek kifelé az ajtón. Egy szó nélkül ment el. Kiakadtam, pláne, mikor este a cuccaim között megtaláltam a kis műanyag csirkécskét. Szóval ennyi volt, azt jelenti ez a dolog, hogy vége. A nyaralásnak is vége lett lassan, úgyhogy hazamentünk.

14.

A nyár azonban még nem ért véget. Gondoltuk szeptemberre kéne valami sulit keresni. Jelentkeztünk egy idegenvezető, egy vegyész, egy idegenforgalmi levelező, egy fazekas és egy könyvkötő iskolába. Tehát ötbe, valamelyikbe csak felvesznek. Eközben persze nem tudtam elfelejteni Olivért.

Ismét eljött egy szigetes buli, mi még a táborba mondtuk a hatosfogatnak, hogy egész héten kinn leszünk. Úgyhogy nagyon vártam. Tudtam ha akar még valamit tőlem ott megtalál. Eljött az első nap. A sátor felállítása után egyből elindultunk nézelődni. Rengetegen voltak, ezért szinte egész nap köröztünk keresztül-kasul minden felé. Egyik színpadtól a másikig, egyik koncertről a másikra, a videósátorba, a moziba, egyszóval minden felé amerre csak lehetett. Piri is velem tartott Veréb miatt, de nem jártunk szerencsével. Az egész napos mászkálástól, kereséstől éjfél körülre már mindig elfáradtunk és csak lefeküdtünk a sátorba pihenni.

Már három nap eltelt mikor az éjszaka kellős közepén, beállított Éva és mondta keljek fel, mert keres valaki. Olivérék voltak. Nagyon megörültem. Egyből összeszedtem magam és kimásztam a sátorból. Puszi-puszi ismét, mintha mi sem történt volna a múltkor. Én se foglalkoztam vele, inkább örültem neki. Elmentünk császkálni. Megfogta a kezem és mondta, hogy egy hét múlva katonának viszik és járjunk együtt és levelezzünk, majd Ő ír előbb, megírja az új címét. Én nagyon boldog voltam.

Fáradt volt, ezért korán lefeküdtünk aludni a sátorba. Én sokáig nem tudtam elaludni, annyira örültem. Másnap reggel, mikor fölébredtünk, mintha elfelejtett volna mindent amit tegnap este, illetve ma hajnalban mondott. Sajnos nem csak azt amit mondott, hanem engem is. Nem is foglalkozott velem. Megbeszélték (előttem!) a barátaival, hogy most elmennek innen egy másik helyre és ott fognak bulizni. Én mintha ott se lettem volna, levegőnek nézett. Se szia, se pá, elment. Most már végképp fogalmam se volt, mi van. Arra jöttem rá, mivel én sehol nem voltam és semmit nem csináltam és nem is mondtam, nincs oka arra, hogy haragudjon rám. Nem bennem lehet a hiba, benne, de arra nem jöttem rá mi az, mi történhetett az éjszaka. Komolyan úgy viselkedik, mint egy gyerek. Az egyik pillanatban örült nekem, lehozta volna a csillagokat is az égről, a másik pillanatban meg le se szart. Nem értem.

Igy hát ottmaradtam, mint egy idióta, egyedül. Nem is volt kedvem semmihez egész nap, csak a sátorban feküdtem, búslakodtam. A többiek kártyáztak, társasjátékoztak, jól érezték magukat. Most tényleg elmondhatta volna rólam, hogy struccozok, de az is miatta volt. A nap iszonyú erővel sütött és mi nem árnyékos helyre sátoroztunk. A sátorba senki nem bírt megmaradni, inkább elmentek uszodába, ki hova akart, illetve tudott, csak én maradtam aszalódni a gondolataimmal.

Végre eljött az este és addigra sikerült összeszedni magamat. Eldöntöttem, hogy koncertre megyek és behapsizok, nem fogok erre a hülyére várni. Vettem magamnak egy csomó piát, gondoltam majd erőt ad nekem. Az utolsó cseppig megittam az egészet és elindultam a nagy tömegbe. Mikor kedvemre való fickót láttam nekimentem, majd bocsánatot kértem tőle. Ő is be volt rúgva én is be voltam rúgva, így elkezdtünk beszélgetni egymással. Végigtomboltuk a koncertet együtt, jól éreztük magunkat. Mikor vége lett, elmentünk még inni és leheveredtünk a fűbe. Cigizgettünk, majd elkezdtünk csókolózni. Nem volt ellenemre a dolog, jól akartam érezni magam.

Nem gondolni többet Olivérre, senkire, semmire, csak élni a mának és élvezni a pillanatot. Az új fickóval elmentünk csúzdázni. Egy dombra kellett felmenni és onnan kanyarogtak lefelé a kék, a sárga és a piros színű csúszdák. Az új fickóm nekifutásból ugrott a csúszdába. Majdnem kitörte a nyakát. Gondoltam ismét egy tökkelütöttet fogtam ki magamnak, de hát ilyen az élet. Erre az estére jó lesz, aztán meg majd meglátjuk. Mikor azonban a csókon kívül mást is akart volna, már nem engedtem. Kezdtem ugyanis kijózanodni, feltűnt előttem Olivér képe és ennyi. Megállított a bulizásban sőt teljesen ki is akadtam. Hiszen én őt szeretem, mi a fenét is keresek itt ezzel a tudom is én kivel és mit csókolózok vele, mikor nem is érdekel. Otthagytam a fenébe a fickót. Ahogy józanodtam ki, úgy lett úrrá rajtam a kétségbeesés. Kiakadtam saját magamon, utáltam magam amiért ilyen hülye vagyok. Lelkiismeretfurdalásom volt a csók miatt is, még jó, hogy más nem történt. Bandukoltam vissza a sátorhoz a könnyeim meg potyogtak, mint a záporeső. Piriék a sátornál voltak. El se tudták képzelni mi bajom van. Mikor elmeséltem nekik, hogy megcsaltam Olivért, mondták, jól tettem, megérdemelte, Ő volt a hülye. Aztán, mikor mondtam, hogy csak csókkal, kiakadtak, hogy lehetek én ilyen hülye, hogy azért sírok. Hogy-hogy, hát így, hogy tényleg hülye vagyok! Lefeküdtem aludni.

Másnap reggel nagyon rossz idegi állapotban ébredtem, nem volt semmihez kedvem, tök depressziós voltam. Nem volt mit tenni, vettem bort magamnak, hiszen borban az igazság, borban a vigasz. Az alkoholt mindig a kinti boltban vásároltuk, mert olcsóbb volt és nagyobb volt a választék. Pénzünk itt is az üvegezésből volt. Rengetegen vásároltak kinn üdítőt, sört, bort, pálinkát, aztán ha elfogyott a tartalma csak úgy eldobálták. Mi amikor mentünk valahová, mindig vittünk magunkkal egy hátizsákot és összeszedtük az üvegeket. Éjszaka már alig lehetett elférni az üres üvegektől, kitúrtak minket a sátorból. Reggel az első dolgunk a visszaváltás és az abból befolyó összeg ismét folyékony áruvá váltása volt. Néha azért kaját is vettünk magunknak, de nem sokszor, mert kaját más uton-módon is lehetett szerezni.

Például ott voltak a Krisnások is, akik adomány fejében adtak kaját. Mindig megmondták előre, mikor lesz kajaosztás és már jó előre oda kellett menni, hogy maradjon is valami. Több asztalt is összetoltak. Az elején volt egy láda, oda kellett bedobni az adományt. Volt hogy csak egy–két forintot dobtunk be, volt aki követ, vagy akármit, mindegy volt, csak csörögjön vagy koppanjon. Aztán kaptunk valami kaját. Legtöbbször azt se tudtuk mi az és miután megkóstoltuk se jöttünk rá. Én nem nagyon szerettem a kajáikat, elég finnyás vagyok, ezért általában üres kenyeret ettem, ha adtak a kajához. Az ételnek nevezett valamit pedig a többieknek adtam. Ha semmi kedvemre valót nam adtak, akkor is sorba álltam a többiekkel, mert jó volt nekik későbbre. Egyszer görögdinnye szeletet is adtak. A hátuk mögött meg egy csomó árválkodott gazdára várva. Amikor nem figyeltek oda elvittünk öt szép, nagy, kerek dinnyét és mind befalikoltuk.

Aztán lehetett vért is adni. Cserébe szendvicset, csokoládét, egy üveg sört, vagy egy üveg üdítőt kaptunk. Bár azt hiszem az utóbbi nem nagyon fogyott. Itt adtam vért először. Nagyon féltem, de hát kellett a kaja meg a pia és nem halt még bele senki sem. Ha meg bele is halok kit érdekel? Állítólag csak egyszer lehetett vért adni egy hónapban, így persze ezalatt az egy hét alatt is csak egyszer. Észrevették ha már adtunk vért a karunkon, de azért ki lehetett játszani a vérvevőket is. A másik karunkat nyújtottuk nekik oda. Most sajnáltuk igazán, hogy csak két karunk van.

De egyenlőre ott tartottam, hogy már reggel elkezdtem inni. Elég jól el is voltam egész nap. Mindenfelé szaladgáltunk, mindent megnéztünk egyszóval lefoglaltam magam. Estére aztán jól kifáradtam és mikor koncertre kellett volna menni, már nem volt hozzá erőm. Inkább lefeküdtem aludni. Éjszaka arra ébredtem, hogy valaki bemászik a sátorba a nevemet suttogja és kérdezi, hogy itt vagyok-e. Olivér volt. Nagyon megöröltem, egyből nem voltam már se álmos, se fáradt. Mondta, hogy most jöttek a haverjaival és alig talált meg, nem tudta biztosra melyik sátor is a miénk, és hogy öltözzek, menjünk bulizni. Nem sokat kellett öltöznöm, mert ruhába aludtam el, csak a cipőmet kellett felhúznom. Mégis mire kimásztam a sátorból teljesen megváltozott, tök ideges volt és csak azt hajtogatta, siessünk már mert elkésünk. Esküszöm pedig nem húztam az időt, mint a bálba készülők, hogy három óráig öltözködnek meg két óráig csinálják a frizurájukat meg egy óráig sminkelnek. Éppen annyi időt kellett csak várnia amíg felveszek egy pár cipőt és bekötöm a cipőfűzőt. Állíthatom egész jól megy a dolog, már húsz éve egyedül csinálom és fél perc se kell a dolog végeredményéhez. Nem értettem, ismét mi lelhette? Ki is akasztott egyből ezért zavaromban rágyújtottam egy cigarettára. Megkínáltam őt is, elfogadta. Szótlanul bandukoltunk a haverjaihoz. Megörültek nekem. Puszi-puszi mindenfelől. Ennyi. Részemről indulhatnánk is valamerre. Olivér mondta, hogy még elmegyünk egy sátorhoz, két csajért. Mondtam oké, semmi akadálya. Mivel egy szót se szólt, gondoltam nekem kellene lépnem és beszélgetést kezdeményeznem. Mondtam, hogy van hely a sátrunkban, nyugodtan aludhat ott megint. Egyből elutasított és lekezelően közölte velem, hogy nekik is van már sátruk, tudnak hol aludni. Ó, hogy oda ne rohanjak! - gondoltam magamban és még jobban kiakadtam, nem értettem mi a franc van most. Elmentünk ahhoz a sátorhoz a két csajért. Két dagadt disznó volt. Nem mondom, hogy én egy szépségkirálynő és nádszál vagyok, de azért, ha bemegyek egy sátorba, nem kell kijönnie két embernek, hogy levegőt kapjunk. Mindegy, elindultunk inni. Három fiú, én és a két dagadt disznó. Leültünk egy színpad bal oldalához a fűbe és néztük a koncertet, iszogattuk a sörünket és beszélgettünk. Illetve Ők beszélgettek, én meg lestem, illetve Olivér szórakoztatta a két dagadt disznót mi meg lestünk. Hozzám se szólt egész végig. Mostmár aztán nagyon feldühített, mondhatom! Mit képzel ez magáról? Ki vagyok én? Már láttam a lelki szemeimmel, hogy odamegyek, a fejére öntöm a sörömet, jól pofán vágom, megmondom neki a magamét és otthagyom a francba. Ehelyett azon kaptam magam, hogy továbbra is ülök a földön és nem tudom mit kéne tennem.

Magamban morfondíroztam a történteken, melyet sehogy sem értek meg. Most szeret, vagy nem szeret? Amikor a környezetvédelmi táborban voltunk Ö összeszűrte a levet Évával, vagy nem? Ha össze is szűrte a levet Évával, akkor két napja nem hozza oda a sátorhoz éppen Éva, hanem elszórakozhattak volna akárhol, olyan nagy ez a hely és én meg se tudtam volna. Egyébként is Nekem! mondta, hogy járjunk együtt és levelezzünk. Tehát Éva, mint lehetséges rivális, kilőve. Másrészt ha nem kellek neki, nem akar tőlem semmit és nem szeret, minek keres és költ fel az éjszaka kellős közepén? Hiszen ha bulizni akar és nélkülem, nem is tudnám meg és ha meg is mondja, hogy a haverjaival, vagy akárkivel akar lenni, megértem. De ha a tökfej semmit nem mondd, hogy értsem meg? Hiába gondolkoztam, nem jöttem rá mi van és mit kellene tennem. Ötven-ötven százalék esély volt mindkettőre.

Megdöbbenve néztem az órámra, már másfél óra telt el én meg még mindig itt ülök szótlanul, de hát ugyan mit is mondhatnék és kinek? Látom már le vagyok szarva nagy ívben.

Egyszercsak odajött hozzám egy fickó, hogy ide jöhetne-e beszélgetni velem a haverjaival? Mondtam neki, hogy persze és örültem is mert olyan szerencsétlennek éreztem ott magam, mint első nap az óvodában. Valószínűleg úgy is nézhettem ki, mint egy idióta ahogy ültem ott a társaság szélén. A fiú elment a barátaiért, Veréb meg odajött hozzám és azt mondta most ők elmennek és ne haragudjak, hogy Olivér felköltött. Úgy csináltam, mintha rohadtul nem érdekelne és örültem, hogy visszajött a ficok a két barátjával. Legalább látja az a tökelütött, hogy ha ő megy is, nekem máris három hapsi is akad. Igazándiból viszont teljesen összetörtem. Ha nem lett volna a testem ami összetart, úgy kellett volna összekanalazni, de kívülről semmit nem mutattam, erősnek látszottam és közönbösnek iránta.

Elmentek, én meg ottmaradtam a három ficokkal, nagyon szerencsésnek éreztem magam amiért épp most jöttek erre és beszélgetni akartak. Annak is örültem, hogy jól néztek ki. Nem mintha érdekelt is volna valamelyik, csak legalább láthatta Olivér, nem akármilyen fickókkal vagyok. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy azt vettük észre már világosodik.

Aztán azt vettem észre, hogy Olivér meg Veréb a velünk szemben lévő kocsmában ül és bámul. (A dagadt disznókat ugyan hol hagyták?) Nem tudom mióta lehettek ott és miért pont ebbe a kocsmába ültek, mikor ezen kívül még vagy ötvenbe mehettek volna, de nem is érdekelt. Több mint négy órát beszélgettem a fiúkkal filozófiáról, pszichológiáról, irodalomról és még sok érdekes témáról, együltünkbe. Nekem nemcsak a témák miatt volt jó a beszélgetés, hanem élveztem is a fiúk társaságát, pláne mikor megláttam, hogy Olivér is lát engem és még mindig a három fiú társaságában. Reméltem észbe kap és sürgősen tesz valamit, nehogy lecsapjanak a kezéről.

De nem kapott észbe, a kezéről pedig lecsaptak volna, ha hagytam volna. Sajnos nekem még mindig az a tökelütött kellett. Mikor láttam, hogy Olivérék elmennek, mondtam, hogy én is megyek már, mert fáradt vagyok és aludni akarok egy kicsit. Megbeszéltük, hogy találkozunk még.

Visszamentem a sátrunkhoz, ahol a többiek már ujjongva fogadtak, hogy végre összejött már nekem is a dolog. Kérdeztem, honnan veszik, mire elmondták, hogy éjszaka tőlük kérdezte meg Olivér hol vagyok, mert bulizni akart hívni. Mondtam marha nagy buli volt, de nem vele és elmeséltem mi történt. Ők sem értették a helyzetet és nem tudtak tanácsot adni. Nem értettük ezt a fickót. Mit akarhat? Hogy lehet pillanatok alatt megváltozni ennyire? Talán szed valamit, vagy mi a fene lehet vele? Jó, mi is gondolunk valamit és később megváltoztathatjuk a véleményünket, az érzéseinket, de egyik pillanatról a másikra és állandóan, ez már mégse normális dolog. Visszagondoltam erre a kapcsolatra, ha egyáltalán kapcsolatnak lehet ezt nevezni és megállapítottam, mindig ő keresett meg és mikor megtalált, rövid időn belül ott is hagyott. Lehet, hogy most is én lettem volna a hibás valamiben, de miben? Sokat kell még tanulnom.

Nem voltam fáradt és idő közben mindenki felébredt, ezért kiültünk beszélgetni a sátor elé. Négy méterre tőlünk volt egy vízcsap. Óriási sor állt mindig vízé. Sokan ott is mosakodtak, vagy fogat mostak. Egyszercsak megláttam, hogy ott áll a sorban Olivér és Veréb. Szóltam Pirinek is, aki szintén ki volt akadva, Veréb miatt, aki oda se jött hozzá és nem is szólt hozzá egy szót sem. Nem is tudom melyikünknek volt jobb dolga, de tartok tőle, egyikünknek se. Felváltva figyeltük őket, néznek-e minket. Ők néztek, mi pedig úgy csináltunk, mintha észre se vennénk őket és röhögtünk meg mókáztunk, hogy azt higgyék jól érezzük magunkat és nem törtek össze. Mikor töltöttek vizet maguknak, elmentek. Pedig mi azt vártuk, hogy majd odajönnek és megbeszéljük a dolgokat, hiszen biztos azért álltak ehhez a csaphoz, hogy minket lássanak, de úgy látszik tévedtünk.

Még két nap volt hátra a szigetből, de tudtam már nem találkozhazunk, mert Ő holnap reggel bevonul katonának és biztos otthon búcsúztatják meg pakolnia kell, meg mit tudom én még mit csinálnia, hiszen soha nem voltam még katona és valószínűleg nem is leszek.

Nagyon lassan telt el az a két nap, és sajnos a kedvem is elment a bulizástól, szinte egész nap csak feküdtem a sátorba és nem csináltam semmit.

15.

Stoppal mentünk haza és egy olyan fickó vett fel, akinek volt egy cége, ahol képkereteket gyártottak. Volt egy vérebe is a kocsiba a hátsó ülésen, ezért mindketten előlre kellett üljünk. Mondtuk neki, hogy nyári munkát keresünk és szívesen elmennénk dolgozni, ha felvenne. Azt válaszolta, hogy rendben van, menjünk ki hétfőn reggel, majd megmondja akkor, mit tehet értünk. Hétfőn reggel kimentünk hozzá hárman a céges busszal, mert arra nem kellett fizetni. Fel is vett minket, de hogy minek azt nem tudjuk. Munka az nem volt, de ha a főnök bejött, úgy kellett csinálni, mintha majd’ meg szakadnánk a munkába. Elég szar feladat volt. Mindig valakit az ajtóba állítottunk őrködni, hogy nézze, mikor jön és akkor rávetettük magunkat arra a két keretre ami fejenként összesen volt.

Szerencsénk volt a kutyájával is, mert mikor kinyitotta neki a kocsi ajtaját, egyből beszaladt a gyárba, megelőzve a gazdáját és a hírét, hogy jön. Tulajdonképpen a feladat az lett volna, hogy a hosszú léceket a megadott méretre vágják, majd azt összeszögelik. Utána mi néztük volna át ezeket az elvileg kész kereteket, hogy le van-e pattogva róla a festék meg ilyenek és ha hibás ki kellett volna javítani. Utána ment volna a további helyekre ahol méretre vágott üveget tettek volna bele és a csomagolásra. Ehelyett egész nap csak lestünk és bámultuk egymást mint az idióták. Ráadásul ez mind állómunka volt, ezért a közelbe még széket se lehetett találni. Rendesen el is fáradtunk a nagy semmittevésbe. Egyik nap a főnök elküldött, hogy takarítsam ki az öltözőt. Micsoda nagyszerű feladat volt! Pláne, hogy két éve, amióta működött a cége, még soha nem mosták föl és törölték le a port! Két napig csináltam mire kész lett, de legalább nem unatkoztam benn. Azért féltem, hogy mikor jön be a kutyájával, de a női öltözőbe nem jött be. Aztán a változatosság kedvéért olyan feladatokat bízott ránk, hogy egy nagy dobozból össze kellett válogatni a képkeret négy elemét, ha megvolt. Leültünk a gyár közepére, kiszórtuk a földre és azzal szórakoztunk egész nap. Két nap múlva kész voltunk. Tök selejt volt az egész. Jó ha az egészbe találtunk két darabot. Még mindig nem volt munka, ezért harmadnap megint kiszórtuk az egészet és beszélgettünk egész nap, ha meg arra jött úgy csináltunk, mintha dolgoznánk. Végre aztán letelt az a kemény munkával telt két hét is, amiért fizetést is kaptunk.

Később hallottam, hogy csődbe ment a cég és a főnök bedilizett. Egyiken se csodálkoztam.

16.

Eljött a szeptember és minket mind az öt iskolába felvettek, a minketen Pirit és magamat értem. Nem tudtuk eldönteni, melyiket válasszuk. Végül kettőt hagytunk meg. A könyvkötőt és a vegyészt. Mindkettő iskolának ugyanaz a kollégiuma volt. Vasárnap kellett beköltözni és hétfőn kezdődött mindkét suli. Gondoltuk alszunk rá egyet és majd reggel meglátjuk melyikbe megyünk, hiszen még fogalmunk se volt róla.

Stoppal mentünk, úgyhogy először csak a legszükségesebb dolgokat vittük magunkkal, így is egy csomót kellett cipekednünk. Érdekes volt, hogy mindenkit kocsival hoztak és szinte az egész család elkísérte őket, csak mi voltunk magunkba, de hát nekünk nem volt kocsink és pénzünk se a vonatra.

A kollégium három emeletes volt, mi a harmadik emeleten kaptunk szobát. A szobában három emeletes ágy volt, hat szekrény, egy asztal és hat szék. Ja, meg egy kuka. Ennyi volt az egész. Már ott volt a másik négy lány is, bemutatkoztunk, beszélgettünk egy kicsit. Elég jó fejeknek tűntek első látásra. Majd Pirivel elmentünk csavarogni a városba. Nem volt semmi célunk csak úgy bandukoltunk ösze-vissza, amikor visszamentünk, kiderült, hogy széttettek minket. Nem volt elég, hogy leköltöztettek a második emeletre, de még külön szobába is tettek Piritől. Én olyan öt lányhoz kerültem, akik egy helyről jöttek, egy iskolába jártak és osztálytársak voltak. Tehát régóta ismerték egymást. Nem is nagyon szóltunk egymáshoz. Kivéve ilyen apróságokat, mint sziasztok, meg hogy mennyi az idő. Piri egy olyan szobába került, ahol ugyan nem egy helyről jöttek, de már tavaly is együtt laktak. Tehát Ők is ismerték egymást, így ő is egy kiselefánt volt ott. Kértük a nevelőnőnket, hogy tegyen minket egy szobába, együtt szeretnénk lenni. Mondta, hogy most nem tud, mert nincs olyan szoba, ahol két üres hely lenne, majd ha esetleg valamikor, valaki elmegy és lesz hely. Hát, így jártunk, ki is akadtunk.

A kollégium egyébként nem egy iskola kollégiuma volt, hanem egészen vegyes. Állami gondozott kisiskolásoktól a szakmunkástanulókig, az érettségi után szakmát-tanulóktól az egyetemistákig mindenféle diák megtalálható volt. Így aztán nem nézték hány évesek vagyunk, hanem iskola után mindenkinek be kellett menni a kollégiumba és kimenőpapírt kérni, ha délután ki akart menni valahová. Aztán tanulószobára menni és ha este nyolcig még ki akartunk menni ismét kimenőcédulát kérni a nevelőnőnktől. Kivételes esetekbe nyolc utánra is kaptunk kimenőt, de akkor meg kellett azt is mondani, hová magyünk. Mindegy volt, hogy tizenkettő, vagy huszonkettő éves vagy, ez volt a szabály.

Mi azonban nem sokat törődtünk vele. Ha vége volt az iskolának, nem mentünk vissza elkéredzkedni, mert amíg visszamentünk volna a kollégiumba és kérünk kimenőt, aztán ismét kimegyünk a központba az egy csomó időpocsékolás lett volna. Megspóroltuk magunknak. Hiszen csak reggelit meg vacsorát kaptunk, minek menjünk akkor vissza ebédidőre?

Apropó! Végül is a könyvkötő iskolát választottuk, mert az tűnt lazábbnak. Két hetenként csak egyszer volt elmélet, tehát két hetünk volt az adott lecke megtanulására. Mivel érettségi utáni suli volt, így csak szakmai tantárgyak voltak. A többi kilenc napon pedig gyakorlati oktatás volt. Összesen nyolcan voltunk egy osztályban. Három fiú meg öt lány, így az elméleti oktatásokon összeraktak minket az érettségizett gépmesterekkel, akik több mint huszan voltak és mind fiúk! Persze azért nem minden órán, csak a munkavédelem, üzemgazdaságtan meg ilyen közös dolgok alkalmával, amit mindkét osztálynak el kellett sajátítania. Voltak jó fickók az osztályba, de nem igazán figyeltünk föl rájuk akkor, mert még mindig Olivér és Veréb után áhítoztunk.

Egyszercsak elment az egyik lány Piri szobájukból és szóltunk a nevelőnőnknek, Sári asszonyságnak, hogy szeretnék átköltözni. Mondta, hogy jól van, csináljunk csak amit akarunk, elege van már a tizzennégy éves kislányok panaszkodásaiból. Úgy nézett ki, minket is tizennégy évesnek néz, mikor már elmúltunk huszak. Be is akart invitálni a tanulószobára, de mondtuk, hogy nekünk már nem kötelező. Annyi engedmény szerencsére azért volt, hogy oda már nem kellett járnunk, de minden másban azt kellett csinálni mint a kicsiknek.

Egy napunk röviden így telt el: Reggel fölkelés öt óra harminc perckor. Gyors mosakodás, fogmosás, felöltözés. Rohanás reggelizni. (Ez a reggelis dolog, hogy ott együnk, csak két hétig tartott, inkább aludtunk tíz perccel tovább és csak beugrottunk a kajáért, szendvicset készítettünk, egy flakonba töltöttük a teánkat és elvittük magunkkal az iskolába.) Aztán rohantunk a metróhoz, onnan meg az iskolába. Fél hétre kellett odaérni, mármint a tanárok elé. Előbb azonban még át kellett öltöznünk. Kezes-lábas bordó munkásruhát kaptunk.

Mindig tök álmosak voltunk. Fél kettőkor mehettünk haza, illetve csavarogni. Általában elmentünk a külvárosba, ahol Olivérék laktak. Elmentünk a házukba, fölmentünk a lakásuk ajtajáig és abban gyönyörködtünk. Tudtuk, hogy katona, úgyse jön ki. Viszont azt elfelejtettem, melyik házba lakik Veréb, és azt is elfelejtettük, mi az igazi neve. Sokat gondolkoztunk rajta de nem lettünk okosabbak, csak annyira emlékeztünk, hogy r betűvel kezdődik és hosszú, idegen csengésű. Nem búslakodtunk, elkezdtük végigjárni a lakótelepet és minden lépcsőháznál leálltunk, végignéztük a lakók névsorát a csengőkön, de nem találtuk meg. Nem baj - vigasztaltuk magunkat, van még időnk, hiszen a suli másfél éves. Szóval vagy itt csavarogtunk, vagy a belvárosban kirakatokat nézegettünk, vagy egy parkban pihengettünk, de a koleszba nem mentünk be. Olyan szép idő volt még, sütött a nap és csavargásra csábított. Mikor bementünk, olvasgattunk. Este hattól lehetett vacsorázni nyolcig. Nyolctól kimenőt kellett kérni. Vacsora után minden nap el kellett pakolni a szobában, letörölgetni a port, kivinni a szemetest, meg ilyenek, mert minden este két ember végigjárta a második emeletet, minden szobába bement és egytől ötig pontozta a rendet, tisztaságot. Ezek voltak a napi ügyeletesek. Feladatuk közé tartozott még a folyosó végén lévő két nagy kuka kiürítése, amit le kellett cipelni a földszintre, ki az udvarba és ott voltak a konténerek, abba kellett üríteni. Szóval ezekből a neves megbízatásokból mindenkinek ki kellett vennie a részét, egy beosztás szerint.

Aztán nevelőnőnktől megkaptuk az első lebaszást a csavargásért. Történetesen, hogy mi soha nem jövünk be tanítás után és hogy még egy kimenőt se kértünk, mikor soha nem vagyunk benn, és ha nem tudjuk megszokni a rendet, felis út, le is út, mehetünk ahova akarunk. Teljesen kiakasztott. Mondtuk neki, hogy jó, akkor mi egész évre kimenőt kérünk, már most előre, mert minek mászkáljunk vissza minden nap egy papírért, meg vissza, azzal csak vesztegetjük az időnket. Erre ő akadt ki és közölte, hogy jobb ha albérletet keresünk magunknak. Erre mi akadtunk ki és nem mondtunk neki semmit.

Kitaláltuk, hogy biztos a két szobatársunk keze van a dologban, akik nem igazán bírnak minket. (Azért csak kettőé, mert több szobatársunk nem volt, vagy otthagyták a sulit, vagy másik kollégiumba mentek. Csak négyen maradtunk.) Biztos irigykedtek, hogy mi mindenfelé mászkálunk, ők meg csak benn kuksolnak mindig. Ők egy számítógépes, titkárnős suli mellett (ami hetente csak kétszer volt) dolgozni is jártak. Illetve csak az egyik, mert a másik le volt százalékolva, ugyanis az egyik lába tíz centiméterrel rövidebb volt a másiknál. Mindketten Sári asszonyság kedvencei voltak. Mivel mi továbbra is csavarogtunk, egyszer megkértek minket, hogy vásároljunk már be nekik, mert nekik tanulniuk kell. Meg is tettük és ettől fogva már nem orroltak ránk semmiért. (Hogy addig is miért, azt nem tudjuk). Úgy állt a dolog, hogy kezdtek minket megkedvelni és a nevelőnő se nagyon baszogatott már minket, ha néha keresett, a lányok falaztak nekünk, hogy például fönn vagyunk a harmadikon egy barátnőnknél, vagy zuhanyozunk, vagy ilyenek.

Kiderült, hogy tavaly Sári asszonyság csoportjában az egyik lány mindenkit meglopott, elszegődött takarítónőnek egy boxolóhoz, ellopta az érmeit és külföldre ment. Talán hasonlítottunk rá vagy azt hitte, mi is olyan lányok vagyunk. Nem tudom.

Attól persze mindig féltünk, hogy kidob minket. Kitaláltuk, hogy akkor majd lesátorozunk a kollégium kertjébe vagy megyünk mi is hajléktalannak, más választásunk nemigen lesz. Amit otthonról kaptunk pénzt, nem költöttük kajára, inkább bort vettünk rajta. Mindig kannásat, mert az elég olcsó volt. Iskola után minden második nap az első utunk a palackosba vezetett. Vettünk egy két literes kannát, leültünk egy játszótérre, vagy egy kapualjba, ha esett az eső és megittunk fél-fél liternyit. Ettől egy kicsit becsiccsentettünk és mászkáltunk mindenfelé. A másik egy litert becsempésztük a kollégiumba és eldugtuk a szekrénybe. Másnap elvittük az iskolába és suli után megittuk. Ez ment napról-napra, hétről-hétre. Mint az iskolába-menés, ez is beletartozott a napi elvégzendő feladatainkhoz. Jól éreztük magunkat, hiszen semmi olyan feladatunk nem volt, amihez tiszta fej kellett volna, nem kellett tanulásal megerőltetni az agyunkat, csak két hetente hétfőn. Ilyenkor vasárnap nem ittunk és megtanultuk, amit kellett. Meg attól a napi fél liter borocskától még nem nézett be a ló.

Érdekes módon az egyik lány osztálytársunk nem bírta az iskolát és elment. Azt mondta, hogy Ő nem bírja, olyan kemény ez az iskola, az előző iskolája sokkal lazább volt. Nem is értettük, mi ebben a kemény, vagy ha ez neki kemény, milyen iskolába járhatott előtte? Mi ilyen lazán még nem fogtunk fel iskolát, mint ezt. Jó, talán abban kemények voltak, hogy pontosan fél hétre ott kellett lenni és fél kettőig ott kellett maradni, de a tananyag, a meló nagyon könnyű volt. A tanműhely egy nagy csarnok volt szinte. Mi, az érittségizettek a legvégén kaptunk helyet egy nagy asztal körül. Tehát tevékenykedéseink során annyit beszélgethettünk, amennyit akartunk. Nem kellett némán ülni egy helyben. Miután megtanultuk a kézi könyvkötés alapját, attól kezdve a napi feladat csak annyi volt, hogy mindennap bemutassunk valamilyen munkát, amit aznap készítettünk. Mivel már tudtuk a munkafolyamatot, nem is igazán figyelt ránk tanár, nem ült a szoknyánk fölött. Így könyveket, újságokat is olvashattunk, ha nem látták. Egyszóval szinte azt csináltunk, amit akartunk. Ráadásul nem is nekik kellett dolgozni, hanem mi vittünk könyveket, azt kötöttük újra. Üres lapokat is vittünk és rengeteg noteszt, emlékkönyvet készítettünk és mind haza is hozhattuk, a miénk lett. Olyan munkát csináltunk, amilyet éppen akartunk.. Az összes ismerősöm, rokonaim szakadozott könyvét megcsináltam, hiszen rengeteg időm volt és minden nep be kellett mutatni valamit. Aztán ha nem akartunk dolgozni, nem dolgoztunk. Bemutattunk a tanároknak olyan könyvet, amit mondjuk már egy hónapja kötöttünk újra, úgyse emlékeztek mindegyikre, amit valaha láttak. Vagy az is előfordult, hogy másik osztályból kértünk kölcsön amit felmutathattunk, napi munkánk gyümölcseként. Összehaverkodtunk ugyanis mindenkivel, hiszen a csarnokban, minden osztály asztalonként ült és oda mehettünk bárkihez beszélgetni, nem szóltak érte. Olyan volt az egész, mint egy kézműves tábor. Annak a lánynak mi volt ebben kemény? Nem értettük.

Telt-múlt az idő, lassan eljött a félév és a félévi bizonyítványosztás ideje is. A kollágiumban minden csoportot összehívtak és megbeszélést tartottak. Mondták, most dől el, ki maradhat és kinek kell mennie. Na, gondoltuk Pirivel, most biztos kirúgnak minket, kereshetünk tél kellős közepén valami szállást magunknak. Jó lebaszta Sári asszonyság - akit mi sárkány asszonyságnak neveztünk el - a csoportot, hogy milyen rossz lett a tanulmányi átlag és hogy ezentúl nincs kimenő, tanulni kell mint állat, meg hogy majdnem az utolsó a mi csoportunk az egész kollégiumban és hogy ha nincs két lány, az utolsók lennénk, mert ennek a két lánynak az átlaga vitt fel minket az utolsó helyről. Kiderült, akikről ennyit áradozott, mi voltunk, azaz Piri és jómagam. Lestünk egy nagyot, hiszen mi kidobásra számítottunk. De hol volt akkor már a régi fenyegetőzése, nem is érdekelte többet, mikor, merre, meddig csavargunk iskola után, hiszen jó a bizonyítványunk, csak négyeseink és ötöseink vannak, azt csinálhatunk amit csak akarunk, ameddig jól tanulunk. Utána sokat nevettünk rajta, mert mondta a többieknek, hogy vegyenek csak példát rólunk. Gondoltuk, szép is lenne, ha azt csinálnák, amit mi, de hát könnyű dolgunk volt. Pláne amikor egy-egy ünnep, vagy valami miatt elmaradt a hétfői tanítás, mert akkor csak egy hónapban egyszer kellett elméletre menni, egy hónap alatt meg legyen bármilyen hülye is az ember, csak meg tudja tanulni, amit kell, pláne, ha érdekli is a dolog. Még abban is könnyű volt, hogy ha gyakorlatban megcsináltuk, akkor ragadt ránk valami tudás még ha nem is tanultunk utána semmit. Ettől kezdve a kedvencei lettünk. Néha megkért minket, hogy hozzunk neki újságot meg egyéb apróságokat, mi meg eleget tettünk kérésének és ezzel szent volt a béke.

Este tízkor villanyoltás volt mindennap, ezután már csak kislámpát volt szabad használni. Azt viszont nem adtak, nekünk kellett otthonról vinni. Televízió csak a tanulószobában volt és tíz után már nem lehetett tévét se nézni. Egyszer éjfélkor volt egy dokumentum film, amit mindenképpen meg akartunk nézni. Fennmaradtunk és sutyiba átmentünk a tancsi szobába. Gondoltuk, már úgyis alszik mindenki. Hát nem fönn volt még Sári sárkányság és elkapott minket? Mondtuk, hogy ez nagyon érdekes film és hogy még soha nem láttuk és így meg úgy. Ő pedig megengedte, hogy megnézzük, csak egy feltétele volt, hogy ne mondjuk el senkinek, milyen engedékeny. Igaz, egy picit be volt csípve, lehet azért volt ilyen engedékeny. A szobatársaink mondták, hogy egyébként totál alkoholista, amióta a férje elhagyta. Pedig igen okos nő volt. A matematikához és a fizikához nagyon értett. Elmondták, hogy tavaly többször úgy berúgott, hogy csúszva-mászva közlekedett a folyosón a diákok előtt. Szimpatikus is lett nekünk rögtön.

Egy délután, suli végeztével megittuk a kis borocskánkat és rá akartam gyújtani, de fújt a szél, ezért a gyufásdobozt félig nyitva hagytam és a fölső részen üresen maradt kis helyen akartam meggyújtani a gyufát. Az eredmény az lett, hogy az egész doboz gyufa belobbant a kezemben, teljesen megégette a tenyeremet. Nem kiabáltam, nem szóltam semmit. Mentünk tovább és közben valami szökőkutat, vagy valami hideg vizes akármit kerestem amibe beledughatom a kezemet. Eltelt vagy tizenöt perc, mire találtam egyet. Szóltam Pirinek, hogy várjon, mert elintéznivalóm van. Mikor meglátta a kezemet teljesen kiakadt, mert csupa fekete volt. Mondta, hogy elég magas lehet a fájdalomküszöböm, hogy egy kis nyikkanást se hallattam. Kis idő múlva az egész tenyeremet elborító hólyag keletkezett, mintha felfújtak volna egy kesztyűt, úgy nézett ki. Visszamentünk a kollégiumba és átmentünk a fiúszárnyba, mert ott volt ügyeletes nővér szoba. Nem csinált semmit, csak bekente valami kenőccsel, bekötözte és mondta, holnap menjek vissza kötés cserére. Mondtam jó. Másnap persze semmit nem tudtam csinálni az iskolába, mert a bal kezemmel semmit nem tudtam megfogni. Délután átmentem kötözésre. Nem a tegnapi ügyeletes volt, hanem egy másik nőci, aki teljesen kiakadt, mert hogy az égési sérülésre nem szabad semmilyen kenőcsöt tenni. A változatosság kedvéért ő nem csinált semmit, csak bekötözte a kezemet. Ettől azonban nem történt semmi és még négy nap múlva is ugyanolyan felfújt kesztyű kezem volt, mint eddig. Nem volt mit tenni, hazamentem a körzeti orvoshoz, aki elküldött a sebészeti kisműtőbe. Egy csomó ideig kellett várakoznom, olyan sokan voltak. Mikor sorra kerültem már minden bajom volt. Aztán a dokinő leültetett, az asztalra tetette a felfújt kesztyűmet. Megfogta egy csipesszel és kivágta. Valami trutyi folyt ki belőle. Aztán végig körbevágta az elhalt bőrt a kezemből meg csak egy mócsingos húscafatot láttam. Eddig nem is volt semmi gond, egyáltalán nem fájt, hiszen a bőr tényleg elhalt volt, de azután. Fogott egy nagy bazi vattadarabot, belemártotta jódba vagy valami fertőtlenítőszerbe és elkezdte tunkolgatni a mócsingomat. Olyan fájdalmas volt, hogy azt hittem valami rakéta vagyok úgy ugrottam fölfelé, de meg se szólaltam, egy pisszenés se hagyta el a számat. Aztán mondták, hogy adnak tetanusz injekciót, nehogy vérfertőzést kapjak. Azt válaszoltam: -Köszönöm szépen, de nem kérek, azt hiszem mára ennyi is elég volt.

Alá kellett írnom egy papírt, hogy saját felelősségemre nem vállaltam. Az aláírás legalább nem fájdalmas. Ilyen fájdalmat még soha nem éreztem és remélem nem is fogok. Minden másnap vissza kellett mennem. Letépték az előző kötést, ezzel mindig felszakítva a mélyebb sebeket, aztán beecsetelték valami sárgával és újból bekötözték. Ez így ment mindaddig amíg be nem gyógyult a sebem és szép új rózsaszín bőr nem nőtt a tenyeremre.

Ma már semmi nem látszik, csak ha nagyon hideg van lesz más színű a bőröm ott. Az iskolába csak azért jártam be, hogy ott legyek, egyébként a bumszli kötés miatt nem tudtam használni a bal kezemet, egy kézzel meg nem tudtam mit kezdeni. Bár talán gyakorolhattam volna, mert állítólag egyszer a felvételi, orvosi szűrűvizsgálaton átment egy kéz nélküli fickó és el is ment az iskolába. A tanárok meg jól kiakadtak.

Ahogy mindig haza kellett jönni, nagyon unatkoztam és mikor kicsit helyrejött a kezem, gondoltam kilyukasztom az orrom és veszek bele valami orrbavalót. Alkoholba lefertőtlenítettem egy sima varrótűt, majd jött a szúrás művelete. Ki is szúrtam, de nem tudtam, hogy kell, úgyhogy egyenesen szúrtam át rajta a tűt. Így a fülbevalót, ami orrbavalóvá lépett elő, hozzá kellett görbíteni. Első alkalommal így mentem buliba, de aztán már ismerve a dörgést átszúrtam magamnak ferdén is és így már jó lett a dolog. Szerencsére egy cseppet se fájt és nem is vérzett. Biztosan azért voltam ilyen merész. Ezután többen is megkértek, hogy szúrjam át nekik, de én nem vállaltam. Gondoltam ha magamnak elszúrom nem baj, mégiscsak az én orrom, azt csinálok vele amit akarok, de más orráért nem vállalok felelősséget.

Egyszer ücsörögtünk egy forgalmas úton egy padon. Balra néztem és kit láttam? Kapitányt és Verebet. Ők is észrevettek minket és leálltak beszélgetni. Úgy vettük észre mintha zavarba lennének. Nem tudtuk miért, de gondoltuk azért, mert koszos munkásruha volt rajtuk. Kérdezték mit keresünk itt, mi meg mondtuk, hogy ide járunk suliba. Megbeszéltük, hogy két hét múlva egy koncerten találkozunk. Igaz, hogy hétköznap lesz, de majd kitalálunk valamit, legfeljebb nem megyünk be aludni a kollégiumba. Elég drága volt a belépő, ezért az elkövetkezendő két hétben nem költöttünk piára, cigire, hanem spóroltunk a koncertre. Amikor cigizni támadt kedvünk, összeszedtünk egy két eldobott még használható csikket az utcáról és elszívtuk azt.

És otthon is mi meg nem történt velem, a történelem során először? Lementem a lépcsőházunk elé és a sárkaparóba nézelődtem. Épp jött nagyanyám és kérdezte mit keresek? Mondtam neki, hogy használható dekkek után kutatok. Teljesen kiakadt. Elment és mikor visszajött, hozott nekem egy doboz cigit. Soha, semmikor és senkinek nem vett, sajnálta rá a pénzt és ártalmasnak találta. Én voltam az első és utolsó kivétel ez alól.

Alig vártuk már, hogy leteljen a két hét. Én személy szerint főképp azért vártam, mert reméltem Olivér is ott lesz és hogy végre találkozhatunk. Végre eljött a várva várt nap. Négyen mentünk. Piri, Katalin, egy lány akit Ildinek hívtak és Én. Kértünk kimenőt is olyan indokkal, hogy moziba megyünk. Ha szerencsénk lesz látják, hogy kimenő, de az időpontot nem nézik majd meg rajta. Három portásunk volt, abból kettő nő, akik rendesek voltak, meg egy hapsi, aki nem volt rendes. Gondoltuk kis szerencsével valamelyik nőcit fogjuk majd ki. Elmentünk egy palackosba és vettünk bort, majd a borral kiültünk egy parkba iszogatni. Nagyon hideg volt, de egy flakonnal nem ülhettünk be csak úgy sehová. Mikor már nagyon fáztunk, fölszálltunk egy metróra és azzal mentünk egyik végállomástól a másikig és vissza és megint ide-oda és megint ide-oda, amíg el nem fogyott a pia. Aztán már lassacskán eljött az idő és elindultunk a koncertre. Találkoztunk út közben ismerősökkel, akik nem bírtak már az ő piájukkal és nekünk adták, mi azt is megittuk. Odaértünk a művelődési ház elé, ahol lesz a koncert. Találkoztunk Verébékkel, akiknél szintén volt egy teli borosflaska és adtak nekünk is. A többiek már nem kértek, de én igen. Láttam, hogy Olivér nincs velük, de nem mertem kérdezősködni utána. Aztán láttam velük egy fickót, aki olyan volt mint Olivér, csak hosszú hajjal. A józan eszemmel tudtam, hogy nem lehet már hosszú a haja, hiszen katona és láttam is rövid hajjal, de jó volt azt hinni. Aztán kitaláltam, hogy biztos a bátyja. Ezt már meg mertem kérdezni, de kiderült egyszem gyerek, nincsenek testvérei. Bánatomban ittam tovább, amit csak kaptam. Nem érdekelt már mit iszok és ki után, csak pia legyen és tompítsa az agyamat, hogy ne érezzek semmit.

Katalin nem akart bejönni a koncertre, mert nem volt pénze, nekünk se, hogy kisegítsük. Pontosan és kiszámolva éppen annyink volt csak, amennyibe a jegy került, egy fillérrel se több. Ezért visszakísértük őt a villamos megállóba. Veréb és Kapitány utánunk szóltak, hogy ne menjünk el még csak most kezdődik a buli. Mi mondtuk, hogy csak a barátnőnket kísérjük a megállóba és jövünk is vissza. Elindultunk, de én arra a kis útra nem nagyon emlékszem, pedig csak pár saroknyi utat kellett megtenni. A villamosmegállóra már igen. Emlékszem, hogy ott álltunk, vártuk a villamost és nekem papírzsebkendő kellett. Valahogy odakerültek Verébék is, kértem tőlük, de nem volt nekik. Aztán a várakozó utasoktól kértem, akik akkor még nem is voltak utasok, hiszen még csak várakoztak, de nem jutott eszembe a papírzsebkendő szó, ezért puha papírt kértem. Nem értették mit akarok, mire körbeírtam nekik a dolgot, hogy olyan puha papírt akarok amibe orrot lehet törölni. Így már megértették és adtak. Vagy kapásból hülyének néztek, vagy látták, hogy részeg vagyok. Mikor elment a vili, visszamentünk, de én rosszul lettem és kihánytam a belem egy kuka tetejére. Rengetegen voltak még kinn, de remélem mindenki kellőképpen részeg volt már ahhoz, hogy ne legyen feltűnő a dolog. Már lassan kezdődött a koncert és mindenki be akart menni, csak én nem mert nagyon rosszul voltam és mégse akartam azért benn hányni. Mondtam a többieknek, hogy menjenek nyugodtan, nehogy miattam lemaradjanak valamiről, kicsit összeszedem magam és majd megyek utánuk. Erre kérdezték megvan-e a belépődíjam, mire mondtam biztosan, mert a zsebembe tettem. Kiszedték onnan, a kezembe adták és bementek. Én hol a kukán könyökölve, hol a kuka mellett fetrengtem felváltva. Mikor már majd’ megfagytam és úgy gondoltam hogy kiadtam magamból amit ki lehetett, összeszedtem magam és elindultam befelé. Az ajtóban egy kidobó állt aki kérte a jegyemet. Én mondtam neki, hogy az nekem nincs. Mire mondott valamit. Erre én is mondtam valamit. Aztán csak azt hallom, mondja, hogy: -Jól van akkor menjél – és félreállt az ajtóból. Én nagyon megörültem és beszaladtam elvegyülni a tömeg között, nehogy meggondolja magát. Gondolhattam volna, hogy csak álmodtam a dolgot, de nem így volt, mert a bizonyíték a kezemben volt. Történetesen a pénz. Már csak arra nem emlékszem azóta se, hogy ugyan mi a fenét mondhattam neki, amiért beengedett ingyen, hiszen kivételesen volt pénzem és akartam is jegyet venni. Mindegy, a lényeg, hogy megmaradt a pénzem. Megkerestem a két lányt és végigtáncoltuk, végigtomboltuk az egész koncertet. Nagyon jól éreztem akkor már magam, az se érdekelt akkor pillanatnyilag, hogy nincs ott Olivér.

Koncert után még nem akartunk hazamenni, úgyhogy leültünk a művház lépcsőjére és ismerősöket kerestünk. Találkoztam is egy otthoni sráccal, akivel valamikor együtt jártunk, nem mintha szerelem lett volna, hanem megbeszéltük, hogy mivel még egyikünk se járt senkivel, ezért járjunk együtt, majd idővel meglátjuk mi sül ki a dologból ,de legalább annyit elmondhatunk ezentúl magunkról:-Már volt barátom, illetve barátnőm. Szóval Bélával találkoztam, aki szintén be volt rúgva és ki volt akadva, hogy őt a koncerten megverték. Én nem láttam rajta semmit, de biztos úgy volt, ahogy mondta. Ő főiskolára járt és kollégista volt. Mondta, hogy ott aludhatok a kollégiumba, meg bulizhatunk is még, mert a kolesz kocsmáját ők csinálják a haverjaival és még nyitva vannak ilyenkor. Kapóra jött az ajánlata több szempontból is. Egyrészt, mert még nem voltam fáradt és szívesen mentem volna tovább bulizni, másrészt, mert akkor a mi kollégiumunkba mehet aludni Ilona, mintha én lennék. Ugyanis a kimenőcetliken nincs kép vagy ilyesmi, csak a nevem. Az meg lánynév, úgyhogy az a lány megy be vele aki csak akar, hiszen személyesen nem igen ismertek a portások.

Tehát tovább folytattam az éjszakázást. Nem is tudtam merre megyünk, csak bandukoltunk az úton, aztán felszálltunk valami járműre és odaértünk a kollégiumához. A portásnő engem nem akart beengedni. Lányok ugyan voltak abba a koleszba, de azt mondta, hogy azokat személyesen ismeri és én nem tartozok közéjük. Erre Béla mondta neki, hogy igenis közéjük tartozom és kész, és beszálltunk egy liftbe és otthagytuk a sápítozó öreglányt, aki nem is jött utánunk és nem csinálta tovább a kalamajkát. Fölmentünk a kocsmába, ahol tényleg a haverjai voltak a csaposok, akiket én is ismertem. Ingyen kaptuk a piát, így történt, hogy ismét nagyon berúgtam és a fiú budiba kellett menjek hányni, mert azon a szinten csak fiúk voltak. Őszintén szólva nem ismertem az épületet és azt se tudtam hol van női klotyó, de ilyen állapotban nem is nagyon érdekelt. Klotyót, de gyorsan! - volt a jelszóm! Tök mindegy volt, hogy női vagy férfi hisz cél a hányás volt, az meg nem ad ilyen dolgokra. Ha jönni akar jön is és az már mindegy neki hova.

Ezután lefeküdtünk aludni. A fiúk szobájába négy ágy volt és jó nagy kupleráj. Nem volt erősségük a rendrakás. Mondjuk nekünk se, csak nálunk kötelező volt, különben kirúgtak volna. Mind a négy fiút ismertem már. Az egyik nagyon utált, nem tudom miért hiszen soha egy szót nem szóltam hozzá, nem bántottam meg, úgyhogy nem is értem mi baja lehetett velem, de nem is nagyon érdekelt. Levegőnek néztük egymást és kész! Én Bélával aludtam egy ágyba, úgy ahogy voltunk ruhástól csak a kabátomat és a cipőmet vettem le. Megkértem, hogy húzza fel az órát fél hatra, mert reggel iskolába kell mennem. Már hét óra volt mikor felébredtünk. Vagy nem húztuk föl az órát, vagy nem csörgött, vagy nem hallottuk, vagy aki utált engem direkt lekapcsolta. Ennyi variáció lehetséges. Gyorsan kipattantam az ágyból, fölkaptam a kabátomat, a cipőmet és rohantam az iskolába. Metróval mentem és úgy lestek rám az emberek mintha ufót látnának. El se tudtam képzelni mi van, de nem is érdekelt. Tök jól éreztem magam, talán az alkohol hatása még mindig tartott. Mikor odaértem a sulihoz eszembe jutott, hogy nem voltam a reggeliért és már úgyis elkéstem, akkor mindegy hogy még egy kicsit kések és elmentem egy boltba vásárolni, hiszen tegnapról megmaradt a pénzem. Ha már elkésik az ember mindegy hogy egy órát, vagy kettőt, vagy akárnennyit, nem az időt nézik, hanem a késés tényét. Vettem mindenféle finomságot, pékárut, üdítőt Pirinek és magamnak, aztán már tényleg bementem az iskolába.

Az öltözőben átöltöztem és csak akkor vettem észre, hogy az egész ruhám a pulóvertől a cipőmig teljesen le van hányva. A hajam is, amibe beleragadt és mócsingokba lógott róla a tegnap esti maradvány. Ehhez még tiszta kócos és gyűrött voltam, na és bűzlöttem. Ez csak a külsőm volt, magamba nagyon jól éreztem magamat. Annyira fel voltam dobva, hogy egész nap csak vihogtam mindenen, már a tanárunk is kiakadt és el se tudta képzelni mi bajom van és hol késtem. Pirivel egész nap csak beszélgettünk, nevettünk a tegnap este történteken. Elmondta, hogy reggel olyan fáradt volt, hogy alig bírt felkelni és nem is akart jönni suliba és hogy ő is elkésett és én se voltam itt. Azt gondolta nem is jövök már. Mondta, hogy Ildikó simán be tudott menni a kimenőcetlimmel és az én ágyamban aludt. Meg hogy reggel az egyik asszony költött minket, hogy itt az idő menjünk suliba. Aztán kiment klotyóra és mikor visszajött azt hitte rossz szobába ment, mert Ildikó ült az ágyamban. El se tudta képzelni, hogy került oda, hisz ő szentül megvolt róla győződve, hogy reggel engem ébresztett. Hiába mondták neki, hogy nem voltam ott és nem is aludtam ott az egész éjszaka, nem hitte el. Azt gondolta elbújtam valahova, hogy megtréfáljam. Ilyen idiótákkal voltunk körülvéve. (Az idiótát jó értelemben mondom, akire azt mondom idióta az jó fej, bulis személyiség). Aztán odaadtam Pirinek a reggelit, mire csodálkozott, honnan volt rá pénzem. Elmondtam neki az egész sztorit. Olyan jó kedvünk volt, hogy többször ránk szólt a tanár ne nevessünk már, mert a többieket is akadályozzuk a munkában. Persze nem bírtunk magunkkal. Ez a nap nagyon jól telt el. Igaz a magatartásunkra aznap egyest kaptunk. Minden nap ugyanis kaptunk egy magatartás jegyet és egyet a munkánkra. Mivel semmi kézzelfogható munkát nem tudtunk felmutatni, így arra is elégtelent keptunk, de ez cseppet sem szomorított el minket, csak nevettünk rajta.

Délután találkoztunk Katalinnal. Elmondtam neki, hogy mennyire benézett a ló nekem tegnap este és hogy még hánytam is. Erre mondta, hogy tudja, mert már akkor végighánytam az egész utat, amikor a villamos megállóba kísértük őt és ezért kellett nekem papírzsebkendő. Nem is emlékeztem rá, ezek szerint már akkor is benézett a ló. Ez van, most már nincs mit tenni, már csak abban bizakodtam, hogy kevesen láttak, vagy aki látott az nem ismert.

Katalin egyébként úgy döntött ismét megpróbálja az érettségit. Be is iratkozott egy suliba és ő is kapott kollégiumot, de sajnos nem a miénkbe. Itt már a második osztályba léphetett, ha be tudta mutatni az előző iskolából hozott értesítőjét, mely szerint nem bukott meg semmiből. De bizony megbukott! És ráadásul kettőből is. Megoldást azért találtunk. Először beiratta azoknak a tantárgyaknak a jegyeit, amikből átment, aztán egy hét múlva visszament, hogy elhagyta az értesítőt és újat kér. Abba már mindet beiratott. Aztán a régibe beleírtunk egy kettest és egy hármast, majd aláhamisítottuk a tanárok aláírását. Az egyik tanár én voltam, a másik Piri. Igy aztán kész volt az elégtelen nélküli bizonyítvány és Katalin másodikosként kezdhetett. Neki csak egy héten kétszer kellett iskolába mennie és csak délután, ezért minden nap várt minket a suli előtt és mostmár hármasban csavarogtunk és ittunk minden nap. Ha sulija volt elkísértük, aztán mentünk tovább csavarogni.

Indult a kollégiumunkban számítógép-kezelő tanfolyam, de mi nem akartunk menni. Olyan undorító, hogy mostmár mindenhez kell. Emlékeztem rá még a szakközépiskolából, mennyire idegen volt számomra és mennyire utáltam az ilyen órákat. Matematikából meg fizikából mindig is hülye voltam és utáltam ezeket a tantárgyakat, erre még egy harmadik szar tantárggyal pótolták ki a tantervet, ahol mindig csak számításokat kellett végezni, meg programokat kidolgozni a derékszögű háromszög kerületének kiszámítására! Brrrr! A hátam is borsózott tőle, mikor már csak a számítógép nevét is meghallottam. Nem is értettem mit szeretnek úgy rajta és miért van oda érte szinte mindenki. Én jobban szeretnék a hagyományoknál maradni, kézműves dolgokkal foglalkozni, megőrizni a népművészeti értékeinket. Akikkel beszéltem azok nagy ívben leszarták a régiségeket és mindenki számítástechnikát akart tanulni és mindenki be is iratkozott rajtunk kívül.

A kollégiumunk énekes kollégium volt. Minden év első hónapjában összegyűjtöttek bennünket és énekelni kellett valamit, így szűrték ki a legjobbakat. Mi persze nem akartunk az énekkar tagjai lenni hetente két alkalommal, hisz az veszélyeztette volna egyéni szabadságunkat, ezért mindenféle rock és punk számokat adtunk elő, szörnyűbbnél szörnyűbb rikácsolás közepette. Nem is tartottak ránk igényt többet, jövőre se kellett mennünk meghallgatásra.

Az asszonyok egyfolytában szexuális felvilágosítást tartottak nekünk. Ez örökös témájuk volt, másról se tudtak beszélni. Mindig jókat röhögtünk rajtuk. Ha igaz amiket beszéltek, nyilván enyhén szexőrültek voltak. A sánta asszonynak volt barátja, illetve már vőlegénye úgyhogy hétvégeken kiélhette magát. Viszont a szemüveges asszonynak nem volt, ezért elmondása szerint kénytelen volt az unokabáttyával kiélni magát. Ez az állapot addig tartott, amíg valamelyik szülő nem talált egy levelet, amibe perverzebbnél perverzebb dolgokat írtak egymásnak és eltiltották őket egymástól, így a szemüveges asszony nagyon ki volt éhezve.

A szobánkba jött két csaj, akik valamilyen egészségügyi iskolába jártak. Romániai menekültek voltak. Mondták, ogy otthon semmilyen miunkalahetőségük nincs, ezért nálunk próbálnak szerencsét. Már egy éve itt vannak és egy szellemi fogyatékosoknak lévő intézetben dolgoztak, mint segédápolónők. Elmesélték, hogy milyen gyerekek voltak ott és miket csináltak. Megállapítottuk, hogy ezt a munkát mi nem végeznénk el semmi pénzért. Az egyik lány már két hét után otthagyta a sulit és inkább vissza ment dolgozni. A másik elég jól bírta, mert két hónapig itt volt, de aztán ő is visszament dolgozni. Nem bírták az iskolát. Az utóbbi lánnyal elég jól összehaverkodtunk, de nem sokat csámborogtunk együtt, mert beiratkozott egy karate tanfolyamra és mindig odajárt. Megismerkedett egy ficokkal is. Egyik este azt mondta, hogy a ficok kiakadt rajta, mert már használt papírzsebkendőbe fújta az orrát, és ezért otthagyta őt. Szegény nagyon ki volt akadva, de mi csak röhögni tudtunk rajta, olyan viccesnek találtuk az esetet.

Egyik vacsoránál odajött hozzám egy fickó és felajánlotta a kajajegyét. Éppen tele volt a pofám kajával, meg se bírtam szólalni. Előbb le kellett nyelnem aztán mondtam neki, kösz. Ennyi tellett tőlem. Ő mondta, hogy találkozhatunk-e vacsi után, de mondtam, hogy most programom van nem érek rá. Nem adta fel, kérdezte, hogy találkozhatunk-e holnap. Megbeszéltünk egy időpontot vacsora utánra.

Eljött a másnap este és én teljesen be voltam szarva, mit mondok majd neki, mi lesz. A fickó, mint leendő fickóm, egyébként nem tetszett, Pirospozsgásnak neveztük el. Előbb mentünk le vacsizni és gondoltam gyorsan bedobjuk a kaját mielőtt jönne. Már épp kiléptünk a kajáldából mikor megláttuk, hogy jön és erre elszaladtunk az ellenkező irányba. Nem is történt más aznap.

Másnap azomban nem adta fel, odajött, hogy hát, nem baj, tegnap nem tudtunk találkozni, de itt a ma este, ne is menjek fel a koleszba vacsi után, maradjak itt beszélgetni. Láttam már, most nem menekülhetek. Nem is értem miért izgultam, féltem annyira tőle, hiszen nem is tetszett, teljesen közömbös volt a számomra, mégis egy nagy gombóc volt a torkomban, hogy egy vadidegennel kell beszélgetnem. Micsoda gátlások! Piri ott is hagyott vele és elment egyedül csavarogni. Szerettem volna én is vele menni. Na mindegy, leültünk egy padra, bemutatkoztunk egymásnak és elmondtuk honnan jöttünk. Kiderült, hogy a szomszéd faluba lakik. Csak ámultunk és bámultunk, el se akartuk hinni. Azonnal összehaverkodtunk, egyik pillanatról a másikra elmúltak a gátlásaim, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Úgy megörültünk mindketten, hogy táncra fakadtunk az udvar kellős közepén. Megbeszéltük, hogy nem akarunk egymástól semmit, csak haverok leszünk. Ő mondta, hogy először azért nézett ki engem, mert úgy nézek ki, mint Alicia Silverstone. Mondtam, hogy ez hülyeség és különböző grimaszokat vágtam hozzá. Mondta, hogy így már tényleg nem hasonlítok hozzá, bár nem látta őt még pofákat vágni. Gyorsan elszalatt az idő nyolc óráig és nekem be kellett mennem, mert nem kértem kimenőt. Másnapra találkozót beszéltem meg vele. Mondtam Pirinek, hogy összehaverkodtunk nagyon és holnap ő is jöjjön velem. Bemutattam őket egymásnak és ettől kezdve mindennap együtt vacsoráztunk és csavarogtunk mindenfelé hármasban.

Elmentünk egy áruházba vásárolni és meghallottuk két eladó beszélgetését, mely szerint észre vették, hogy egy fickó lopott és azon tanakodtak, mikor és mi módon leplezzék le. Odamentünk direkt vásárolni a fickó mellé és figyelmeztettük, hogy észre vették őt csináljon valamit, tegye vissza az árut vagy akármit, mert le akarnak csapni rá.

Egyszer megmutattuk Pirospozsgásnak a szobatársunkat, a szemüveges asszonyt, hogy nincs barátja, de ki van éhezve. Megtetszett neki a lány, pedig csak poénnak szántuk. Kérte, hogy mutassuk majd be neki. Mondtuk, hogy jó. Két nap múlva volt az ő kollégiumuk aulájában egy buli és meghívott minket. A szemüveges asszonyt is elhívtuk, mert tudtuk, bárhová szívesen jön, hisz ő szokott minket elcsalni mindenfelé bulikba, hogy hapsizhasson. Ezek a bulik nem nekünk valók, nem kedvünkre való zenék szólnak és nem kedvünkre való hapsik jártak oda, de ha nincs más jó az is és inni bárhol lehet. Szóval vittük az asszonyt és bemutattuk őket egymásnak. Olyan jól sikerült a bemutatás, hogy attól kezdve egész este együtt voltak. Nekünk vettek egy fél literes rumot, így mi se csüggedtünk. Egyszerre nem ittuk meg az egészet, hanem eldugtuk a kollágium parkjába egy fa alá és kijártunk meghúzogatni. Jó kedvünk lett tőle. Egy nagy kazalba össze voltak gereblyézve a lehullott őszi falevelek, jól beleugráltunk és szétszórtuk őket. Jól éreztük magunkat az este, de sajnos ettől kezdve Pirospozsgás már nem velünk csavargott, hanem a szemüveges asszonnyal. Nagy lett a szerelem közöttük. Hétvégenként már nem jártak haza, hanem szobát béreltek és ott szexualizáltak egész nap. Legalábbis az asszony állítása szerint.

Egy alkalommal mindenkit összecsődített a nevelőnőnk, hogy a kollégium névadó ünnepségén mindenkinek be kell mutatni valamit. Azt mondta lehet énekelni, verset mondani, rajzzal vagy akármivel pályázni, de mindenkinek csinálnia kell valamit. Gyorsan jelentkeztünk, hogy majd mi rajzolunk, vagy festünk valamit, nehogy kiállítson minket énekelni, vagy valami ilyesmi. Én itthon rajzoltam egy csomó mindent, de Pirinek nem ment a dolog, nem talált megfelelő támát. Találkoztunk Bélával, aki javasolta, hogy menjünk ki az állatkertbe, ott sok mindet rajzolhat. Igen ám, de pénzünk nem volt belépőre. Mondta, hogy nem is kell, tud egy helyet, ahol be lehet mászni, ők is ott szoktak bemenni. Gondoltuk, miért is ne. El is mentünk. Mondtuk neki, azért reméljük nem az oroszlánketrecbe vagy valami hasonló ragadozók közé visz minket. Semleges területre érkeztünk. semmilyen állat nem volt a láthatáron. Sári kinézte a neki megfelelő témát, leült a fűbe rajzolgatni, de mondta, hogy menjünk nézelődni, mert előttünk nem bír rajzolni. El is mentünk és végigjártuk az egész állatkertet. Kedvenceim az elefántok lettek - éppen pisilt az egyik és olyan nagy fütyije volt, hogy azt hittem az egyik lába az, no de nem ezért lett a kedvencem, hanem mert volt egy kiselefánt is és olyan, de olyan aranyos volt, hogy valósággal beleszerettem. Lassan eljött a záróra ideje és visszamentünk Piriért, aki idő közben elkészült a remekművel, majd a főbejáraton keresztül távoztunk, mint rendes emberekhez illik.

A návadó ünnepségre teljesen ki kellett takarítani a szobákat a plafontól a padlóig. A szekrényeket ki kellett takarítani, a ruháinkat szépen összehajtogatni és a szekrényajtót tárva nyitva hagyni. Nekünk szépen ki kellett öltözni és várni az ágyunk mellett a fiú kollégium hat tagú delegációját, akik egytől tízig pontozták az összhatást. Mi még a függönyöket is kimostuk és házisári asszonyság megkért, hogy a tanulószoba függönyét is mossuk ki. Eleget tettünk kérésének. Aztán arra is megkért, hogy tegyük is fel a függönyöket Pirivel, mert mi olyan magasak vagyunk. Vicces volt az egész. Nekünk még más dolgunk is volt Pirivel. Történetesen, hogy eltűntessük a szekrényünkből a sok üres üveget és üres boroskannát. Mivel Pirospozsgáséknál nem volt ilyen dísszemle vagy mi, átvittük az ő kollégiumába. A legszebb szoba lakói nyertek valamit, de nem tudjuk mit, mert nem mi lettünk a legszebb szoba tulajdonosai és ettől kezdve már nem is érdekelt, a mi lett volna, ha…

Megnéztük a kiállítást is és meglepődve tapasztaltuk, hogy egy csomó szőtt holmit, mint például gobelin-szőttest, tarisznyát is kiállítottak. Ezen kívül voltak még gyöngyből fűzött ékszerek, makramék, különböző hímzett terítők és mindenfajta kézi készítésű dolog. Megkérdeztük, ezek meg honnan kerültek ide, mire azt a választ kaptuk, hogy a kollégiumba sok kézműves tanfolyam van. Jókor tudtuk meg mi is! Nem baj, elhatároztuk majd jövőre beiratkozunk szövésre.

Az iskolában az egyik fiú jóvoltából a lábamra esett egy ólomtömb, amit a könyv lenyomására használtunk. Szerencsére bakancs volt rajtam, de így is éreztem, hogy fáj. Be is dagadt, de nem tudtam megállapítani, hogy eltört-e, mert még soha semmim nem volt eltörve. Két napig úgy mászkáltam, de a középső lábujjam sehogy se akart visszakisebbedni. Mondták a többiek, menjek el megröntgeneztetni, akkor majd minden kiderül. Elvileg ez munkahelyi balesetnek számított, de nem szóltam akkor és utólag se akartam bajba keverni a fickót. Ezért az orvos kérdésére, mely szerint, hogy történt az esemény, azt válaszoltam, hogy kollégista vagyok és amikor vasárnap este jöttem vissza az iskolába vonattal, valaki a lábamra ejtette a bőröndjét. Tök vicces volt, mert ezt írták a jelentésre is. Ja! A lábujjam egyébként nem volt eltörve és nem is csináltak vele semmit. Annyit mondtak, majd idővel visszanyeri eredeti formáját és kész.

17.

Péntekenként szerettünk hazajárni, mert nyílt otthon egy rock-kocsma. Nem volt nagy eresztés, de mindenki ismert mindenkit, mindenki haverságban volt mindenkivel, jókat lehetett táncolni és jókat lehetett inni. Ezért aztán szerettünk odajárni mi is. Itt aztán rendszeresen mindenkinek benézett a ló! Sokszor nem is néztük az időt csak azt vettük észre, amikor kimentünk az ajtón, hogy már világos volt. Fáradtan, mámorosan ténferegtünk hazafelé, otthon bevackoltuk magunkat az ágyba és csak este keltünk fel, hogy ismét menjünk valahová, ahol jól berúghatunk.

Volt egy Pizzéria discó is, szombatonként odajártunk, mert lányoknak ingyenes volt a belépő és az est folyamán fél órára nekünk kedvező zenéket is beraktak. Pénzünk nem igen volt soha, ezért mindig megismerkedtünk valami balfácánokkal, akik vettek nekünk piát. Ha nem volt balfácán, akkor amikor egy asztaltól elmentek táncolni, vagy valahová, elvittük az otthagyott piát. Milyen sokat szanaszét hagytak! Valóságos kincsesbánya volt elhagyott pia ügyben, de mi gondoskodtunk szegényekről és jó helyre kerültek. Kajaként csak pizzát lehetett kapni én meg sajnos nem szerettem. A többiek többször is vettek egy jó nagyot, de nem vettem a bátorságot arra hogy megkóstoljam, mert nem szerettem a sajtot se meg a paradicsompürét se meg a ketchup-ot se. Egyszer aztán nagyon éhesek lettünk és a discós burzsujoktól tarháltunk pénzt. Nem volt más választás, pizzát vettünk. Mivel már alkoholos befolyásoltság alatt álltam, megkóstoltam. Kicsit furcsa, szokatlan volt az íze, de azért legyűrtem. Legközelebb megint próbálkoztam, majd megint, míg a végén megkedveltem. Megállapítottam, hogy a sült sajtot szeretem, de „nyersen” továbbra sem ettem meg.

Szombati programunk az volt, hogy találkoztunk a haverokkal egy parkban és ittunk. Utána elmentünk az ingyenes discóba, a fiúk kinn maradtak, mi bementünk pia után nézni. Aztán ha ittunk, enni is akartunk. Mivel megszerettem én is a pizzát és nem volt rá pénzünk, kifigyeltük ki hagyja ott a maradékot. Amikor elmentek, gyorsan leültünk a helyükre, úgy csináltunk, mintha mi ültünk volna ott és megettük amit a kedves vendégek meghagytak.

Volt egy ficok akinek mindig volt pénze, mert a szülei gazdagok voltak, de baráti társasága nem nagyon akadt. Az egyik lány, Ildikó szomszédja volt. Mindannyian tetszettünk neki. Egyszer csókolózott Ildikóval, mire mondtuk neki, hogy mondja a fickónak, hogy éhes, vegyen neki pizzát. A fickó vett is neki, illetve nekünk, mert közösen ettük meg. Ezért elneveztük egy csók egy pizzának. Következő héten én csókolóztam vele és vetettem vele pizzát. Minden hétvégén eldöntöttük ki legyen az aktuális csók partnere és így biztosítva volt a kajánk, nem kellett más maradékát ennünk vagy pénzt kunyerálni. Mondtuk a fiúknak, milyen jó hapsink van, mire ők is szerettek volna csókolózni vele egy pizzáért, de egy csók egy pizza csak a lányokat szerette. Egy hónapban csak egyszer került sor egy lányra, azt a kis csókot meg ki lehetett bírni. Ha megkaptuk a pizzánkat ott is hagytuk őt. Egy idő múlva viszont becsajozott és hamarosan meg is nősült. Ezzel vége volt az egy csók egy pizza korszaknak.

Viszont továbbra is előszeretettel jártunk a discoba, mert mindig kiraktak egy hatalmas kosár mogyorót, vagy chips-et és az ette aki akarta. Gondolták jó sós és majd utána több piát, vagy üdítőt vesznek, hogy enyhítsék szomjukat. Persze vizet is lehetett inni, az meg ingyen volt. Mindig jó nagy zsebű cuccokba mentünk és teletömtük az egészet, aztán vittünk ki a kinnmaradottaknak.

Egy szombati estén a parkunkban iszogattunk, amikor más bandához tartozó ismerősök jöttek. Csak ketten voltak és valakit kerestek, mert meg akarták verni. Mi nem ismertük az illetőt, úgyhogy mondtuk, hogy nem láttunk erre senkit. Mire össze-vissza hadonászni kezdett az egyik, hogy márpedig erre szaladt. Mondtuk, hogy mi akkor se láttuk. Erre elmentek. Beszélgettünk tovább, mire kérdezi az egyik lány, hogy mi van velem csupa vér az arcom. Kiderült, hogy a fickónál egy törött üveg volt és azzal megvágott. Én észre se vettem, hiszen egyáltalán nem fájt, nem éreztem semmit. Kimentünk a sötét parkból egy utcai lámpa alá. Mondták a többiek, hogy nagyon csúnya, össze kéne varratni. Én nem láttam és nem éreztem semmit ezért mondtam, hogy fölöslegesnek tartom. Összeszedtünk egy csomó papírzsebkendőt és azt tettem rá. A többiek letörölték a vért és mondák, hogy a nyakam is el van vágva, kis híján épp az ütőeremnél. Egyszóval egy függőleges vágás volt, ami az arcomon kezdődött, aztán az üveg megpattant az államon és a vágás a nyakamon folytatódott. Nem zavartattam magam, elmentünk úgy a pizzériába. Odatettem a papírzsepiket és úgy rohangáltam. A kidobó leállított, hogy ki vert meg, majd ellátja a baját, de mondtam nem itt történt a dolog, nincs itt az illető. Egyébként se vertek meg és szerintem a fickó se tudja, hogy megvágott, hisz én se vettem észre, akkor meg minek csináljam itt a fesztivált? Aztán szólt a kidobó, hogy teljesen átáztak a zsepik és már a karomon csurog a vérem, ami sehogy nem akart elállni. Megnézte a fickó és mondta, hogy több, mint egy centire szét van nyílva a seb, mindenképp varrassam össze, mert vadhús fog odanőlni, aztán leshetek, épp az arcomon, nem lesz valami csodálatos látvány. Végülis elmentünk az ügyeletre, ahol le se szartak, csak azt akarták megtudni, ki csinálta, mert jelenteni kell a rendőrségnek is. Mondtam fogalmam sincs, nem emlékszem rá. Erre beküldtek a kórházba a kisműtőbe. Itt is arra voltak kíváncsiak, ki tette, de én továbbra sem árultam el nekik. Micsoda marhák! Az ember elvérezhet mellettük, őket meg csak az érdekli, ki tette! Nem mindegy az nekik? Varrják össze és kész! A kis „műtétem” előtt ittam egy csomó bort, mert gondoltam, biztos nem adnak fájdalomcsillapítót, tehát nekem kell gondoskodnom arról, hogy egy kicsit elszédüljek. Végre nagy nehezen felfektettek egy műtőasztalra. Leterítettek egy zöld lepedővel, amin egy lyuk volt, ezt a részét a sebemre tették és megkezdődött az összevarrás. Mikor végeztünk, mondta, hogy ad egy tetanusz injekciót. Gondoltam, menjen a fenébe az injekciójával, elegem van a mai napból és azt mondtam neki, most kaptam nemrég, mert megégett a kezem. Úgyhogy megúsztam. Jótanácsként mondta a doki, hogy menjek haza és pihenjek le, a fejemet pedig lehetőség szerint ne mozgassam, tartsam nyugodt állaptban. A nyakamon nem volt nagyon mély a seb, azt csak bekötözte, az arcomat pedig összevarrta és leragasztotta, úgyhogy nem is láttam milyen lett.

A váróteremben vártak a többiek és ennek örömére visszamentünk a buliba. Éppen jó számok mentek, gyorsan beszaladtunk a tömegbe és ráztuk a fejünket össze-vissza, ahogy csak tudtuk. Így telt ez az éjszaka.

Iskolába is bekötözött arccal kellett járnom. A szobatársaim és az iskolatársaim is kiakadtak, hogy már megint mi a fene történt velem. Mivel éltem és virultam, pénteken nem jöttünk haza tanítás után, hanem elmentünk egy koncertre és csak éjfél után mentünk ki stoppolni az autópályára.

Ahogy mentünk egy parkon át leszóllított egy fickó és kérdezett valamit, hogy merre van. Mi épp akartuk mondani, mikor is észrevettük, hogy ki van a fütyije, tehát mutogatóssal van dolgunk. Ott is hagytuk őt a fenébe. Kimásztunk az autópályára, egyből meg is állt egy kocsi. Megörültünk. Én ültem be előlre, Piri hátulra. Mondta a ficok, hogy majd megáll tankolni egy benzinkútnál. Meg is állt és kiszállt a kocsiból. Pirivel addig beszélgettünk. Kérdezte, hogy nem-e ez a mutogatós, mintha olyan fölső lenne rajta. Mondtam neki, hogy először én is azt hittem, a pólója miatt, de mostanában ez a divat és szinte mindenkinek ilyen van, ezen kívül figyelgettem út közbe, de semmi feltűnőt nem láttam. Egy póló alapján meg mégse mondhatunk véleményt senkiről, a fejéről meg nem ismertük meg, egyrészt mert sötét volt és csak egy pillanatra láttuk, másrészt mert nem igazán jó az arcmemóriánk. Megtankoltunk és indultunk tovább. Mereven előre néztem a fejemmel és csak a szememmel skubiztam bal felé. Egyszer csak látom, hogy a ficok keze nem a kormányon és nem a sebességváltón van, hanem az ölébe és ott csinál valamit. Konkrétan nem tudtam, mert nem mertem odanézni, de gondoltam már, mégiscsak a mutogatósunkat fogtuk ki. A ficok egyfolytába beszélt és kérdezősködött, hogy figyeljek már felé, mutogatni akart minden hülyeséget, de én makacsul csak előre néztem és jobbra, mintha annyi érdekes dolgot látnék a vak sötétségben. Furcsa módon egyáltalán nem féltem. Valami húsz év körüli fiúcska volt. Eszembe se jutott, hogy megerőszakolhat, vagy valami, hiszen mi ketten voltunk, ő meg csak valami nyeglett kis fiúcska. Inkább nevetséges és szánalmas volt az egész. Mondtam neki, hogy álljon meg, mert ki akarunk szállni. Végül is látta, hogy nem ér el semmit nálam, hiszen észre se veszem amit ténylegesen mutogatni akar, így már nem is akart tovább vinni és megállt egy útkereszteződésnél.

Kimásztunk az autóból, de neki még volt egy próbálkozása, ami elég nevetségesre sikeredett. Az történt, hogy kiugrott a kocsiból úgy ahogy volt, a fütyije jobbra-balra himbálózott és szaladt utánunk. Kiabált, hogy: -Ne szaladjatok lányok, nézzétek milyen aranyos fütyim van, fogjátok meg, már jó nedves! Tök vicces volt az egész, hogy az autópálya kellős közepén szaladunk de hátrafelé, mert közben stoppolunk. A fickó meg fityegő fütyivel kiabál és rohan utánunk. Mindezt megvilágítják az elhaladó kocsik reflektorfényei. Szerencsénkre megállt egy kocsi és az már hazáig vitt és nem mutogatott semmit. Hazafelé bandukolva jót röhögtünk. Piri elmondta, hogy ő nem is vette észre a hátsó ülésről, hogy valami nem stimmel és nem is értette miért akartam kiszállni. Többet nem találkoztunk aranyos fütyivel.

Nem is értem ezeket a férfiakat. Így akarnak nőt szerezni maguknak, vagy mire jó ez az egész? Micsoda abberált disznók, azt élvezik, hogy valaki sikít, vagy elpirul, vagy leugatja őket vagy mit akarnak elérni? Eseltleg akadnak olyan lányok is akiknek tetszik ez a dolog? Nem jöttem rá. Ráadásul még mindig be volt kötözve az arcom és nem lehettem valami vonzó látvány.

Idővel aztán leszedtem a kötést, hogy szellőztessem a sebemet. Ahogy a cérnák el voltak kötve és a görcs után egy centire meghagyva, úgy nézett ki, mintha pókok lettek volna, azaz egymás után mászó pókcsalád az arcomon. Kompozíciónak tök jó volt, de egyben undorító is. Aztán megszabadított a doki a pókjaimtól, de a heg megmaradt, attól nem szabadulhattam.

Itthon aztán nem sok érdekesség történt, hacsak nem az hogy vettünk egy automata mosógépet. Anyu beindította és átment az egyik szomszédba. Én a szobában csináltam valamit és nem fogllkoztam vele. Egyszercsak csöngettek. A földszintről jött a pasi, hogy teljesen beázott a plafonjuk és most jött az első emeletről, akik szintén beáztak és nem nálunk van-e valami. Bementem a fürdőszobába és láttam, hogy anyu nem tette a kádba a csövet és minden csurom víz. Lekapcsoltam, de már késő volt. Az előtér és a nappali is egy kisebb tó lett és azért nem vettem észre a nappaliban előbb, mert a szőnyeg sokat magába szívott. Mi is jól megszívtuk. Takaríthattunk egész nap.

Máskor meg anyu szerzett valahonnan egy takarítógépet és tavaszi nagytakarítást csináltunk. Már teljesen kész volt az egész lakás és csillogott-villogott, úgy ahogy kell. Mindannyian pihentünk már, mikor csörgött a telefon és anyu felvette. Csak azt hallottam, hogy óbégat: -Jaj, ég! Gyertek gyorsan, most mi lesz, mit csináljunk? Kigyulladt a biztosítéktáblánk, valami elektromos zárlat következtében. A poén az volt, hogy mindenfelé korom szállt és már nem láttunk tőle. Lekapcsoltuk a fő biztosítékot és eloltottuk a tüzet. Takaríthattunk újra, mert a konyhát és még két helyet, ahol nyitva volt az ajtó, teljesen belepte a korom. Milyen szerencsétlenek vagyunk! Aztán kihívtuk a biztosítót és az fizetett is úgy ahogy kell.

18.

Egy hétvégi bulira vettek a többiek LSD-t. Nekem nem volt rá pénzem és így a buliba sem akartam menni. Ők elmentek, én maradtam. Egész este unatkoztam, úgyhogy gondoltam gyógyszerezek egy kicsit. Akitől kaptam, mondta, hogy vigyázzak, mert ő négyet vett be és majdnem meghalt. Gondoltam én hozzá vagyok szokva a gyógyszerekhez, ezért hattal kezdem. Igaz ilyen fajtát még nem vettem be. Valami köhögéscsillapító volt. Szóval bekapkodtam hatot és lefeküdtem aludni, majd arra ébredtem, hogy hányingerem van. Aztán már nagyon hányingerem lett és kirohantam a klotyóra okádni. Nagyon rosszul voltam, nem kaptam levegőt és fuldokoltam és köhögtem de eközben hánytam és amikor már nem volt mit, csak erőlködtem, de annyira, hogy a szemem is majd’ kiugrott a helyéről, egy idő után azt is hittem, hogy kiugrott és éreztem ahogy kocsányon lóg bele a wc-csészébe. Egész este a wc-kagylót ölelgettem és fetrengtem. Testileg szenvedtem mint egy állat, de lelkileg nagyon jól éreztem magam. Vihogtam, mint egy idióta azon, hogy úgy halok meg mint Jimi Hendrix, hányás közben. Meg hogy hazajön mindjárt anyu és mit szól majd hozzá, hogy egy-szem lánya ahelyett, hogy a fiúkat ölelgetné a klotyócsészét csókolgatja. Végül semmi bajom nem lett, túléltem.

Másnap találkoztam a többiekkel és kérdeztem, milyen volt nekik, mire elmondták, hogy fél óráig nem éreztek semmi hatást és már kezdték azt hinni,hogy átbaszták őket, mikor felkeltek a székről és megindult velük a világ. Össze-vissza vihogtak és elveszítették teljesen az idő és tér érzéküket. Gondoltam, majd csak akkor tudom meg én is, ha kipróbálom. Elmondtam nekik az esetemet, mire kiakadtak és azt mondták meg is vakulhattam volna a nagy erőlködéstől és hogy legközelebb csukjam be a szemem, ha ilyen dolog előfordul velem.

Olivérrel már több mint egy fél éve nem találkoztam és gondoltam jobb lesz ha elfelejtem. Tudtam, nem lesz könnyű de nem volt más megoldás, felesleges várni rá, ha eddig nem keresett, ezután se fog.

Az iskolában elméleti óránk volt, mikor kiderült, hogy csak az utolsó óra lesz megtartva. Gondoltuk mi a fenének maradjunk ott azért négy órát. Kollektíven megbeszéltük könyvkötők, hogy mindenki menjen ahova akar, nem maradunk az iskolában és vissza se jövünk. Ha kérdezik mi volt, majd azt mondjuk, mi úgy értettük elmarad a tanítás egész napra. Ezzel le is léptünk, de az egyik srác útközben meggondolta magát, mert neki már volt egy intője, sorozatos késések miatt. Ő viszament, mi meg kocsmába.

Na, legközelebbi órán volt aztán nemulass. Összeszedték mindenki ellenőrzőjét és intőt kaptunk, az osztályfőnök pedig dolgozatot íratott velünk abból a tananyagból amit leadott az elmúlt órán. A gépmesterek röhögtek rajtunk, de azért segítettek. Megsúgták a megoldást annak aki a legszélén volt arról meg mindenki lemásolta szép sorjában. Felfigyeltem rá, hogy az egyik gépmester tanuló nagyon les felénk. Mondtam Pirinek, mire mondta, hogy ő is észrevette már. Nevettünk rajta, mert egy konszolidált, normális ruhába öltözött fickó volt és el se tudtuk képzelni mit les egy magunkfajta szakadt, bakancsos, orrbavalós lányokon. Mikor vége volt az órának odajött és mondta, hogy tudjuk-e, hogy buli lesz a suliban és menjünk el majd mi is. Mondtuk, hogy rendben, de mi iszunk majd. Erre mondta, hogy ő is. Aznap este zuhogott az eső és teljesen eláztunk. Nemcsak kívül, hanem belül is, mert jól berúgtunk. Józanul ugyanis nem mertünk elmenni.

Nem is értem, hogy lehettem ilyen hülye. Öt éve nem mentem úgy buliba, hogy ne igyak. Sőt csak úgy mertem bemenni, ha már ittam. Ezért volt az, hogy vagy otthon, vagy parkban öntöttünk fel a garatra és csak azután mentünk valahová. Józanul be se mertem menni sehová, mert attól féltem nem tudok majd mit mondani, nem tudok majd hogy viselkedni. Sokszor a cigi se esett jól, de mégis szívtam, mert olyan esetlennek éreztem magam, nem tudtam hova tenni a kezeimet. Ezért rágyújtottam és legalább volt mit csinálnom, elfoglaltam magam és a kezemet. Nem mondhatták, hogy csak állok mint egy barom, mert nem csak álltam hanem cigiztem is. Egyik kezembe pia volt, a másikba cigi.

Szóval találkoztunk a ficokkal és kiderült tetszek neki. Ennek örömére meghívott minket kocsmázni. Vodkát ittunk. Az este nem is történt semmi különös hacsak nem az, hogy nekem is megtetszett a gépmester. Még az utolsó metróval kimentünk az autópályára stoppolni, bár a „fickóm” mondta, náluk is aludhatunk. Inkább hazaindultunk. A metróra felszállt egy öreg pasas én pont odanéztem és láttam, hogy a sliccéhez nyúlt. Mi a metró végében ültünk, úgy, hogy Piri belátta az egész vagont én meg semmit csak őt. A pasi mögöttem állt egy méterre, gondoltam egy újabb mutogatós, de láttam, hogy Piri nem rémült meg, biztos észre se vette. Ezért elkezdtem a szememmel mutogatni neki. Megértette, hogy a pasival kapcsolatban akarok valamit és nézegette, de nem látott semmit. Már vagy öt perce ment ez a dolog, mikor egyszercsak elpirult és zavarában csak bámult kifelé az ablakon, a nagy semmibe, mert az alagút tök sötét volt. Na, gondoltam észrevette a dolgot, elég sokáig tartott neki. Aztán vihogtam végig, hiszen nekem a hátam mögött volt és nem láttam semmit, tudnom se kellett volna semmiről. Igazság szerint azon röhögtem, hogy Piri milyen képet vágott. Nem tudom mit szóltam volna, ha én vagyok vele szembe, de Piritnek mondtam, hogy jó le kellett volna basznia. Dehát senki nem készít föl az ilyen esetekre, azt nem tanítják az iskolában mit kellene ilyenkor tenni. Kiabálni hiába kiabált volna, hiszen senki nem volt abba a kocsiba, meg ezek a mutogatósok csak mutogatnak és nem erőszakoskodnak. Azért abban megegyeztünk, hogy valamit tenni kellett volna.

A gépmesteremmel a két hetentei elméleti oktatásokon kívül csak ritkán találkoztam. Vagyis egyszer. A suliba mindig megnézték a gyakszi-jegyeinket is és a könyvkötőket megdícsérték, hogy sokkal jobbak mint a gépmesterek. Kivéve egy-két gépmestert, mint például az én „fickómat”. A többiek nevettek és mondták, hogy könnyű neki, hiszen apuci csak jó jegyeket ír be neki. Kiderült, hogy jó parti. Az apjának nyomdája van és ott volt gyakorlaton nála.

Eljött a szilveszter ideje és sehová nem tudtunk menni, illetve ahová mehettünk volna oda nem akartunk, ahová meg szívesen mentünk volna nem hívtak meg. Gondoltuk elmegyünk a fővárosba, hiszen ott mindig annyian vannak az utcán is, hogy majd lesz ami lesz. Felkerekedtünk hármasban. Piri, Ildi meg Én. Stoppal mentünk. Persze aki felvett, annak azt mondtuk konkrét helyre megyünk, közben csak a sétáló utcába mentünk és egy csomót mászkáltunk egyik térről a másikra és a harmadikra, attól függően hol milyen koncert vagy műsor volt. Vittünk magunkkal piát is, mert azért gondoltuk, hogy hideg lesz és akkor legalább belülről melegedjünk. Az egész délutánt az utcán töltöttük és senki nem hívott meg sehová. Visszamentünk a sétáló utcába, ahol megismerkedtünk két arab fickóval. Ők meghívtak minket piálni és invitáltak a lakásukra is, hogy buli van náluk. Az utóbbit nem fogadtuk el, tudtuk vigyázni kell velük nem nagyon van jó hírük kis hazánkban. Inkább császkáltunk tovább. Egy kalapos fazon is csak egyedül bóklászott, valahogy megismerkedtünk vele és már négyesbe bólklásztunk tovább. Az úton rengetegen voltak, és a hatalmas trombitájukkal mindig fejbecsaptak. Úgy látszott itt ez a szokás. Nekünk ugyan nem volt rá pénzünk, de feltaláltuk magunkat. A földön rengeteget találtunk, amit azért dobtak el, mert a sípja elromlott vagy leesett. A célnak a síp nélküli is megfelelt. Aki csak szembe jött velünk jó fejbe vertük, kifejezetten azokat akik nem voltak szimpatikusak. Például a kikent, kifent nőciket akik szépen beondoláltatták a hajukat erre az alkalomra. Ez volt egész éjszaka a szórakozásunk. Egészen hideg volt kinn, mert már több órája csámborogtunk. Eldöntöttük, hogy az első vonattal hazamegyünk, igaz az első vonat csak reggel ötkor indult és nyolcra ért haza, addig még fagyoskodni kellett. Azért tizenkét, tizennégy órát egyhuzamban kinn tölteni az utcán tél kellős közepén, igencsak fárasztó volt. Már azon is gondolkoztam, fel kéne hívni a gépmesteremet, de hát mégiscsak lány vagyok, nem akarok rátapadni, ha Ő nem hív fel én se hívogatom!

Gondoltuk, hogy nem veszünk vonatjegyet, inkább potyázunk. Nagy döntés nem kellett hozzá, mert pénzünk úgyse volt, csak mersz kellett hozzá. Ha majd jön a kalauz és kéri a jegyeket, Boldog Új Évet kívánunk neki. Meg is úsztuk, nem akarta azzal kezdeni az első útját a kalauz se, hogy ledobjon, vagy megbüntessen minket. Félúton át kellett szállni egy másik vonatra. Addig jött velünk a kalapos fickó is, de aztán elváltak útjaink, ő másfele ment, épp az ellenkező irányba. Mindenesetre vett nekünk is jegyet a hátralevő útra. Nem akartuk, hogy vegyen, hisz eddig is megúsztuk a dolgot, nem kell költekezni, ha nem muszáj. Mégis mintha a ficok megérezte volna mi lesz, jót tett velünk. A vonaton ugyanis két ballábal kelt (vagy le se feküdt) nő volt a kalauz. Nagyon borsos hangulatban voltak. A mellettünk lévő bácsinak nem volt jegye, erre úgy leugatták szegényt, hogy mit képzel magáról, hogy mer csak úgy felszállni a vonarta jegy nélkül, azt hiszi, mert új év van, már jegyet se kell venni és satöbbi és satöbbi. Sajnáltuk szegényt, mert mi is így jártunk volna.

Az iskolában találkoztam a gépmesteremmel. Mivel már megtetszett, rá se mertem nézni, nem is értem miért nem akarom soha kimutatni az érzelmeimet, talán attól félek, hogy akkor sebezhetővé válok? Inkább rá se néztem soha és nem én kezdtem beszélgetést. Ha nem tetszik az illető, jókat tudok beszélgetni, hülyülni, szórakozni. Fel merem hívni, ha meglátom oda merek menni hozzá, ha buliba megyek elmerem hívni, sőt ez természetes is nálam, de ha megtetszik, teljesen begubózok, gátlásos leszek, meg se merek szólalni és rá se merek nézni. Nem is hívnám sehová, mert attól félnék, hogy nemet mond, másrészt, hogy megtudja tetszik nekem és azért hívom valahová. Tulajdonképpen hogy akarok én hapsit felszedni, mikor ilyen félénk vagyok? Nem is csoda, hogy elmúltam már húsz éves és nem volt még fickóm, kivéve azt, aki nem járt még senkivel és ezért együtt jártunk, de ez nem volt igazi.

Hogy is kezdődött? Koncertre mentünk. Akikkel mentem, ismerték azokat, akikkel ő volt. Mivel mindketten ittunk már és nekem nem tetszett az illető, összehaverkodtunk. Egész este együtt lófráltunk, beszélgettünk. Kiderült, hogy nem járt még senkivel és én se, ezért megegyeztünk, hogy a nagy nyilvánosság előtt együtt járunk. Megbeszéltük, hogy hétvégén találkozunk, lejön hozzánk vonattal én meg várom az állomáson. Eljött az ominózus délután. Persze addigra kijózanodtam és gondoltam úgyse jön el, hiszen mindketten részegek voltunk, talán nem is emlékszik rám, illetve arra, amit megbeszéltünk. Hiszen én se ismerném meg a fickót, csak azt tudom, hogy hosszú haja volt és egy medve fog lógott a nyakában. Teljesen feleslegesnek tartottam, hogy lemásszak az állomásra. Aztán mégis azt gondoltam, mi van ha eljön és nem várja senki és nem is ismer itt senkit. Őszintén szólva azért nem akartam lemenni, mert azt gondoltam, mit szólnak az emberek ahhoz, hogy ha nem jön, tehát ha csak átbassza az agyamat. Milyen ciki az, hogy várom és ő le se szar. Aztán megszólalt a józanabbik eszem, hogy hát az emberek nem tudják, hogy én „randit” beszéltem meg és várok egy hapsit, várhatom én az anyukámat is meg akárkit is, meg miért ne sétálhatnék csak úgy az állomáson például megnézni egy buszindulást vagy akármit is. Végül is nincs a homlokomra írva, hogy: HAPSIT VÁROK! Ezzel le is bandukoltam az állomásra s a peronon leültem egy padra. Beérkezett a vonat is és mindenki el is ment aki leszállt róla. Jó - gondoltam magamban - legalább sétáltam egyet. Felálltam és abban a pillanatban nekiütköztem egy hosszú hajú fickónak, akinek egy medvefog volt a nyakában. Kicsit meglepődtem, honnan kerülhetett ez ide? Mondtam, hogy meg se ismertem volna, ha nem látom meg a fogát, mire mondta, hogy ő se ismert meg csak amikor fölálltam a padról és egymásnak ütköztünk. Aztán annyi futotta még a beszélgetésünkből, hogy megkérdeztük és válaszoltunk egymásnak a kölcsönösen feltett, -Hogy vagy?- egyszerű kérdésre. Utána semmi téma nem jutott az eszembe és gondoltam neki se, mert nem szóltunk egymáshoz és ez kezdett nagyon kínos lenni. Görcsösen kutakodni kezdtem agyamban valami használható téma ügyében, de csak annyit sikerült kinyögnöm: -Menjünk, vegyünk valami piát. Ő készségesen beleegyezett. Hát már józanul beszélni se tudok? Pedig nem vagyok egy hülye gyerek! Érdekel az irodalom, a festészet, a zene, a filozófia, a pedagógia, a pszichológia, az utazás, a természet. Mindehhez hozzá tudok szólni, rengeteget olvasok. Valamelyik téma biztos érdekli a másikat is, mégis szótlanul lépkedtünk s a piára gondoltuk. Érdekes, mert tulajdonképpen a fickó csak a haverom lett, nem lettem belé szerelmes, tehát tudnom kéne bulizni vele, mégis mivel hivatalosan a „fickóm” akit ugye szeretni kell, nem tudtam vele kapcsolatot létesíteni. A helyzet olyan volt mintha tetszene és szerelmes lennék bele, ezért leblokkoltam automatikusan.

Vettünk egy üveg barack pálinkát, kimentünk egy parkba, leheveredtünk a fűbe és gyorsan benyakaltuk az egészet, hogy minél gyorsabban hasson. A kellő hatással megeredt a nyelvünk is. Egy csomót beszélgettünk, majd estefelé elmentünk egy kocsmába. Rengeteg ismerős volt és ő is ismert egy–két embert, akik megörültek neki, hogy látják. Kiderült, hogy fél éve autóbalesete volt és ő vezetett részegen és egy fával ütköztek. Két haverja meghalt, ő egy hétig kómába feküdt összetörten. A negyediknek „csak” a karja törött el. A kocsmában minden ismerősöm csak lesett, hogy milyen jó hapsim van és kérdezgették, hol szedtem össze. Büszke voltam magamra, mert bár nem szerettem, de mivel együtt jártunk, a hapsimként mutathattam be. Ezen az estén tényleg megállapíthattam, hogy alkohol nélkül nem vagyok senki.

Minden hétvégénk így telt el. Lejött a barátom együtt buliztunk, ittunk aztán nálunk aludt és reggel hazament. Természetesen semmilyen testi kapcsolat nem volt köztünk. Aztán idő közben kiderült, hogy szerelmes lett belém. Nekem azonban nem tetszett, mert a gépmesterért voltam oda, így jobbnak láttam, ha szakítunk, ami meg is történt.

Közben a gépmesteremről szinte meg is feledkeztem. Szóval ott tartottam, hogy a gépmester odajött hozzám szilveszter után és kérdezte hol voltam. Mikor mondtam, hogy az utcán bóklásztam abba a városba ahol ő is lakott, kiakadt. Kérdezte, hogy miért nem hívtam fel, hiszen volt nála buli és jó lett volna ha elmegyünk mi is. Gondolatban szidtam is magamat, hogy ilyen mamlasz, hülye vagyok, hogy még telefonon se mertem felhívni, inkább fagyoskodtunk kinn egész éjszaka, de most már nincs mit tenni, ez így történt, így is marad. Viszont magamon még változtathatnék, össze kell szednem magam, bátorságot, erőt gyűjtenem.

El is jött a próbatétel lehetősége. Az iskolában házi feladatként öt oldalas dolgozatot kellett beadni, a témákat előre megadták. A fickó mondta nekem, hogy ő ért ezekhez a dolgokhoz és hogy ha visszajövök az otthon töltött hétvégéről hívjam fel, találkozunk és segít megírni. Azért otthon elmentem a könyvtárba utánanézni a dolgoknak és jegyzeteket készítettem.

Vasárnap este aztán erőt vettem magamon és felhívtam. Kicsöngött a telefon. Nagyon izgultam, de gondoltam semmi gond, ez még semmit sem jelent, hiszen nem ráakaszkodok, hanem dolgozat ügyben hívom csak. Erre felvette valami nő, aki azt mondta ott nem lakik a keresett személy. Letettem és újra tárcsáztam, mire nem vette fel senki. Harmadszor is megpróbáltam és harmadszor se vette fel senki. Teljesen öszetörtem. Kitaláltam, hogy először biztos az anyja vette fel és letagadta a fiát, mert az nem óhajtott velem beszélni, aztán mivel tudták, hogy utána is én hívogatom egyszerűen nem vették fel a telefont. Milyen égés az egész, majd jót röhög rajtam az iskolában a haverjaival, akiknek biztos elmondja, hogy az a csaj (mármint én) teljesen odavan érte és állandóan hívogatja és zaklatja! Már láttam is magam előtt, hogy az egész osztály és iskola rajtam nevet és ujjal mutogatnak rám. Tessék! - ezért kellett felhívnom, most jól megszívtam!

Elmentem a kollégiumba és megírtam egyedül a dolgozatomat a jegyzeteim alapján. Megnyugodni nem bírtam, ezért bevettem a köhögéscsillapítóból négy darabot. Egész éjszaka nem bírtam aludni, bárhogy is akartam. Hányingerem volt. Gondoltam, ki kéne menni a klotyóra, de olyan messze volt és féltem, nem érek oda időben és végighányom az egész folyosót, akkor meg aztán jól fogok kinézni, még takaríthatok is ilyen állapotban! Ezért aztán a kukát vittem az ágyam mellé, de nem volt mégse szükségem rá. Lelkileg nagyon megnyugodtam, nem gondoltam semmire. Úgy éreztem, hogy súlytalan vagyok és lebegek az ágy fölött, tökéletes nyugalomban. Csodálatosan éreztem magam, szabadnak és gondtalannak, mint egy madár. Szerettem volna kirepülni az ablakon és soha nem jönni vissza. Eltűnni mindörökre az életből, a testemből, a valóságos világból. De eljött a reggel és visszatértem sajnos én is, a rossz kedvemmel együtt. Szerettem volna még gyógyszerezni, de elfogyott az egész. Nem mentem iskolába se, Piri elvitte az én dogozatomat is.

19.

Két hét múlva már nem úsztam meg a dolgot, kénytelen voltam menni. Nem néztem senkire és semmire csak a lábam elé a földre, nehogy orra essek. Amikor a közös osztályunkba mentem, gyorsan leültem az első padba és bámultam az üres táblát. Egyszercsak odajött a gépmester és kérdezte, mi volt velem a múltkor és miért nem hívtam fel. Gondoltam, ez a barom mi a fenét játszik itt velem, hiszen én felhívtam! Aztán mondta, hogy lehet, hogy már akkor nem volt jó a telefonjuk, mert valakik nem érték el őket és szerelőt kellett hívniuk. Ez a „vallomás” már nem segített rajtam, mert megláttam, hogy egy öt centiméteres heg van a karján, amit felettébb undorítónak találtam. Ezzel összepárosítottam az elmúlt hetek szenvedéseit és a végeredmény a totális kiábrándulás lett, részemről.

Ezután a hétvégi rock bulikba találkoztam a fiúval aki nem járt még senkivel és akivel már szakítottam és valahogy beleszerettem. De akkor már késő volt, mert a fiú aki nem járt még senkivel, már járt valakivel, aki nem én voltam. Így továbbra is maradt nekem a pia és a tánc.

Egyik nap a kollégiumban már fölébredtem korán és felébresztettem Pirit is. Ő fölöttem aludt, így le kellett másznia vagy ugrania reggelenként, attól függően, milyen fitten ébredt. Most nem volt fitt, több percig tartott amíg lekászálódott. Aztán majdnem ráesett az egyik asszonyra, ahogy ki akart menni. Mondtam, hogy iparkodjon, mert elkésünk, ennyire álmos mégse lehet. Felöltözött, de aztán eldőlt az ágyamon és telibehányta az egészet. Kérdeztem mi a baja, de nem tudta csak azt, hogy ha fölkel hánynia kell. Lehúztam az ágyneműt és mondtam, maradjon az én ágyamon, ne másszon föl az övére, pihenje ki magát, biztos elrontotta a gyomrát. Majd elmegyek egyedül az iskolába és szólok, hogy beteg. Ki akart még menni a klotyóra, de elesett, mire felébredtek az asszonyok és mondták, hogy inkább ne menjek és se suliba, inkább vigyem el dokihoz Pirit, mert egyedül úgyse bír állni a lábán. Ezért átmentem a fiú kollégiumba és szóltam az ügyeletes nővérnek, jöjjön már át és nézze meg a barátnőmet, mert koncentrációs zavarokkal küzd és hány. Azt mondta, ő nem megy sehova, az nem nagy ügy és ha valamit akar, menjen ő oda. Visszamentem és az asszonyok teljesen kiakadtak, hogy lehet ilyen bunkó valaki. Összeszedtük Pirit és ketten karonfogva támogattuk egy zacskó társaságában, amit ha kellett a szája elé tartottunk. Körülbelül ötven méter utat kellett megtennünk és az fél óráig tartott. Aztán az asszonyoknak iskolába kellett menni és otthagytak minket. A nővér nem csinált semmit, csak azt kérdezte terhes-e, vagy drogos-e. Mindkettőre nem–el feleltünk. Erre teát adott neki, hogy igya meg és elküldött egy rendelő intézetbe, ami még száz méterre volt innen. Ismét útrakeltünk és nagy nehezen eljutottunk az ajtóig, de ott már alig bírtunk bemenni, hiszen már csak egyedül támogattam Pirit és nagyon kifáradtam. Tele volt a váróterem, gondoltam most órákig várhatunk, de a betegek nagyon rendesek voltak, segítettek bevinni és egyből bekopogtak az orvoshoz átadva elsőbbségüket, mert látták milyen rosszul van. A doki első kérdése az volt terhes-e, a második, hogy narkós-e. Aztán megkérdezte, hogy jöttünk idáig és honnan. Mikor megtudta hogy gyalog jöttünk, elkérte a nővér nevét és mondta, hogy feljelenti őt, hogy hagyhatta Pirit ilyen állapotban útnak indulni egy kis teával, amit persze az út közben ki is hányt. Egy zacskó hányást is átadtam a dokinak ajándékként. Egyből hívtak is egy mentőt és elvittek minket egy kórházba. A mentőben kaptam valami köpőcsészét és azt kellett végig Piri elé tartanom. Szegény nagyon rosszul volt és már nem tudott mit kiadni magából, úgyhogy csak erőlködött és epét hányt. A kórházban ismét feltették a már említett két kérdést, már meg sem lepődtem rajta. Úgy látszik ha valaki hány csak narkós vagy terhes lehet. Végül kitalálták, hogy biztos ételmérgezés és a belosztályon helyezték el.

Megígértem neki, hogy délután visszajövök. Először felhívtam a szüleit és közöltem velük a rossz hírt, mivel tudtam milyen aggódó az anyukája, megnyugtattam, hogy már semmi baj, jó kezekben van és hogy csak egy kis gyomorrontás az egész. Ezzel magamat is nyugtattam, de közben nagyon izgultunk, nem-e az LSD utóhatása, de aztán elvetettük az ötletet mert már több, mint egy hét eltelt azóta és akkor semmi baj nem volt és a többieknek se lett semmi bajuk. Az orvosoknak se mondtuk el. Aztán telefonátam az iskolába is, hogy mi a dörgés és hogy ma már én se megyek be. A kollégumban összeszedtem Piri törölközőjét, fogkeféjét meg minden tisztálkodási eszközt amire a kórházban szüksége lehet és visszamentem. Meglepetésemre nem volt az ágyában és az már be volt vetve. El se tudtam képzelni, mi a franc történhetett és nagyon megijedtem. Kerestem egy nővérkét és kérdeztem hová tűnt az a lány akit délelőtt hoztam be. Mondta, hogy átvitték az idegosztályra. Megkerestem az idegosztályt és benne Pirit. Nem tudták mi baja lehet, ezért gondolták, idegi alapon történt, ami történt és most itt kell lennie kivizsgáláson. Már jobban nézett ki valamivel, mint amikor itt hagytam, de az ágyból nem kelhetett fel.

Két hétig volt a kórházban és én minden nap meglátogattam, hiszen más barátom nem is volt és egyedül nem volt jó csavarogni. Egyik alkalommal mikor bementem hozzá csak feküdt az ágyában furcsán. Kérdeztem, mi a baj, mire mondta, hogy agyvizet vettek tőle és nem szabad mozognia és hogy teljesen ki van akadva. Erre én is kiakadtam, nem értettem mi szükség volt az egészre. Nem is tudtak megállapítani semmit, ezért legközelebb a gerincét csapolták meg. Tök kiakasztó volt, úgyhogy már külön terveket eszeltünk ki, hogyan szökjön meg a kórházból, hiszen már a harmadik napon nem volt semmi baja, ezek meg majd’ két hete kínozzák különböző fájdalmas dolgokkal. Úgy látszik ez volt a szokás az idegosztályon, mert több alkalommal ki is zavartak a szobából, megcsapolás ürügyén. Egy életre eldöntöttem, soha nem akarok olyan beteg lenni, hogy megcsapoljanak! Végülis kiengedték a barátnőmet, mert nem tudták megmondani mi baja lehet, illetve lehetett.

20.

Már alig vártuk a madarakat, a jó időt, a nyarat. Egész évben stoppal jártunk az iskolába és onnan haza is, hogy ne költsünk pénzt utazásra. Ha esett, ha fújt, ha túl hideg volt, ha túl meleg volt, ha térdig érő hó volt, ha nappal volt, ha éjszaka volt, nekünk nem számított. Így spóroltunk az utiköltségként kapott pénzzel. Kaját se nagyon vettünk, mert reggelire mindig kaptunk két szelet kenyeret. Abból az egyiket meghagytuk ebédre. Vacsoránál pedig ismét kaptunk két szelet kenyeret. Nekem ez elég jól jött, hiszen nagyon kevés dolgot szeretek. Nem ettem meg a halat, a gombát, a tököt, semmilyen főzeléket, semmilyen savanyúségot, salátát, ezenkívül utáltam a tejtermékeket, azaz először is a tejet, a tejfölt, a túrót, a vajat, a joghurtot, a túró-rudit se ettem meg, pedig azt állítólag mindenki szereti! Na és a sajtot. Kivéve a trappistát, amit a pizzára sülve megettem, de azon kívül semmilyen kenhető vagy penészes, vagy akármilyen szóba se jöhetett. Mivel általában reggelire vajat kaptunk kenyérrel én az üres kenyérnél maradtam, teával ittam. Ja! A tejbegríz és a kakaó azért lecsúszott, de azt csak fél évente kaptunk. A felvágottak közül meg csak a párizsit és a téliszalámit ettem meg. Utóbbit soha nem adtak. Szinte minden kajámat Pirinek adtam. Mégis egy magasak és azonos súlyúak voltunk. Gyakran ikreknek vagy testvéreknek néztek bennünket, pedig egyáltalán nem hasonlítottunk, csak esetleg az öltözködési stílusunkban. Csütörtökön délután odaadták a pénteki vacsorát is hidegkajában. Általában ez két májkrém volt. Minden héten eltettük és gyűjtöttük a nyárra. Míg másnak képeslap, meg naptár, meg szalvéta gyűjteménye volt, nekünk májkrém, mindenféle-fajta. Igaz ez nem maradandó. Tudtuk, hogy nyáron majd mindenfelé csavargunk és nem lesz pénzünk kajára, ezért most kell begyűjteni, amit csak lehet. Hazavittem az egész gyűjteményemet, de észrevettem, hogy valaki megdézsmálja őket. Kiderült, hogy a húgom fickója jár rá, aki ilyen erőember és rendőrnek készül és csak májkrémet meg kekszet eszik. -Ho-hó, álljunk csak meg, egy dagadt disznó és ráadásul rendőrpalánta! Egy zsaru ne zabáljon a májkrémeimből, azzal eldugtam őket!

21.

Végre eljött ismét a nyáriszünet! A szomszéd öreglányok csak ezt mondogatták: -Ezek a mai fiatalok! Nem kell nekik más csak zippzáros paplan meg villanygitár, oszt szarnak a világra! Így is volt! Először egy fesztiválra mentünk. Zsófi Pirivel stoppolt én Ildikóval és külön jött utánunk Sátán is. Térképről lenéztük az útvonalat, a várost. Láttuk, hogy van ott egy tér. Megbeszéltük, hogy ott találkozunk és útnak indultunk. Előző este Zsófi elvállalta, hogy beízesíti a ballonos bort, mert szinte ihatatlan volt. Mikor már nagyon melegünk volt, mert sokat álldogáltunk az út szélén, gondoltuk megkóstoljuk, hogy sikerült. Zsófi két csomag fahéjat tett öt liter borba, úgyhogy iszonyat lett az egész. Azért nem öntöttük ki, gondoltuk jó lesz ínségesebb időkre. Mikor megérkeztünk a városba és megtaláltuk a teret, nem volt ott senki. Mi értünk oda először, pedig annyit várakoztunk az út szélén, hogy azt hittük, napszúrást kaptunk. Unalmunkba ráfanyalodtunk a borra, mely idő közben forralt bor lett.

Két óra múlva megérkezett a másik lány páros is és egy óra múlva Sátán is. Kiderült, hogy a fesztivál a város szélén van méghozzá ott, ahol bejöttünk mi meg a város másik végén voltuk! Természetesen az ötletgazda csak egy fiú lehetett, ezért jól leszidtuk és mondtuk neki, többet nem hallgatunk rá! Miatta gyalog caplathattunk vissza a nehéz hátizsákokkal a melegtől, az utazástól kimerülten. A négyszemélyes sátor olyan nehéz volt, hogy különvettük a belső és külső részt és a vasakat is kétfelé vettük, így osztottuk szét egymás között. Mikor odaértünk, már tök sötét volt nem is nagyon láttuk, hova sátorozunk, mert világítás az itt luxus lett volna. A belépés díjtalan volt, az utazást is megúsztuk a lehető legolcsóbban, azaz teljesen ingyen, sőt a nagy melegben elfáradt az egyik sofőrünk is és megállt egy vendéglőnél és meghívott egy üdítőre minket. Tök rendes volt. Este megittuk az összes fahéjas bort és végigtomboltuk az éjszakát. Másnap vettük csak észre, hogy csupa dimbes-dombos, göröngyös részen fekszünk. Teljesen elnyomta a karunkat, lábunkat, ettől aztán kék-zöld színű foltok tarkítottak minket testünk térképén. Felszedtük a sátorfánkat és már nappali világosságnál áthurcolkodtunk sima területre. Itt a sátorszomszédaink már meglett férfiak voltak, akikkel összehaverkodtunk. Feleségük is volt otthon, állapotosan, de ez nem zavarta őket a bulizásban. Néha ők is kijöttek, de csak nappalra, nem vállalták a sátorozást. Ellenben a férjek nagyon jól érezték magukat. Több húsz literes ballonnal hoztak vörösbort és minket is elláttak. Bármennyit ihattunk, bármikor megcsapolhattuk. A hátralévő négy nap alatt nem is kellett piára költenünk. Jó volt a társaság, jó koncertek voltak, viszont higiéniai szempontból egy nagy nulla volt a hely, ha egyáltalán megérdemelte ezt a minősítést egyáltalán. Egyetlenegy klotyó volt, az is abból a jó öreg ősrégi pottyantós fajtából. Ráadásul az ajtó és némely oldala hiányzott, úgyhogy az látott be aki csak akart. Nem is használta senki sem, inkább bokrokba, erdőszélre jártunk elvégezni ügyes-bajos dolgunkat. A fürdés is elég érdekes volt. Két zuhanyozó volt, de kinn a szabadba. Semmi függöny, semmi fal. Óriási sorok álltak így is, mert ha vizet akartunk inni vagy mosakodni, azt is ott tudtunk csak. Az első ott töltött nap után a többiek bementek a városba és megfürödtek egy szökőkútban. Nekem nem volt kedvem ilyen hosszú útra menni, gondoltam, majd másnap megyek csak. Mikor visszajöttek, mondták, hogy olyan messze van, hogy többet nem mennek inkább ők se, hiszen mire visszajöttek ugyanúgy leizzadtak. Így aztán öt napig nem fürödtem, pedig egész nap a porba, koszba feküdtem. Nem is fésülködtünk, nem is mosakodtunk.

Megismerkedtem egy fickóval, akinek volt füve. Egész éjszaka együtt dumáltunk, császkáltunk és füveztünk. Csók is volt. Másnap már reggeltől a sátrunk előtt kuksolt. A többiek mondták, hogy ez egy szörnyeteg ember, hova tettem az eszem és a szemem. Kikukkoltam és láttam, hogy tényleg nem volt egy Adonis, az IQ-ja meg Forrest Gump-ét se érte el. Micsoda barom vagyok, hogy szűrhettem össze a levet egy ilyennel!. Most már mindegy, le kell rázni valahogy. Különben is én voltam a hülye, hogy megmutattam neki hol „lakom”. Ugyanis mezítláb szaladgáltam és tomboltam a koncerten bokáig érő sárban és beleléptem egy törött üvegbe, amit nem vettem észre. Az üveg elvágta a lábam, a szörnyeteg ember meg elvitt a sátorhoz. Ott egy vödörben megmostam a lábam, bekötöttem és zoknit, meg cipőt húztam rá. Aztán mentünk vissza tombolni. A vödrös dolgon kiakadtak a szomszédok, hogy koszos lett a víz, mert a sörük hűtésére szolgált. Ez van. A baj csak az ,hogy szörnyeteg letáborozott a sátor elé. Már dél volt és én még mindig benn kuksoltam. Hallottam ha bejött valaki, vagy kiment valaki, mindig kérdezte, felébredtem-e már. Nem unta meg a dolgot, úgyhogy délután kettőkor kénytelen voltam kimászni, mert iszonyú meleg volt benn, a fák árnyéka meg a láthatáron se volt még. Mondtam neki, hogy kész, ennyi volt, van barátom és tegnap csak be voltam baszva, hagyjon engem békén. Nem nagyon érdekelte amit mondtam, naponta hússzor visszajött, én mindannyiszor elküldtem.

Mikor vége volt az utolsó éjszakának is és mindenki szedelőzködött, mi még maradtunk. Turkáltunk az otthagyott cókmókok között kaja után. Hiszen minden nap csak ittunk és ittunk a kajánk meg rég elfogyott, amit vittünk. Találtunk mindenféle maradékot és becsületesen megosztoztunk rajta, megreggeliztünk. Aztán jöttek valami emberkék és mondták, hogy most már menjünk, vége a bulinak és hogy jön valami repülő, ami fertőtlenítőt szór szét az egész környékre. Ekkor útnak indultunk.

Végig az egész autópályán, ameddig a szem elátott, stopposok álltak. Elmentünk a sor végére és „munkához” láttunk. Én ismét Ildikóval stoppoltam. Már előre láttuk helyzetünket, mely szerint itt őszülünk meg míg mindenkit fel nem vesznek. Mégis öt percen belül megállt egy kocsi és mi gyorsan bepattantunk. Sajnos nem vitt csak a következő faluig. Itt vagy három órát rostokoltunk. Iszonyú hőség volt, sehol semmi árnyék. Már azt hittük, ráolvadunk az aszfaltra. A flakon víz, amit szomjunk csillapítására vittünk, már használhatatlanná vált. Egy kendőt vizeztünk be és azzal törölgettük a tarkónkat, de szinte pillanatok alatt megszáradt. Ráadásul a lábsebemből egy piros csík húzódott végig a bőröm alatt. Ildikó mondta, hogy ez a vérmérgezés első jele. Már azon tanakodtunk, hogy visszafelé kellene stoppolni, mert ahogy onnan eljöttünk, semmi útkereszteződés nem volt, ahonnan új kocsik jöhetnének. Csak a városból jöhetnek, ott meg felveszik a többieket, mire ideérnek, tele van a kocsi. Láttuk is elhajtani Pirit és Zsófit. Integettünk nekik.

Végre valahára mikor már alig álltunk a lábunkon, felvett egy teherautós. Mondta, hogy már egy órája ment a városba és akkor is látott minket. Akkor megfogadta, ha még mindig itt leszünk, fölvesz. Elmondta, hogy még mindig rengetegen stoppolnak a város szélén, és ha üres lenne a platója, mindenkit felvett volna. Ötven kilométernyit vitt és egy forgalmas útkereszteződésnél tett ki. Gondoltuk, itt már szerencsésebbek leszünk. Hamarosan fel is vett két fickó, akik utánfutón lovat vittek. Egyszercsak elkanyarodtak egy mellékútra és ajánlatot tettek. Két nagy dagadt disznó, hájas állat volt. Tele voltak aggatva ujjnyi vastagságú aranyláncokkal és nagylábujj nagyságú pecsétgyűrűkkel. Úgy néztek ki, mint két elfuserált karácsonyfa, ráadásul félmeztelenek voltak és a hájhurkáik úgy remegett, mint nekünk a gyomrunk. Undorítóak voltak, undorító ajánlattal. Azt mondták csak szexualizáljunk velük, olyan jók az ágyban (történetesen kocsiban), hogy egy hétig azt énekeljük majd: -Éljen május elseje! Mondtuk nekik, hogy nem akarjuk azt énekelni, hogy Éljen május elseje, hanem ki akarunk szállni. Erre mondták, hogy jó, de akkor még elvisznek egy jó darabon, hadd gyalogoljunk vissza. A kutyát nem érdekelte hova visznek, csak egy ujjal se érjen hozzánk ez a két beképzelt gennyláda! Végül kitettek.

A szexuális zaklatást, illetve tettet szerencsésen elkerültük, viszont a nagy semmi közepén álltunk víz és élelem nélkül. Nagyon ki voltunk akadva, szinte remegtünk az idegességtől. Elindultunk visszafelé. Hamarosan egy kukoricával beültetett földre értünk. Még kicsik voltak a csövek és szem is alig nőtt bennük, de mi jóízűen megdézsmáltuk nyersen. Jobb volt mint a semmi. A kukoricatáblák között vadkendert is találtunk. Kihúztuk a földből és gyökerestől eltettük a hátizsákba. Mint a csigák, úgy vánszorogtunk visszafelé a tűző napsütésben. Egyedüli szórakozásunk az volt, hogy dekkeket szedegettünk az út szélén és azon versenyeztünk, ki talál nagyobbat. Majd elszívtuk őket és szidtuk május elsejét a két disznóval együtt. Valahogy így: -Micsoda mocsadékok és rohadt állatok a fickók! Azt hiszik, mert pénzük van mindent megkaphatnak! Ráadásul milyen emberek ezek! Majd’ egy hete nem fürödtünk, büdösek, mocskosak, kócosak vagyunk. A ruhánk szakadt, toprongyos. Ezeknek teljesen mindegy, csak nő legyen az illető! Hát semmi ízlés nem szorult beléjük vagy kifejezetten ezt élvezik? (Lásd a pöcegödrös esetet!) Vagy csak mi vagyunk ilyen balfaszok, akik a perverz disznókat fogják ki? Mikor találkozunk már valami normális, egyszerű ficokkal, nekünk ez már nem jár? És ha minden fickó ilyen? Akkor inkább nem is kellenek. Akkor inkább leszbikusak leszünk! Hiszen semmire nem jók, nem tudnak mást mint a szexről beszélni meg gyereket csinálni. De kinek kell gyerek, hiszen még mi se éltünk! Nem volt pénzünk soha és most sincs! Ha dolgozni fogok nem egy gyerekre költöm először, hanem magamra! Hiszen még nem is éltem, nem tehettem meg soha, hogy bemenjek egy boltba és azt vegyek amit akarok! És itt nem is ékszerekről meg ki tudja mikről beszélek, ami nem is kell a létfenntartáshoz, hanem csak egyszerű dolgokról, mint kaja meg ruha. És egy gyerek! Ugyan minek, hiszen úgyse tudnánk eltartani, akkor meg azért nem kell, hogy csak legyen és Ő ugyanúgy járjon mint mi, beleszülessen a nyomor kellős közepébe! És aztán már mindenkit szidtunk, akit csak lehetett. Nem is értem meg egyeseket, akik úgy fogják meg a fickót maguknak, hogy teherbe esnek tőlük. Ugyan mire jó az? Úgyis csak a gyerek látja kárát, mert olyan sok hülye van a világon, akik előbb cselekszenek, utána gondolkodnak! Nézzük csak a hugomat. Azt mondja a minap, hogy Ő már úgy lenne terhes, és kitömte a hasát párnával, mert az olyan jól állna neki, meg lenne kit babusgatni! Hát, teljesen elment az esze! Se munkája, se pénze, de egy gyerek azért kellene neki! Hiába magyaráztam, hogy még tök fölösleges, hiszen semmi jövője nem lenne, előbb inkább teremtsen magának egzisztenciát, tanuljon nyelveket, vagy akármit, de a pasikon kívül semmi nem érdekelte. Ezzel megállapítottam, hogy hülye, agycsere kellene neki és kész! Igy előadtam Ildikónak, akivel már nem tudtuk, hogy nevessünk-e, vagy sírjunk kínunkba.

Hiába stoppoltunk, senki nem vett fel, mert valami üdülőhely volt arrafelé és tömve voltak a kocsik, a családtagokkal meg a pútyerkájukkal. Végül megláttunk egy állomást és potyautasként visszazötykölődtünk a forgalmas kereszteződésig. Már lehűlt a levegő egy kicsit és kezdett sötétedni. Ismét stoppoltunk, de nem nagy reményeket fűztünk már hozzá, mert az út másik felén egy parkoló volt, ahol kurvák álltak. Gondoltuk, a büdös életbe itt nem áll meg nekünk senki, csak ha kurvának néz minket is és fel akar szedni. Aztán egy nagy kanyar volt a mi felünkön, de utána egy parkoló állt kurvákkal. Már arra is számítottunk, hogy majd jól megvernek minket üzletrontás miatt, de akkor szerencsére fölvett egy bácsika, hogy jaj szegény lányok, elviszlek már titeket innen, látom, ti nem olyanok vagytok.

Tovább nem is ragozom a dolgot, a lényeg az, hogy másnapra fordult az idő és mire hazaértünk, hajnal kettő volt. Mondtam Ildikónak, hogy aludjon nálunk, mert egyrészt nincs otthon senki, másrészt neki tovább kellett volna még stoppolnia. Mivel otthon senki nem volt egy hete, kaja se volt csak májkrém meg keksz, így kombináltuk, de jobb nem jutott eszünkbe, mint a májkrémes keksz. Tök szar volt, de mivel nem ettünk ezer éve, jó volt az is. Fejenként egy órába tellett, míg lezuhanyoztunk és az egy hetes mocskot lemostuk magunkról. Ildikónak pont megjött és semmi nem volt otthon, ezért adtam neki pelenkát, Ő meg bepelenkázta magát és úgy aludt.

A fesztiválra öt óra alatt értünk le, hazafelé tizenöt óráig tartott. Éppen ezen gondolkoztam, amikor csöngettek. Ez hajnali négy órakkor volt. Anyám tökfej pasija állt az ajtóban, aki pénzt kért. Mondtam, hogy anyu nincs itthon és nekem egy fillérem sincs, ezzel rácsaptam az ajtót és visszafeküdtem aludni. Teljes két napomba került, mire kipihentem magam valahogy.

Elmeséltük a többieknek az Éljen május elsejét, mire jót röhögtek. Akkor már mi is tudtunk nevetni az egészen, de akkor, ott, abban a pillanatban nagyon be voltunk szarva és ki voltunk akadva. Mindegy, elmúlt és végeredményben egész jól megúsztuk a dolgot. (Ezt a szex nélküliségre értem.)

Még csak most kezdődött a nyár, ezért munkát kerestünk. Sajnos csak egyet találtunk, valami csirkegyárba kétszáz kilométerre tőlünk. Az egészet csak úgy képzeltem el, hogy van egy nagy udvar. Mindenki kap egy leölt csirkét a kezébe és mindenkinek van egy forró vízzel teli vajlingja, ülünk az udvaron, a csirkét a lábánál fogva a vízbe mártogatjuk és megkopasztjuk. És szinte éreztem, hogy mindezt a forró napon és hiába vagyunk kinn a szabadba mégis orrfacsaró büdös van. Inkább kihagytam. Zsófi meg Piri elmentek és mi megbeszéltük, hogy majd meglátogatjuk őket.

22.

El is idultunk stoppal és incidens nélkül megérkeztünk egy kempingbe, ahol szállást kaptak. A szálláshelyet ingyen biztosította a cég, de a sátrat nekik kellett vinni. Az üdülő vendégeknek fizetniük kellett, de nekünk ezzel is szerencsénk volt, mert a pasi, aki utoljára felvett, pont ment valamiért a kempingbe és bevitt minket is. Benn elkezdtünk bóklászni a sátrak között és kerestük az ismerős négyszemélyes kékséget. Hamarosan meg is találtuk. A sátor előtt kinn voltak a hálózsákok leterítve, rajta könyv, de a csajoknak nyoma se volt. Üldögéltünk ott egy darabig, de sehol senki nem jelentkezett. Kitaláltuk, hogy biztos zuhanyoznak és megkerestük a mosdókat. Valakik voltak benn, ezért leültünk a zuhanyzó lépcsőjére, ahonnan szemmel tarthattuk a sátrat is. Előkaptuk a kis flaskánkat és beszélgettünk. Kis idő múlva kijöttek a mosdóból. Ők voltak és mondták, hogy a zuhany alatt hallották, hogy beszélgetünk, de a víz eltorzította a hangunkat és azt hitték valami kínaiak vannak itt. Kérdeztem, hogy merik csak úgy kinn hagyni a cuccaikat, mire közölték, hogy itt nem lopnak. Van aki hétvégére hazamegy, ha nincs munka és csak úgy itt hagyja a sátrat meg a cuccait.

Pénzt még nem kaptak, így csak kenyérre költöttek a rá valót pedig boltból lopták. Felváltva jártunk a boltba lopni, hogy ne legyünk olyan feltűnőek. Csak kisebb dolgokat loptunk, amit kenyérre lehetett kenni. Aztán sokszor kirándulgattunk, sétálgattunk a város határában, ahol sok szilva- és almafa volt. Szedhettünk róluk gyümölcsöt. Egy nagy fóliasátrat is találtunk, ahol paradicsomot és paprikát termesztettek. Kifigyeltük, mikor az egyik felébe dolgoztak csak és akkor bementünk a másik felén és megdézsmáltuk kicsit. A határban kukorica is volt. A kempingbe kértünk lábast és megfőztük magunknak, igaz már egy kicsit kemény volt, de meg lehetett enni. Ha nem volt mit ennünk, elmentünk kukázni és amit találtunk, azt ettünk, nem volt más választás.

Kiderült, hogy nem úgy megy a csirkegyáras buli, ahogy én gondoltam, de nem is sokkal jobb. A dolgozókhoz már lepucolt állapotban kerül a csirke és feldarabolva, nekik csak az a dolguk, hogy egy kiló csirkenyakat vagy csirkeszárnyat rakjanak egy zacskóba, attól függ hova osztják be őket. Mondták, hogy csirkeszárnyat biztos csak a szegény nyugdíjasok vesznek, ezért néha belecsempésznek a zacsiba egy-egy májat vagy valamit.

Hazafelé menet egy teherautó vett fel minket. A platóján ültünk, énekeltünk és néztük az elsuhanó fákat. Sütött ránk a nap és mi úgy éreztük, ez a szabadság, a boldogság netovábbja. Se pénzünk, se hapsink, se munkánk, se semmink ezen a világon, de szabadok vagyunk, miénk a világ és azt csinálunk amit akarunk, amihez csak kedvünk van éppen.

Mikor hazajöttek a nagy munka után a lányok, elmesélték, hogy egyszer a boltban elkapták őket. Illetve ők észrevették, hogy észrevették őket, ezért visszatették a lopott árut. Ezt viszont már nem vették észre a boltosok és bevitték őket az irodába, ahol is kérték adják elő a lopott cuccot, vagy hívják a rendőröket. Persze mondták, hogy nincs náluk semmi, de nem hitték el és levetkőztették őket. Nem találtak semmit náluk és nem értették a dolgot, de kénytelenek voltak elengedni őket. Többet nem mentek abba az üzletbe.

Itthon elmentünk egy koncertre, ami egy strandon volt és kerítéssel volt körülvéve. Kigondoltuk, hogy nem fizetünk, inkább bemászunk. Előbb fölmértük a terepet és kilestük az alkalmas helyet, de meg kellett várni, míg besötétedik. Addig leültünk egy bokor alá és iszogattunk, beszélgettünk. Mikor ránkborult a sötétség, átmásztunk a kerítésen és laposkúszással araszolgattunk a cél felé. Arra jött egy kutyás őr, mire fölpattantunk és kiszaladtunk. Illetve mindenki egyszerre ugrott a kerítésre és az kidőlt. Meg kellett várnunk, míg elmegy és újra próbálkozott, aki még mert, de eldöntöttük, kettesével megyünk, az nem lesz olyan feltűnő. Én Évával mentem és pechünkre ismét jött egy őr. Mondtam, hogy ne menjünk vissza, majd lefekszem a fűbe, úgy csinálok mint aki nagyon rosszul van, Ő meg anyáskodjon felettem és ha kérdezik, mondja azt, hogy mi már benn voltunk, csak azért jöttünk ilyen kintre a bulitól, hogy kihányjam a belem. Meg is játszottuk a dolgot, épp a fetrengést játszottam, ami nem esett nehezemre. Amikor ránéztem a fickóra, láttam, anyu munkatársa volt. Nem tudtam mit csináljak hirtelen, hiszen ha tudtam volna, hogy ő lesz, beengedett volna ingyen, de ha már elkezdtem a komédiázást, folytattam. A fickó nagyon megsajnált és bevitt a bódéjába, mondta, hogy mossam meg az arcom hideg vízzel. Azt se tudta, hogy segítsen, mit csináljon. Évával már alig tudtuk visszatartani a röhögést. Végül mondtam, hogy jobban vagyok és „visszamentünk” a koncertre. Na, gondoltam, ha hétfőn elmondja anyámnak, lesz itt nemulass, de legalább amíg lefoglaltam az őrt a többiek is be tudtak jönni. Egyedül csak Sátánnak nem sikerült, aki elkeseredésében már nem is a sötétben, hanem a kivilágított kerítésnél mászott be. Mire beért két őr állt mellette és mondták neki, ahol bejött, mehet is ki. És kimászott. A kerítésen keresztül beszélgettünk, mondta, hogy éhes, mire mondtam hülyeségből, hogy menjen el hozzánk, kérjen anyámtól kaját és hozzon nekünk is.

Már régebben kinéztem magamnak egy fickót, aki vagy két méter magas volt és gyönyörű hosszú, természetes vörös haja volt. Látásból már két éve ismertem őt, de még soha nem beszéltünk egymással. Éppen messziről kóstolgattam, mikor megjelent Sátán, kajával. Nagyon megörültünk, kérdeztük honnan van, mire elmondta, hogy elment hozzánk és kért. Elmondása szerint anyukám jó szívvel látta őt, melegített neki levest meg ilyenek. Nekünk meg küldött zsíros kenyeret paprikával. Jó zene volt, ezért elmentem egy szelet kenyérrel tombolni. Ugráltam és közben zsíroskenyeret majszolgattam. Észrevettem a vörös szerelmemet, aki szintén össze-vissza ugrált és egyszer-kétszer direkt nekimentem. Ő észrevette, hogy van kajám és kért belőle. Továbbiakban együtt tomboltunk hármasban. Én, a Vörös és a zsíroskenyér. Ez utóbbi hamar elfogyott. Úgy látszik, sikere volt, pedig már avas volt a zsír, de lehet, hogy ebben rejlett ereje, ugyanis a hátralévő éjszakát együtt buliztuk át. Összehozott minket.

Csak a hajnali négyes vonattal ment haza, ezért lekísértem az állomásra. Nem volt már cigink, ezért csikkeztünk. Találkozót csak három hét múlvára beszéltünk meg, mert Ő ment a jövő héttől nyaralni mittudomén hova, én meg az azutáni héten, de tudtam hova. Úgy nézett ki a dolog, hogy beleszerelmesedtem.

Eljött az én nyaralásom ideje. Ismét a szigetre indultunk. Már egy nappal előbb fölmentünk és lesátoroztunk előtte, hogy az elsők között jussunk be. A bátyámnak éppen másnap volt a bevonulása a seregbe, innen tizenöt kilométerre. Megbeszéltük, hol fognak sátorozni és mikor találkozunk, ezzel én le is léptem egy könyv társaságában, a cuccaimat pedig rájuk bíztam.

Elvonatoztam célomig, ahol találkoztam a rokonsággal. Elbúcsúztattuk bátyuskámat és visszamentem. Lestem egy nagyot, mert a bejárat előtt ötven méteres sor állt és nem ám egyesével, hanem kétszakaszos utat foglalt el a tömeg. Elindultam ismerőst keresni, hátha melléjük állhatok, de nem találtam senkit. Kénytelen voltam a sor végére beállni. Szinte nem haladt semmit a sor, a nap sütött és a könyvemet is kiolvastam már. Csak álltam és álltam és már nagyon kiakadtam, pláne, mikor hallottam a mögöttem lévők beszélgetését, mely szerint már nem a kártyával lehet bemenni, ahogy eddig, hanem egy bódéba át kell váltani karszalagra. Teljesen kétségbe estem, mert egyedül voltam és ha kiállok a sorból ismét állhatok a sor végére, nincs aki foglalja a helyet. Aztán ha elmegyek karszalagot váltani ott is állhatok órákig sorba, aztán megint ebbe a sorba és akkor lehet még holnap után is itt állok és leshetem a tömeg hátát. A mögöttem lévő bandából valakik elmentek a karszalagos sorba és megkértem őket, legyenek már oly szívesek és az enyémet is váltsák már át. Ezzel el is lett volna intézve, de akkor meg azért voltam beszarva, hogy mi van ha nem jönnek vissza, vagy elsunyizzák a jegyemet, hiszen tök idegenek voltak, soha az életben nem találkoztam velük. Akkor aztán szépen néznék ki, ráadásul pénzem se volt, maximum csak egy napijegyre telt volna belőle és odaveszne a kínkeservesen félrerakott, megszerzett, kispórolt hetijegyem ára. Nem azért szenvedtem és koplaltam egész évben, hogy most mehessek haza!. Ilyen és hasonló gondolatok jártak a fejembe!

Nem tudom mikor jöttek vissza az átváltók, de nekem óráknak tűnt az egész. Mire végre bejutottam, testileg és lelkileg roncs voltam, teljesen összetörtem, megviselt az egész. Gondoltam leiszom magam a sárga földig. Erre nem voltak a többiek a megbeszélt helyen. Igaz rengeteget, több órát késtem, de azt mondták, mindegy mikor érek oda, ők megvárnak. Hát nem vártak, mire még jobban kiakadtam. Mivel ismertem a sátrat azt kerestem, de az se volt a megbeszélt sátorhelyen. Össze-vissza bóklásztam keresztül-kasul minden felé. Kezem-lábam szabályszerűen remegett az idegességtől. Végül ráakadtam Sátánra, aki mondta, hogy összeveszett a többiekkel, mert koszos bakanccsal ment a sátrukba. Megmondta nekem, merre vannak, meg is mutatta, de csak messziről, nem akart odajönni. Mikor odamentem, a többiek már nagyon jól érezték magukat, vigadoztak, ittak, mulattak. Hiszen első nap volt, ilyenkor még mindig volt piánk, cigink, mindenünk. Csak álltam fölöttük és magamba roskadtam, egy szerencsétlen hülye baromnak éreztem magam és gyűlöltem őket a jó kedvükért. Megharagudtam, amiért nem vártak és még … magam sem tudtam miért. Összeszedtem a holmimat és elmentem Sátánhoz, hogy hadd költözzek be hozzájuk. Nem is akartam beköltözni, csak a hátizsákomat betenni, aztán elalszom én a hálózsákommal a csillagos ég alatt is. Megismerkedtem az ő társaságával és velük jártam bulizni ezentúl. A sors fintora, hogy a kis Parízelem is hozzájuk tartozott, az én régi szerelmem, de ő már a múlté volt.

Egy alkalommal üldögéltem magamba a sátor előtt és hát ki jött éppen arra? A szörnyeteg emberem!. Egyből megismert és odajött hozzám. Mondtam neki, hogy én nem ismerem őt és soha nem is láttam, nem is jártam azon a helyen amit mondd, így nem találkozhattunk még. De Ő makacsul állította, hogy igenis tudja, hogy én vagyok és ne tagadjam. Mire mondtam, hogy biztos összetéveszt a nővéremmel, aki hasonlít rám és épp most jut az eszembe, járt azon a fesztiválon és felejtse őt el, mert egy rohadt kurva és csak játszik a fiúkkal, szédíti őket és csak szórakozik velük. Gondoltam ebből majd ért a tökfej, de nem, azt akarta, hogy mondjam meg neki, hogy ő szerelmes belé és feleségül veszi meg ilyen hülyeségek. Mondtam jó, és átadtam magamnak az üzenetét. Nahát, hogy nekem csak ilyen tökfejek jutnak!

Vártam a Vörös emberemet. Biztos voltam benne, hogy meggondolja magát és eljön, hiszen a haverjai is itt vannak és én is. Már több mint két hete nem találkoztunk, biztos hiányzok neki és megkeres. De nem így történt, és kitaláltam, hogy nem szeret, nem is érdeklem őt és hapsi után nézek.

Találkoztam is egy otthoni ismerősömmel, aki elég vagányan nézett ki és Gyopárnak hívták. Mondtam neki, hogy van füvem, estére szívjuk el együtt. Még hívtunk pár ismerőst is. Megtöltöttük a pipánkat és körbe körbe adtuk, amikor kifogyott megtöltöttük újra. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy mindenki eltűnt és mi csókolózunk a fűben. Nem is emlékszem rá, hogy jutottunk idáig. Mikor magunkhoz tértünk, mondta, hogy neki van barátnője, én meg mondtam, hogy nekem is barátom vagy legalábbis azt hiszem és a szerelmem is egyúttal. Ezzel szétváltak útjaink, harag nélkül. Végül is egy csók még nem a világ vége.

Másnap találkoztam Katalinnal, aki csak most érkezett. Eldöntöttük, hogy este jót bulizunk, mindent és mindenkit elfelejtünk, szarunk mindenre és jól érezzük magunkat. Most hagyta ott az aktuális hapsija, konkrétan nekem sincs, hiszen nincs itt, nem jött el, hiába vártam. Jó berúgtunk, majd össze-vissza mászkáltunk. Találkoztunk két fiúval, akik adtak valamilyen gyógyszert. Mi nem néztük mi az, csak bekaptuk, majd ittunk rá mindenfélét, ami csak jött. Aki velünk szembe jött, mindenkitől kértünk egy korty piát és mindenki adott is. Volt, aki az egészet nekünk adta. Nagyon jól éreztük magunkat de ebben közrejátszott a pia vagy a gyógyszer, esetleg mindkettő. Aztán később Katalin kiakadt, hogy ő milyen csúnya és nem kell egy hapsinak se. Erre kitaláltuk, hogy önbizalom növelés szempontjából ma este száz hapsival fogunk csókolózni. Aki szembejött velünk és tetszett nekünk, leállítottuk, és egy csókra invitáltuk. Volt, akivel mindketten csókolóztunk, persze nem egyszerre. Egy fickó se volt, aki nemet mondott volna. Sőt, Katalin odament egy párhoz is és megkérdezte a csajtól, hogy csókolózhat-e a barátjával. Igent mondott. Summa summárum, azért százig nem jutottunk el, mert megelégeltük a dolgot. Nekem huszonnyolc, Katalinnak valamivel több, harminckét hapsi volt a tarsolyában.

Aztán ahogy a napok teltek és a kedélyek lecsillapodtak, természetesen kibékültem a többiekkel. Nem költöztem vissza hozzájuk, mert nem akartam otthagyni újdonsült barátaimat, de minden reggel találkoztunk és együtt töltöttük a napokat és estéket. Ildikó összeismerkedett egy dílerrel és vettünk tőle füves cigit. A kalapjában hozta be. Egész jól elbódultunk tőle és elmentünk szórakozni. Ildi összeismerkedett egy fickóval, aki olyan kancsal volt, hogy ihaj! Soha senkin nem vettem eddig észre a kancsalságát, de ennél a ficoknál kifejezetten szembetűnő volt. Nagyon kínosan éreztem magam, mikor beszélt hozzám, mert nem rám nézett és nem tudtam eldönteni hozzám beszél vagy máshoz. Nem volt egy nagy férfiszépség, de gondoltuk, ha Ildikónak tetszik, jó az neki. Úgyse a külsőt kell nézni egy embernél és a fickó kibaszott jó fej volt, lehetett vele hülyéskedni. Egyébként Zoltánnak hívták.

Otthon voltam és vártam a találkozást a Vörösömmel. Csak levél útján kommunikáltunk az összeismerkedés óta. Áradozott egyfolytában rólam és biztosított a szerelméről. A Huszonötösbe beszéltünk meg találkát. Ez egy kocsma neve, melyet azért hívunk így, mert huszonöt forintba kerül bármilyen feles (a többiben száz forint volt). Úgy találtunk rá, hogy Piri öccse odajárt a haverjaival és Piri mesélte, hogy az öccse úgy berúgott két deci felestől, hogy egész éjszaka egy parkban fetrengett tőle. Mondtuk neki, hogy nem hisszük el, hiszen két deci felestől még mi se rúgunk be annyira, hogy fetrengjünk tőle. De legjobban úgy győződhetünk meg róla, ha kipróbáljuk mi is.

Egyedül nem mertem elmenni a találkozóra, ezért összecsődítettem a bandát ás mindannyian mentünk. Féltem a találkozástól, hogy majd mit fogok mondani, meg ilyenek, meg attól is féltem, hogy nem lesz ott vagy valami. Ezért később mentünk csak. Mikor odaértünk, ott volt az egész bandájuk csak ő nem. Hát gondoltam, ismét megszívtam. A haverjaihoz nem mertem odamenni kérdezősködni, inkább vettünk egy felest fejenként, majd még egyet. Kicsit kiakadtam, hiszen azért mentem később, hogy már biztosan ott legyen a lovagom, erre meg sehol sincs.

Benn a kocsmában csak három asztal volt négy-négy székkel. Mindenféle ember megfordult itt akinek lapos volt a pénztárcája, feltéve ha volt egyáltalán. Nekem se volt, úgyse tudtam volna mit tenni bele. Inkább kiültünk a kerhelységbe. Itt se székek, se asztalok nem voltak. Gidres-gödrös, dimbes-dombos volt az egész kert. Egy–egy társaság egy-egy domb tetején foglalt helyet, akinek nagyon benézett a ló a gödörbe kötött ki. Egyszer csak megjelent a lovagom. Észre se vett, hanem egyből az ő társaságához ment oda. Na jól van, gondoltam és vettem még egy felest. Épp leültem a fűbe, mikor odajött aVörös lovag a társaságunkhoz (én olyan zavarban voltam, hogy inkább elfordultam). Megkérdezte, hova valósiak vagyunk és ismerünk-e egy lányt, akinek xy a neve, mert őt keresi. Ez a lány én voltam. Mondták neki a többiek, hogy ismerik és majd később jönni fog. Mikor elment, jót röhögtünk rajta. Ez aztán nagyon odalehet értem, ha még meg se ismer. Micsoda balfácán. Így szeret, úgy szeret aztán elmegy mellettem az úton ha találkozunk. Öt éve egy helyre járunk bulizni és ez a marha még látásból se ismer fel. Ennek aztán van arcmemóriája és még azt hittem, nekem nincs, de úgy látszik hozzá képest profi vagyok arc ügyben. Jaj! Ezek a fickók.

Hivatalosan fél óra múlva „érkeztem a kocsmába”. Kilestem, mikor a pulthoz ment és úgy csináltam, mintha akkor érkeznék és épp összetalálkoztunk. Érdekes módon ekkor már megismert. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de most tudtam csak jönni, mert itt meg itt voltam. Erre elmondta, hogy ő se volt itt végig, mert én nem voltam itt a megbeszélt időpontban, ezért felkeresett a lakásunkba és anyukám mondta neki, hogy már elmentem. Akkor visszajött és kérdezősködött felőlem. Gondoltam, ezt már én is tudom. Nem akadtam ki, inkább tetszett is, hogy ilyen sükebóka a fickó és a kinézete se mindennapi.

Ettől kezdve minden hétvégén találkoztunk a huszonötösben. Ez a feles dolog nagyon jó volt, mert nem kellett sokat inni belőle és berúgott az ember fia és lánya tőle, na és a fő szempont, hogy olcsó volt. Tisztában voltunk vele, hogy raknak bele valamit, mert egész érdekes volt. Nagyon nem bírta a gyomrom egy idő után. Azt történt, hogy ha piát veszek és fizetek érte, akármilyen részeg vagyok, nem hagyom ott. Ha már tök hányingerem van, vagy éppen ki is hányom a belem, akkor is megiszom, nem hagyok az asztalon egy csepp piát se. Egyszer még csak egy felest vettem, de a felétől is rosszul voltam. Akkor se akartam otthagyni. Kimentem a kertbe és ott ittam meg, mert tudtam hogy ki is adom az egészet. Úgy is volt, abban a pillanatban, ahogy lement, megfordult és jött is vissza. A felesek után áttértem inkább a boros-colára. Mindig három decit vettem. Ennek is fetrengős hatása volt. Pedig az egész fel is volt még vizezve, mert a bor íze valahol lemaradt belőle. Tehát tulajdonképpen egy deci bort, egy deci colát és egy deci vizet kaptam összekeverve. Két ilyen kotyvasztás elég is volt egész estére. Biztos valami tablettás bor lehetett vagy valami műtrágyás szar, de ki a francot érdekelt akkor, mit iszunk. Olcsó volt, hatása is volt más meg nem kellett.

Egy ismerősöm, aki a vendéglátásban dolgozott, mesélte, hogy rendeltek valahonnan egy hordó bort. Mikor felbontották, csak víz volt benne. Felhívták a céget és eljött egy emberük, aki egy fiola valamit töltött bele, összerázta és kész is volt a hordó bor. Ezért fizetünk mi egy csomó pénzt?

23.

Nem is értem ezt az egész dolgot. Ha józan vagyok, nem merek hozzászólni senkihez, akit nem ismerek és persze ahhoz sem, aki tetszik nekem. Szinte az utcára se merek kimenni, egy boltba se bemenni. Mindig úgy érzem, hogy mindenki engem bámul és ha beszélnek az emberek, rólam beszélnek. Ha meghallok valamit, ami nekem nem tetszik, egyből azt hiszem, rólam van szó és rólam beszélnek csúnyákat. Talán ez miatt is nehezen ismerkedem, mindig zavarban vagyok mindenki előtt. Az utcán arra figyelek, hogy hogy teszem a lábaimat, aztán annyira arra koncentrálok, hogy egyiket a másik után rakjam, amíg lábaim összegabalyodnak és elesek, vagy nekimegyek valaminek. Ha iszom, nem figyelek ilyen dolgokra vagy ha figyelek is, nem érdekelnek. Elengedem a hallottakat a fülem mellett, nem veszek róla tudomást. Ezért ha kimozdulok itthonról és fenáll annak a vaszélye, hogy valakivel találkozom, innom kell előtte. A veszély pedig mindig fenáll, mert az úton szinte sosem lehet végigmenni anélkül, hogy ne találkozzam senkivel. Elmehetek kirándulni az erdőbe vagy valahová, ahol a madár se jár, de el is kell jutnom oda valahogy. Ahhoz pedig hogy eljussak, ki kell menni a lakásból az utcára és úgy menni tovább. Az utcán pedig nyüzsögnek az emberek én pedig épp a velük való találkozást szeretném elkerülni. A megismerkedésnél pedig olyan kínosan érzem magam, mert nem tudok mit mondani. Ha a másik se mond semmit, csak feszengek és egyik lábamról a másikra állok vagy a kezemet tördelem. Nagyon-nagyon kínosnak érzem a csendet és azon veszem észre magam, hogy mindenféle sületlenséget hordok össze, csakhogy ne legyünk csendben.

Ezt pedig csak alkohol segítségével tudom elkerülni illetve megoldani. Akkor mintha kicseréltek volna. Nem figyelek semmire, nincs zavaró tényező, zavaró körülmény, minden megoldhatónak tűnik. Ha így megyek az úton és meglátom, hogy rám néznek, a képükbe röhögök és be is szólok nekik, ha úgy tartja kedvem. Szeretem megbotránkoztatni az embereket az öltözködésemmel, a viselkedésemmel, a hajviselettemmel és mindennel. Fel nem foghatom, hogy lehet valakinek az az életcélja, hogy iskola után szerezzen magának egy fickót, akihez férjhez megy, majd szül neki két-három gyereket, aztán elmenjen dolgozni. A napi programja kimerül annyiból, hogy reggel korán kel, reggelit készít a családnak és útnak indítja őket. Aztán maga is elmegy dolgozni napi nyolc órában. Aztán hazamegy, mos, főz, takarít kiszolgál mindenkit, majd egy kis alvás után ugyanezt csinálja napról-napra, hétről-hétre. Ki az a marha, aki ilyen életre vágyik, akinek ez az élete értelme és aki ha ezt elérte azt hiszi, minden sikerült neki. Az biztos, hogy én nem leszek ilyen. Méghogy én szolgáljak ki egy hapsit! Tudja mikor! Ráadásul akiket ismerek és férjhezmentek, gyereket szültek, mindnek a férje kocsmázik, mint akinek nincs jobb dolga. Szegény asszonyka meg csak gürizzen. Hülye az a nő aki ezt hagyja, meg is érdemli, hogy így járjon.

Minap is panaszkodott egy ismerősöm, mire mondtam, hogy egyenjogúság van, menjen ő is kocsmázni, mit ül otthon, mint egy idióta és várja a férjét kajával meg kinyalja a seggét. Javasoltam neki, hogy csinálják meg közösen az otthoni teendőket és menjenek együtt bulizni. A fickó azonban úgy gondolja, hogy a letöltött nyolc órai munka után neki joga van a kocsmázáshoz. A nő letöltött nyolc óra után meg főzzön, mosson, takarítson rá. Ez náluk az egyenjogúság? Adnék a fejükre jó nagyot!

A Vörös emberem ilyen szempontból jó ficoknak tűnt. Az egyenjogúságot valóban egyenjogúságként értelmezte. A gondok csak ott adódtak, hogy iszonyú anyamániás volt. Az utolsó vonattal mindig haza kellett mennie, mert az anyja féltette, hogy ugyan hol van és mi történik vele. Általában véve akkor kezdődtek a bulik és akkor volt a legjobb hangulat. Ő meg szépen lelépett. Aztán, ha nem ment haza állandóan telefonálgatott a szülőknek. Már nagyon untam, hogy egyfolytában lelépett, hiszen ha tizenéves lenne, még oké, hogy beszámol mindenről. No de felnőtt férfi volt, aki már dolgozott, önálló keresettel rendelkezett. Egyszer rákérdeztem, hogy miért telefonálgat meg ilyesmi, mire mondta, hogy ő az egyetlen fiúgyerek a családban és a szülők nagyon féltik, mert ha történik vele valami, nem lesz aki továbbvigye a családnevüket. Már várják is, hogy asszonyt vigyen a házhoz, aki gyereket szül neki, vagy inkább nekik. Mivel én voltam a barátnő, gondolom nekem jutott volna ez a becses feladat. Egyből átfutott agyamon a felismerés, mely szerint ezennel vége is a kapcsolatunknak részemről. Már csak azt kellett kiokoskodnom, hogyan adjam tudtára neki is.

24.

Lassan jöttek a hidegebb éjszakák, de mi nem hátráltunk meg előle. Továbbra is jártunk mindenfelé autóstoppal, ahol csak valami fesztivál-szagot szimatoltunk.

Egy alkalommal Pirivel mentünk és már le volt beszélve Ildikóval meg egy osztálytársával, hogy várnak ránk. Ez az osztálytárs fiú volt és nagyon jó fej. Mire odaértünk, már kicsit becsiccsentettünk. A többiek valamilyen oknál fogva nem akartak inni, ezért az ő részük is ránk várt. A koncert szabadtéri színpadon volt. Hiába nem mehettünk be és nem láthattunk semmit, a zenét hallottuk és az elég is volt nekünk. Megismerkedtünk valami két szörnyszülött fazonnal, akik minden áron beszélgetni akartak. Leültek mellénk a fűbe és lökték a sódert. Mi mintha ott se lennének, beszélgettünk tovább, gondoltuk észreveszik magukat és elmennek, de eszük ágában se volt. Nem akartunk bunkók lenni, válaszoltunk a kérdéseikre. Az egyik kifejtette, hogy most jött az elmegyógyintézetből és most minden héten valamilyen terápiára kell mennie. Volt egy sárgalapos kártyája is vagy mi a csuda, azt mindig magával kellet vigye mindenhová. Nem tudom miért, de nekem adta. Mondtam, hogy látom, rajta van a neve, meg minden, szüksége van rá, de a zsebembe dugta, amikor nem figyeltem oda. Tiszta lökött volt a pasi, féltünk tőle, ezért azt hazudtuk, hogy pisilni megyünk és leléptünk. Meggittuk ketten az összes piát. Beesteledett és egy parkba mentünk aludni. Jól benézett a ló és én már csak négykézláb tudtam közlekedni. Kérték, énekeljek nekik, mire előadtam négykézláb egy Janis Joplin számot. Persze az énekhangom meg se közelítette az övét, de az előadásmódom osztatlan sikert aratott. Négykézláb és teljes beleéléssel énekeltem, majd közben kihánytam a belem, mint egy kutya. Dolgom végeztével mintha mi sem történt volna, folytattam. Azóta mindig kérik, hogy énekeljek, de olyan részeg azóta még nem voltam. Elaludtunk a bokorban, mikor arra ébredtünk, hogy a szemünkbe világítanak a zsaruk. Elzavartak onnan. A többiek mondták, hogy szabályszerűen felrugdosták őket (én belül aludtam). Kénytelenek voltunk felkelni és elhúzni a belünket. Szidtuk a hülye zsarukat és az éjszaka kellős közepén bóklásztunk a kihalt városban. Kicsit kijózanodtam és szégyelltem magam, amiért ilyen szépen mutatkoztam be az osztálytársnak. Hideg volt. Elmentünk egy pályaudvarra és lefeküdtünk a földre. Volt ott egy biztonsági őr féle és mikor meglátott, azt mondta: -Na, úgy látszik már kezdődik. Gondolom arra értette, hogy jön a hideg, esős idő és a hajléktalanok ide húzúdnak be éjszakára.

Megsajnált minket és valami raktárból adott dobozokat, hogy arra feküdjünk, ne a koszos, csupasz földre. Arra jött két ember, akik adtak nekünk kaját. Rántott valami volt kiflivel. Be is falikoltuk az egészet.

25.

Végre kivilágosodott és lassan kezdett felmelegedni az idő. Felkerekedtünk a végcél elérésére, ami Ildikó hapsijának, Zolinak a felkutatása volt. Annyit tudtunk, melyik faluba lakik és hogy a személyneve Zoltán. A térképen megnéztük, merre van a falu és stoppal indultunk útnak.

Az autópályáról lezevartak a rendőrök (most már komolyan kezdett elegünk lenni belőlük). Megvártuk, amíg elmennek a tökfejek és visszamentünk stoppolni. Felvett engem meg Pirit egy bácsi, aki Németországba ment és nem beszélt csak németül. Örültünk, mert legalább nem kellett beszélgetni vele az úton, hiszen nekünk semmi kedvünk nem volt hozzá.

Sokan azért veszik fel az embert, mert fáradtak és hogy beszéljen hozzájuk valaki, vagy fárasztanak a marhaságaikkal, nekünk meg úgy kell viselkedni, mintha érdekelne a dolog. Végülis mi vagyunk alárendelt helyzetben, ezért vigyorgunk és úgy csinálunk, mintha valami baromi érdekes dologról beszélnének. Ez van, ezt kell szeretni! Valamit valamiért!

A német bácsi megkínált csokival, cukorral, de azért félreértés ne essék, nem cukrosbácsi volt! Én ültem elől és már mentünk jó ideje, mikor észrevettem, hogy rossz irányba megyünk, nem szálltunk ki egy kereszteződésnél. Hátraszóltam Pirinek, hogy azt hiszem, ki kellett volna szállnunk, de Ő mondta, hogy nem, csak menjünk tovább. Mondtam, jól van, te tudod. Még fél órát utaztunk, mikor megint mondtam neki, hogy rossz irányba tartunk, de ismét csak azt mondta, minden jó. Hát ha jó, akkor jó és nem foglalkoztam vele többé, különben is nagyon másnapos voltam. A kocsiba jó meleg volt, csokit majszolgattam, néztem a tájat, nem kellett megszólalnom, kell ennél több? Még jó egy órát haladtunk, mikor egyszercsak megfogja a vállam Piri és rémülten mondja: -Te jó ég, azt hiszem rossz irányba megyünk, gyorsan ki kell szállnunk. Azzal elmutogattam a németnek, hogy álljon meg, mert mi itt kiszállunk. Megállt. Kiszálltunk. Átmentünk az út másik felére és stoppoltunk visszafelé.

Felvett egy fickó, aki csak ámult, hogy hogy kerültünk mi a préri kellős közepére, mikor semmi falu, város nincs se közelbe, se távolba. Elmondtam neki és most már árgus szemekkel figyeltem a táblákat az út szélén. Sikerült megtalálni a helyes kereszteződést és folytathattuk tovább a jó úton célunkat. Mikor a megbeszélt helyre értünk persze már ott volt Ildi és az osztálytárs. Elindultunk a falu felé. Kis idő múlva arra jött egy lovasszekér. Megkérdeztük a lovas embertől, ismer-e egy hosszúhajú fickót, akit Zolinak hívanak. Fél óráig gondolkozott mire kinyögte, hogy nem. Gondoltuk, ez olyan kis falu, hogy mindenki ismer mindenkit és biztos nem sok hosszúhajú fiú rohangál erre. Semmi baj, mentünk tovább és addig kérdezősködtünk, amíg meg nem tudtuk a pontos címet. Mikor megtaláltuk az utcát és a házszám alapján azonosítottuk, becsöngettünk. A szomszéd kertből kiabált egy ember, hogy rossz helyen vagyunk, mi nem oda megyünk, ahová csöngettünk, hanem hozzájuk. Ezzel abbahagyta a munkát és odajött kinyitni a kaput. Közben mi nagyot lestünk, hogy mit akar ez tőlünk, honnan tudja, hogy mi hova és kihez akarunk menni. Mikor bementünk kiderült, hogy ő a Zoli apukája és a lovas ember testvére. A lovas ember úgy látszik útközben kapcsolhatott, hogy ismeri a keresett fickót, aki nem más mint az unokaöccse és beszólt nekik, hogy majd jönni fog négy lány. Gondoltuk, nemcsak a memóriájával, hanem a szemével is baj lehet, mert az osztálytárs fiú volt. Nagy örömmel fogadtak, szívélyesen, mintha ezer éve ismertek volna. Egyből kaját, piát hoztak és vendégül láttak. A kajálással ugyan csínnyán kellett bánnunk, mert a tegnap éjszaka elfogyasztott valami után mind a négyünknek hasmenése lett, de a pia jöhetett minden mennyiségben. Ildikó meghívta Zolit a következő hétvégére magához.

24.

A következő hétvégére le is jött Zoli és elmentünk a rock-kocsmába. Kicsit a kelleténél jobban benézett a ló, ezért bementem a mosdóba és fejemet a csap alá dugtam. Persze előtte megnyitottam. Mikor kimentem, rémülten kézdezte tőlem valaki, hogy esik-e kinn az eső. Mire mondtam, hogy fogalmam sincs, hiszen vagy két órája nem jártam kinn. Aztán azt kérdezte, akkor zuhanyoztam-e, vagy mi történt velem. Mikor rájött az illető, hogy mi a helyzet, jót nevettünk, majd összehaverkodtunk.

Az est folyamán bementem a tömegbe táncolni, mire egy százhúsz kilós vadállat a tornacipős lábamra ugrott. Utána már csak egy széken ültem és bámultam a táncolókat, mert fájt a lábam és nem bírtam ráállni. Haza Ildikó vitt a hátán az egész városon keresztül. Úgy tűnt, jó erőben van, mert nem álltunk meg egyszer se. Hajnali négy óra volt és jó kedvünk volt. Egész úton a Föl, föl ti rabjai a földnek-et énekeltük, vagy inkább ordítottuk. Ha mi nem alszunk, ne aludjon senki sem! - jelmondattal.

Másnap turkáltam a fiókomban és meglepetésemre egy női nemi szerv bámult rám egy képről. Honnan a fenéből kerülhetett ez ide? - el se tudtam képzelni. Megfordítottam és akkor láttam, hogy a szörnyszülött ember sárga lapja volt a nevével és címével. Tehát egy újabb perverz, elmebeteg disznó.

A Vörös emberem szerencsére nem volt itthon, mert Olaszországba ment látogatóba a nővéréhez és annak a férjéhez. Csoda, hogy a szülei elengedték! Mikor hazajött, kaptam tőle három parfümöt meg valami szemfesték-készletet. Egyre jobban tudatosult bennem, hogy nem az én emberem, hiszen ha ismerne nem parfümöt hozott volna ajándékba. Mintha valami kikent, kifent cicababa lennék, aki állandóan bálokba meg estélyekre járna.

Aztán már nem is tetszett annyira, mint az elején a sükebókasága, inkább átcsapott teherbe. Nem tetszett az se, hogy magassarkú bakancsot vett magának, mikor úgyis olyan, mint az égimeszelő. Mesélte, hogy minden este füvet szívtak és a nővére tetkót csináltatott magának, de ha hazajön, el kell dugdosni a szülők elől, úgyhogy csak hosszúujjú pulóverben lehet. Jobban örültem volna, ha egy kis füvet hoz nekem is ajándékba.

Legközelebb, mikor jött, már látni se akartam. Mikor csöngetett, nem nyitottam ajtót. Épp nálunk volt az egyik barátnőm, Zsanett, akit még az általános iskolából ismertem és már régen nem találkoztunk. Kiakadt, hogy nem engedem be a lovagomat és hogy micsoda dolog ez. Neki nem volt még hapsija, úgyhogy a helyemben megbecsülné a fickót, bármilyen is legyen, csak hapsi legyen. Ez volt az álláspontja. Elmondtam neki, milyen a fickó és a történetünket, hogy miért nem. Mire mindenképp látni akarta a csodálatos vörös haját. Azt akarta engedjem be legalább addig, míg megnézi, mert imádja a vörös, hosszú hajú fickókat. Mondtam, nem érdemes vele foglalkozni, úgyis nemsokára viszik katonának, és levágják a haját. Ezért nem engedtem kérésének, hiszen utána hogy ráztam volna le? Még kétszer visszajött, csöngetett, de én hajthatatlan maradtam ebben az ügyben.

Aztán később jöttek a barátnőim és hoztak egy üveg bort, amit a Lovagom hozott Olaszországból. Állítólag a város összes kocsmáját végigjárta. Megtalálta őket és elküldte velük a bort. Előbb is eszébe juthatott volna egy ilyen kedvemre való ajándék, de már későn hozta. Végülis felhívtam telefonon és mondtam: -VÉGE! Ennyi volt!

25.

Idő közben az iskola is elkezdődött. Továbbra is stoppal jártunk oda is, haza is. Új szobatársakat kaptunk, kis tizennégy éveseket. Semmi problémánk nem volt egymással, egész jól kijöttünk a korkülönbségek ellenére.

Mégis valahogy elszaródott minden. Már nem volt olyan jó az osztályunk, nem szerettünk iskolába járni. Mindent megtanultunk már, amit lehetett, úgy gondoltuk, simán levizsgázhatnánk már most is. Reggelenként csak nagy kínkeservesen keltünk fel és indultunk útnak. Valami megváltozott, elmúlt. Már nem nagyon jártunk délutánonként inni. Általában suli után visszamentünk a kollégiumba és olyan fáradtak voltunk, hogy egyből le is feküdtünk aludni. Este hatkor felköltöttek a lányok, hogy menjünk vacsorázni. Utána visszafeküdtünk, de én nem tudtam elaludni újból. Csak forgolódtam az ágyban hajnali egy–két óráig, mire végre sikerült. Aztán meg hajnalban, mikor kelni kellett volna már, aludtam volna. De kelni kellett és menni kellett és én keltem és mentem, mint egy robot.

Ezért is örültem, mikor beiratkoztunk a szövés tanfolyamra. Legalább lefoglaltam magam és olyan dolgot csinálhattam, ami érdekelt. De az örömöm nem tartott sokáig, mert egy héten csak egy este volt foglalkozás és az is csak öttől, akkor meg általában aludtunk és nehezen keltünk fel rá. Szerettük volna, ha egyből suli után van és még egy kicsit elemünkbe vagyunk, de nem akkor volt, így nyomik voltunk minden foglalkozáson.

Néhanapján fel akartuk eleveníteni a régi szép napokat és vettünk magunknak bort. Egy ilyen alkalommal kiültünk egy játszótérre és iszogattunk. Odatopogott egy kedves bácsika bottal és beszélgetni akart velünk. Miért is ne - gondoltuk, biztos nincs senkije szegénynek. Mondta, hogy tanult grafológiát. Javasolta, írjunk neki valamit, majd kielemzi az írásunkat. Irkáltunk valami hülyeséget mindketten és odanyújtottunk neki. Erre elkezdett mindenféle szexuális dologról beszélni. Érdekes módon minden betűben, szóban csak szexuális vonatkozású dolgokat észlelt. Végül az sült ki a dologból, hogy mennyiért mennénk el vele, meg hogy ilyen meg olyan igényei lennének. Ekkora faszfejet még nem látott a világ! Már az ilyen roggyant vénembereknek is csak a szexen jár az esze! Az ember kedves vele, mert megsajnálja, ez meg egyből ágyba bújna. Micsoda egy gusztustalan vén fasz! És éppen minket talál meg magának!

Aztán egyszer a buszon utaztunk, mert a metrót felújítás miatt lezárták. Nagyon nagy tömegnyomor volt, ugyanis csak öt percenként indítottak egy buszocskát a két percenként induló, négy kocsiból álló metró helyett. Volt mikor annyian álltak a buszmegállóba, hogy csak a harmadik buszra fértünk rá, nagy nehézségek árán. Persze ülőhely nem volt szabad már akkor se, mikor fölszálltunk, mert mihelyst valakik leszálltak a fölötte állók egyből lepettantak a helyükre. Nem volt más választásunk, ha sikerült, megcsippantottunk a fejünk fölött lévő kapaszkodóból egyet, ha nem, akkor ide-oda dőlöngéltünk az út alatt. Egyszer volt egy kapaszkodóm. A jobb kezemmel fogtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki mintha csókolgatná a kezemet. Gondoltam, nagy a tömeg és biztosan odaütődik szegény fickó feje, nem fér el máshogy és neki is kínos a dolog. Kis idő múlva már gyanúsnak tartottam, mert éreztem, hogy ez mégiscsak csókolgatja. Elkaptam a kezemet, de akkor semmibe nem bírtam kapaszkodni és majdnem kiterültem. Igaz kiterülni nem tudtam volna, olyan sok ember volt a buszon, de nagyon instabil állapotban álltam. Piri és köztem volt egy ember, de átnyúltam a válla fölött a bal kezemmel és elkaptam a grabancát. Neki volt kapaszkodója én meg nehézségek árán, de belekapaszkodtam. A jobb kezemet meg zsebre vágtam. Akkor meg azt éreztem, hogy a pasi matat elől a gatyájába és elkezdett dörgölőzni a zsebemhez, amiben a kezem volt. Szerencsére az ajtónál álltam. Mikor megállt a busz és kinyílt az ajtaja, lelöktem róla. A pasas a buszmegállóban landolt a nagy tömeg kellős közepén, kitett fütyivel. Én a buszról kiabáltam, mindenféle rohadt, mocskos, genny alaknak elhordtam. Mikor elindult a busz, még láttam, hogy páran ráugranak és remélhetőleg jól helyben hagyták, amitől elmegy a kedve a hülyeségeitől.

Következő alkalommal, mikor stoppal mentünk haza, aki fölvett, felajánlotta, hogy teljesen haza szállít minket, de lenne egy kérése. El tudtuk képzelni. Mondtuk köszönjük, de tárgytalan és ki akartunk szállni, de akkor mondta, hogy fodrász és benne vagyunk-e egy hajvágásban. Meglepődtünk ajánlatán, ilyen esettel még nem találkoztunk. Gondoltuk, miért is ne. Félrehúzódott és megállt egy parkolóba. Előkapta a fodrász felszerelését. Rendes készlete volt, még olyan nagy lepedője is, amit hajvágáskor a nyakunkba kötnek és betakarja az ember hátát. Felkötötte a sárga színű „lepedőt” Piri nyakába és nekikezdett a hajvágásnak. Én mellettük ültem és árgus szemekkel figyeltem a ténykedését. Kicsit tartottam tőle, hogy valami őrülttel van dolgunk és már láttam lelki szemeimmel, hogy majd barátnőm nyakába szúrja az ollót. Ezért készenlétben álltam és egy gázspray-t szorítottam a markomban, de szerencsére nem volt rá szükség. Dolga végeztével hazaszállított minket, ahogy megígérte. Rám már nem volt ideje, amit egyáltalán nem is sajnáltam, viszont megadta a telefonszámát és felajánlotta, ha bármikor hajvágásra lenne szükségünk, keressük őt bátran. Micsoda fazonok vannak a világban!

Aztán mikor ismét stoppal mentünk az iskolába egy orvos vett fel a kislányával. Én elől ültem a dokival, Piri meg hátul a kislánnyal. Mikor kitettek, mondta Piri, hogy teljesen kiakadt, mert a kislány egyfolytában szexuális kérdésekkel zaklatta és hogy megfoghatja–e a mellét. Egész úton ennek elhárításán kellett fáradoznia. Na tessék, már nemcsak a fiatal férfiaktól, a roggyant öreg férfiaktól, hanem a hatéves kislányoktól is rettegnie kell az embernek! Milyen világ ez, hova haladunk?

26.

Egyre jobban magamba húzódtam és szenvedtem a léttől. Már nem érdekeltek a bulik, a fickók és semmi sem. Nem értettem, miért élünk, mi célunk van, hiszen semmi kilátásom nem volt a jövőt illetően. Közeledett az iskola vége és én nem tudtam, mi lesz ezután. Még mindig nem volt semmi célom, semmit nem tudtam kitalálni, ami boldoggá tehetne, amit szívesen csinálnék. Kezdtem kétségbeesni. Nem tudom, hogy juthattam odáig, de undorodtam az emberektől, a tömegtől és mindentől, ami élt és mozgott. Nagy kínkeservvel jártam el csak iskolába, semmi kedvem nem volt már hozzá. Ezenkívül undorodtam bármilyen tömegközlekedési eszközön utazni. Utáltam ha tömegnyomor volt rajta és valaki hozzám ért. Utáltam megfogni a kapaszkodót, mert az mindig zsíros volt és szinte magamon éreztem a sok-sok ember izzadt keze nyomát. Inkább nem is kapaszkodtam semmibe, hanem dőlöngéltem jobbra-balra az egész út során. Aztán leülni se mertem, mert undorodtam attól, hogy a koszos, mocskos ülésen foglaljak helyet ki tudja milyen mocskos emberek után. Általában hosszú ujjú felsőben jártam és az ujját a kezemre húztam és úgy kapaszkodtam a járműveken. Aztán a pulóvert minden este kimostam. Később ez kezdett idegesítővé válni, ezért befogtam egy pulóvert, amit csak utazáshoz és kapaszkodáshoz használtam. Mihelyst leszálltam a buszról vagy akárhonnan, eltettem egy szatyorba, amit mindig magamnál hordtam és szükség esetén kéznél volt. Ez volt a kapaszkodós, az undorító, emberi mocskokkal teli pulóverem. Ha véletlenül nem volt nálam és nekem puszta kézzel kellett megérintenem valamit, mikor csap vagy víz közelébe értem, azonnal megmostam.

Aztán a kollégiumi kajákat, már amit eddig megettem, folyamatosan kezdtem megutálni. Felfedeztem, hogy a teánk tetején zsírfoltok úszkálnak, aztán már az ízét is éreztem. Biztos a nagy lábasban levest főztek vagy akármit előtte és nem mosták ki rendesen. Miért nem tudnak befogni teára külön edényt?

Aztán tél volt és mint mindig, stoppal mentünk hazafelé. Nagyon nagy hó esett és az útról a szélére hányták a havat. Nekünk nem volt más lehetőségünk, mint a térdig érő hóba stoppolni. Mikor végre felvett valaki a meleg, fűtött kocsiba, felengedett a cipőmre fagyott hó és jól átázott. Mikor kitett, nekünk stoppolni kellett tovább, de kocsik csak elvétve jöttek. A lábam már nem is éreztem, mert ahogy kiszálltunk a hidegbe és órák hosszat ácsingóztunk, a vizes zokni ráfagyott a lábamra. Aztán felvettek és a városunk előtt kitettek. Örültünk, hogy hazaértünk, de a központba gyalog kellett bemenni. Mire hazaértem és levettem a cipőmet és a zoknimat, a lábujjaim lilák voltak és nem éreztem őket. Nem tudtam mit csináljak, ezért meleg vizet engedtem egy lavórba és beáztattam őket. Nagyon fájt az egész dolog, de gondoltam így kell tennem, mert a lefagyasztott húst is így engedjük fel. Majd lefeküdtem és elaludtam. Másnapra szerencsére semmi bajom nem volt. Később kiderült, hogy nem szabadott volna így eljárnom, mert komoly baj is lehetett volna. Felvilágosítottak, hogy csak jól be kellett volna bugyolálnom a lábamat, amíg magától fel nem enged és utána masszírozni, hogy a vérkeringés visszamenjen belé. Megköszöntem a tanácsot, hiszen ki tudja mikor lesz rá szükség újra, ilyen élet mellett.

Aztán gondoltam ez az állapot már tarthatatlan, valamit tennen kell, mert ha így haladok előbb-utóbb begolyózok, ha már meg nem történt. Nem értettem mi lett velem, hová tűnt a régi egóm. Hisz ez nem is én vagyok. Én egy bulis, jókedélyű, vicces lány vagyok, aki mindent leszar, baszik a világra, éli az életét úgy ahogy neki tetszik.

Valamire felfigyeltek az osztálytársaim is, mert már nem poénkodtam, nem voltam benne szinte semmilyen buliban és már nem is olvastam. Visszahúzódó, megkeseredett és magányos lettem. Nem érdekelt már semmi, semminek nem tudtam örülni, mindenben és mindenkiben a rosszat kerestem és csak a rosszat láttam. Mindenkivel morcosan és lekezelően viselkedtem. Megállapították, hogy nekem már végem és elveszett ember vagyok. Nagyon rosszul esett, ezért elhatároztam, hogy igenis talpra állok, megkeresem magam.

Hallottam a pozitív gondolkodásról. Jó dolognak is tartom, de egy depressziós, szomorú embernek hiába mondják, hogy mosolyogjon, nevessen és gondoljon szép, jó dolgokra, nem megy az olyan könnyen. Ha valaki szarul érzi magát, nem tud elszakadni a gondolataitól és ripsz-ropsz váltani az ellenkező irányba. Legalább is nekem sehogy se sikerült.

Egy koncertre hívtak és én el is mentem Pirivel. Megismerkedtünk két lánnyal, akiknél volt fű. Elszívtuk az egészet és hozzá egy csomó bort ittunk. Voltak, akik kijöttek a koncertről és mi elkértük a jegyeiket. Gondoltuk, majd ha elég bátorságunk lesz, megpróbálunk bemenni azzal. Mikor tetőfokára hágott a hangulat, elindultunk. Össze-vissza hantáztunk a jegyszedőknek, hogy hát itt a jegyünk és csak kijöttünk levegőzni egy kicsit. Beengedtek. Nagyon örültünk, mígnem észrevettem, hogy a hátizsákom nincs a hátamon. Nagyon kiakadtam és az örömöm egy csapásra bánattá változott. Elkeztem sírni és nyafogni, hiszen az én ütütt-kopott hátizsákommal jártam mindenfelé és benne volt az összes cuccom és szinte már hozzám nőtt én meg csak úgy elhagyom. Szidtam magam. Piri kérdezte, hogy behoztam-e egyáltalán, de én semmire sem emlékeztem. Nem tudtam, hogy azzal jöttem-e be, vagy kinn hagytam és egyáltalán nem emlékeztem semmire. Mondtam neki, hogy én kimegyek megkeresni. Ő mondta, hogy velem jön. De a kidobók azt mondták, ha megint kimegyünk, többet nem jöhetünk vissza. Javasoltam Pirinek, hogy maradjon benn, miattam ne maradjon le a koncertről. Pláne, hogy ennyi erőfeszítés után sikerült ingyen bemenni. De látta, hogy nagyon rossz lelkiállapotban vagyok, ezért kijött velem. Persze nem találtuk meg a kis üti-kopimat és én továbbra is bömböltem. Nem tudtuk, mennyi ideig voltunk benn, olyan öt percre tippeltünk, de az alatt az idő alatt valaki elvitte. Feltéve, ha egyáltalán kinn hagytam. Piri javasolta, hogy várjuk meg a koncert végét, aztán majd bemegyünk és szétnézünk. Mikor jött kifelé a nagy tömeg, mi befelé nyomultunk és amikor beértünk, csodák csodájára az egyik sarokban állt. Nagyon-nagyon megörültem neki. Mostmár az örömtől sírtam. Minden megvolt benne. Ilyen izgalmak után nem akartunk stoppolni hazafelé az éjszaka kellős közepén, ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a kollégiumba aludni. Kilépőnk nem volt és pont a férfiember volt a portás és felírta a nevünket.

Akkor nem sokat törődtünk vele, nem nagyon izgatott a dolog, de másnap, mikor kitisztultunk, elgondolkodtunk rajta. Biztosra vettük, hogy kirúgnak. Egy hétig semmi nem történt, mikor is odajött Sári asszonyság és kérdezősködött a múlt hétről. Azt mondtuk neki, hogy lekéstük az utolsó járatot és nem akartunk az utcán éjszakázni, inkább visszajötünk a koleszba. Ő mondta, hogy igazunk volt, nagyon helyesen cselekedtünk és Ő tudta, hogy valami nyomós okunk lehetett a dologra, mert mi milyen rendes lányok vagyunk és már el is intézte a dolgot. Ezután nekünk adott egy tálca süteményt, hogy most kapta, de ő nem szereti. Na, szóval ilyen jóba lettünk vele, pedig honnan indultunk?

Később próbáltuk kielemezni ezt a koncertes éjsszakát Pirivel, de nem igazán sikerült összerakni a kockákat. Azt találtuk ki, hogy biztos a kis üti-kopival mentem be a koncertre és ahogy a tömegben előre araszolgattunk, lesodródott a hátamról. Aztán valaki csak szépen egy sarokba állította. Mindenesetre nem értettem, hogy nem vettem észre, hogy nem éreztem, hiszen mind a két vállamon volt a szíja, azt nem lehet csak úgy egyszerűen elhagyni észrevétlenül.

27.

Lassan eljött a vizsgák ideje és én nem mentem sehová se nappal, se este, csak tanultam, mint egy állat, otthon, mert vizsga szünetet kaptunk. Beletemetkeztem az egészbe, mert nem akartam arra gondolni, mi lesz a suli után, mit fogok kezdeni vajon magammal.

Épp vasárnap este volt, mikor mentünk volna a hétfői vizsgára és anyám nem volt otthon és a pasija rám akart ugrani. Mondanom se kell, hogy iszonyúan kiakadtam. Nagyon feldühített és elküldtem a kurva anyjába. De nem ment el se a kurva anyjába, se máshová. Ezért én mentem el otthonról, a saját otthonomból! Olyannyira kiakadtam, hogy nem voltam képes visszamenni aznap este az iskolába, hanem kimentem egy palackozottba, vettem magamnak két liter bort és pillanatok alatt kiittam az egészet. Iszonyú ideges voltam, nem tudtam mit tegyek. A gondolataim egyik dologból a másikba csaptak át. Én tehetetlen voltam és elkeseredett. A lakásunkba nem akartam visszamenni, ezért egy híd alatt töltöttem az éjszakát. Hajnalba mentem a kollégiumba, méghozzá vonattal. Nem volt erőm a stoppoláshoz. Az egész másfél éves iskolaidő alatt ez volt az első alkalom, hogy vonatra költsek pénzt.Testileg és lelkileg összetörtem, a vizsgáim mégis jól sikerültek.

Én viszont megint itt álltam összetörve, céltalanul, magányosan, elhagyatottan, megbántva, akárcsak az érettségi után és nem láttam a jövőt. Pedig azóta négy év eltelt. Megint vége volt valaminek és kezdetnek semmi jelét nem láttam. Mit csináljak, hova menjek, miből éljek és egyáltalán minek éljek? - voltak a fő kérdéseim magamhoz. Semmi értelmét nem láttam a jövőmnek, az életnek. Teljesen mindegy lett volna, ha négy éve megölöm magam, mert ugyanott tartok, mint akkor. Se pénzem, se lakásom, se hapsim, se semmim. Miért élek egyáltalán, mi az életem célja? Tud-e erre valaki válaszolni ? Mi a boldogság, mi a szeretet? Semmit nem tudok és kétlem, hogy valaha is megtudnám. Öszefoglalva, nem láttam értelmét az eltelt négy évnek, hiszen ugyanott tartottam mint előtte.

28.

Anyám megsejthetett valamit, mert elköltözött a fickójához. Így egyedül maradtam a lakásban, amit nekem kellett fenntartanom. Körülnéztem a világban és láttam, hogy minden ember dolgozik. Ezek szerint úgy látszik, ez a helyes út. Ha dolgozok, megtalálom a boldogságomat. Ha akartam, ha nem fel, kellett kötnöm a gyatyámat, hogy eltartsam magamat.

Igen ám, de munkahely nem volt a láthatáron kedvemre való. Azt akartam, hogy gyorsan pénzt keressek, kevés munkával. De olyan munkával, amit akkor végzek, amikor akarok és nem szól bele senki és nem áll fölöttem a főnök egész nap és akkor kelek fel a helyemről, amikor kedvem tartja és stb.

Hát, mondanom se kell, ilyet nem találtam és mást se nagyon. A hirdetési újságokba minden volt, csak állásajánlat nem. Kénytelen voltam elmenni egy Kinder-tojás gyárba. Mielőtt még valaki azt hiszi, az milyen jó is, mert annyi csokit ehetek amennyit akarok, gyorsan lelombozom a kedvét, mert a csokit nem itt gyártották. Mi csak a belevaló műanyag tojásokba raktuk a játékokat. Zsanett dolgozott itt már két éve és Ő ajánlott be. Ez a munka nem volt megerőltető és dolgozni se volt nagyon muszáj, mert teljesítménybérben voltunk. Már az első hónapban sikerült a legjobb dolgozóvá felküzdenem magam. A legtöbb játékot én tettem a kis műanyag tojáskapszulákba. A fizetésem így is siralmasan kevés volt, a rezsit is alig tudtam kifizetni belőle. El sem tudom képzelni a családos asszonyok hogy éltek meg ennyi pénzből, hiszen annyit se kaptak, mint én. Nem is értettem, ezért a pénzért minek kel fel az ember. Egy órát buszozunk oda, aztán nyolc órát gürizünk. Csak egyszer kel fel a helyéről az ember, amikor kajál meg elmegy pisilni, hogy minél többet rakjon össze. Aztán megint buszozás haza. Otthon pedig még két órát hajtogathatja a tojásba való papírt, hogy ne ott bassza vele az időt. Tehát ez tizenkét óra, akárhogy számolom is. A pénz meg csak a lakásfenntartásra elég, kajára meg másra nem jut belőle. Viszont ha nem eszem és nem veszek magamnak cipőt meg ruhát, akkor dolgozni se tudok menni. Ez kész röhej, ez lenne az életem értelme? Csak azért dolgozom, hogy ne legyek otthon és még rendesen pénzt se kapok érte? Aztán meg a FŐ-főnök visszaküldött százhetvenezer darabot, mert szúrópróbaszerűen belenézett egybe és hiányzott belőle egy alkatrészdarab. Nekünk egyenként át kellett nézni az egészet, teljesen ingyen. Egy teljes hétig tartott az ingyenmeló. A kezünk csupa vízhólyagos lett és a százhetvenezer darabból összesen egy darab hibásat találtunk. Mondanom se kell, elegünk is lett az egészből. Mit képzelnek ezek?

Jövő hétre terveztek egy bulit, mert a cég az egyéves évfordulóját ünnepelte. Ingyen kaja, pia volt. Jól berúgtunk, kimulattuk magunkat és felmondtunk.

A buliból hoztunk el piát és este koncertre mentünk. A koncerten találkoztam Gyopárral. Beszélgettünk és kiderült, már nincs meg a barátnője és nekem se a barátom. Ennek örömére összejöttünk. Sátán is velünk volt és teljesen kiakadt. Meg akarta őt verni meg ilyenek. Nem értettem a dolgot, elmagyaráztam neki, hogy mi csak jó haverok vagyunk és nem tetszik nekem mint férfi, és soha nem is fog. Barátok maradunk ezután is. Attól, hogy van hapsim, még elmegyek bulizni meg minden. Azt mondta, hogy eddig olyan jó volt, mert nem volt fickóm és így vele csavarogtam mindig, fél, hogy minden megváltozik és hogy azt hiszi, szerelmes belém. Inkább haza is ment.

Aztán azt a hírt hallottam, hogy diliházba került miattam. Otthon tört, zúzott, összekente a falat és megverte az anyját. Mentőt hívtak hozzá és elvitték. Még megismerkedésünkkor megígértem neki, ha diliházba kerül megint, majd meglátogatom. Itt is volt az alkalom. Ildikóval mentünk stoppal. Vettünk két-két dekás körtepálinkát és megittuk előtte. Nem is volt olyan szörnyű hely. Ki lehetett ülni a parkba is és beszélgetni. Volt egy csomag szotyink, azt rágcsáltuk. Mikor elfogyott, arra jött egy létrás ember és adott nekünk még két zacskóval. Mondtam Sátánnak, milyen rendes dolgozók vannak itt. Azt mondta, nem dolgozó, hanem beteg.az az ember, csak lehet kisebb munkát vállalni és pénzt is kapnak érte. Ő nem dolgozik, mert nincs hozzá kedve. Elég jól érezte már magát, mert összeszedett valami csajt magának, aminek szívből örültem.

Mikor kiengedték, mondta, hogy nem haragszik rám. Érdekesen megváltozott. Bármilyen buliba mentünk, nem bírt becsajozni. Ha nőre volt szüksége, mindig bevonult a diliházba és ott bomlottak utána a lányok. Végtére nem volt rossz fickó, csak nem az én esetem. Semmiképp nem is javasoltam senkinek, hogy jöjjön össze vele, mert amikor otthagyja az illető, nagyon brutális tud lenni. „Járt” Ildikóval és Évával is régebben és mikor szakítottak vele, jól elagyabugyálta mindkettőjüket.

Ja, most jut eszembe! A megismerkedésünk egy koncerten volt. Mondta, hogy tud piát, csak menjünk vele. Egy halotti torra vitt minket és mi voltunk olyan hülyék, hogy be is mentünk inni.

29.

Sürgősen munkát kellett találnom. Bármennyire is nem akartam, egy lámpagyárban voltam kénytelen elhelyezkedni. Nem voltam egyedül, jött Zsanett, Piri és Katalin is. Mind a négyünket felvettek, csak különböző részlegekbe. Zsanett géppel alapozta le a lámpákat. A lealapozott lámpák hozzánk kerültek. Mi a kézi festők voltunk. Kipingáltuk a kapott szériát egy mintalámpa alapján. Aztán ment a szereldébe, ahol mindenféle vezetéket, meg amit kellett, tettek bele. Itt dolgozott Katalin. Végül pedig a csomagolóba, ahol Piri volt. Nagyon szar volt az egész. Egy nagy csarnokba volt a meló, aminek a közepén egy nagy üveg iroda állt. Ott voltak a főnökök és onnan skubiztak minket. Elég kellemetlen volt, de legalább mi kézifestők nem láttuk, mert az ablakkal szemben ültünk, hogy jól lássuk a színárnyalatokat és jól be tudjuk keverni a festéket. Minket nem is nagyon figyeltek, mert a festéshez nem értettek és egyébként is munkaerőhiány volt nálunk. Megbecsülték, ha találtak egy jó festőt. Kicsit művészi munka volt és kézügyesség kellett hozzá. Aki nem vált be, átteték más helyre, illetve más helyről hoztak embereket kipróbálás szempontjából.

Párban csináltunk egy szériát. Szerencsére páratlan volt a létszám és én egyedül voltam, aminek nagyon örültem. Nem is igazán szeretek közösködni. Például ha elrontok valamit, tudom hogy én rontom el, nekem kell kijavítani slussz-passz, nincs vita. Viszont ha már többen csinálunk rosszul valamit, előbb-utóbb csak a veszekedés és a vita marad. Mivel jól dolgoztam, nem is osztottak be mellém senkit.

A reggelek nagyon rosszak voltak. Hatra kellett menni dolgozni. A munkahely két kilométerre volt tőlünk. Mivel mindig nagyon álmos voltam, a reggeli utakat gyalog tettem meg, hogy a hűvös, friss levegőn felébredjek egy kicsit. Nem sokat használt, mindig tök ideges és nyűgös voltam, ezért a reggelt mindig nyugtatókkal indítottam. Az én helyem pont a sor szélén volt egy nagy, kétszemélyes asztalnál. Amikor kajaszünet volt a barátnőimmel mindig együtt ettünk az én asztalomnál, ahol szék is volt. Ők örültek, hogy egy kicsit leülhettek, mert a főnökökön és az irodásokon kívül csak nekünk volt székünk, a többiek mind állva dolgoztak. Ez a kajás dolog vicces volt. Csak akkor lehetett enni, amikor megszólalt valami dudahang és amikor végeznünk kellett ismét dudáltak. Mintha valami rabszolgák lennénk. Csak a kaja-idő alatt beszélgettem a barátnőimmel, egyébként pedig nem szóltam senkihez és nem is ismerkedtem meg a munkatársaimmal se.

Ezen kívül még valami százalékos rendszer is volt. Kitalálták például, hogy ezt meg ezt a lámpát mennyi időn belül lehet megfesteni, öttől tíz percig és a nyolc óra alatt mennyivel kell elkészülni. Mondanom se kell, hogy az ott töltött három hónap alatt egyszer sem volt meg a száz százalékos teljesítményem, de senkinek se. Nem is nagyon zavart a dolog, mert fix órabér volt. Szóval egész jól elvegetálgattam magamba, talán a reggeli nyugtatók hatására.

Kivettük mindannyian a szabadságunkat és elmentünk nyaralni egy tóhoz, ami egy hegy tetején volt. Állítólag egy nagyon mély bányásztó volt, aminek az alja csupa szemét volt és talán sokan belefulladtak.

Gyopár is jött velünk, hiszen már együtt jártunk. Lesátoroztunk a sziklák tövébe. Nagyon nehezen találtunk sátorhelyet, mert rengetegen voltak. Egy négyszemélyes és egy kétszemélyes sátrunk volt. A kétszemélyes inkább másfél személyes volt, vagy egy dagadt embernek való. Inkább kutyaólnak volt nevezhető, mint sátornak.

Vittünk magunkkal húst, krumplit, hagymát, mindenfélét, mert bográcsozni akartunk. Fel is állítottuk a bográcsot, tüzet is gyújtottunk és elkezdtük főzni a bográcsgulyást. Sok szedett-vedett ember volt ott rajtunk kívül és párat ismertünk is. Ők rendszeresen odajöttek hozzánk megnézni, hogy áll a vacsora, mert igényt tartottak egy-egy tányérnyira. Mindig kóstolgatták, ízlelgették. Mikor már majdnem kész volt és csak egyet kellett rottyannia, nem bírták tovább és felajánlották, hogy majd kevergetik. Addig-addig ügyködtek, míg föl nem borították az egészet. A gulyásleves szétfolyt a földön. Odalett az egész. Maradhattunk a jó öreg zsíroskenyérnél, hagymával. Nincs is annál jobb. Olcsó, finom. A legmeglepőbb az volt, hogy nem is akadt ki rajta senki, hogy itt főzőcskézünk, készülünk és akik nem is hozzánk tartoznak kiborítják az egészet. Talán még ők voltak kiakadva, mert a zsíroskenyerünkből már nem adtunk nekik, de azért felajánlottuk a gulyás maradványait a földről. A húst és a krumplit lemosták és megették. Ennyi volt az első napon, mert besötétedett és ott nem volt semmiféle világítás, leszámítva a hold fényét. Tehát nem volt más választásunk, mint nyugovóra térni.

A második napon szép időnk volt. Tudtunk napozni, fürödni, úszkálni és a sziklák tetejéről a vízbe ugrálni. Vittünk magunkkal társasjátékot, könyvet, újságot. Nem unatkoztunk. Aztán egyszercsak a nagy semmiből hatalmas szél tört elő, fekete felhők borították be az égboltot. Az ég adta világon mindenki beszart, bepettantak az autóba, vagy a hegyibiciglijükre, vagy gyalog, vagy aki amivel jött és pillanatok alatt kiürült a terep. Csak mi maradtunk és egy házaspár két gyerekkel. Nem is bántuk, mert legalább elmentek a jó helyekről és majd átsátorozhatunk a helyükre. Ezzel azonban várni kellett, mert eleredt az eső. De olyan nagy ékszakadás-földindulás volt amilyet még nem láttunk. Beszaladtunk a négyszemélyes sátorba mindannyian és vártuk az eső végét. Egyszer aztán nagy puffanást hallottunk, kiszaladtunk a zuhogó esőbe és láttuk, hogy a kutyaól sátrunkra esett egy kb. száz kilós szikla. Aztán hatalmas csobbanást hallottunk. Egyre több sziklaeső hullott le ránk. Nem is mentünk vissza a sátorba, hanem elmentünk a sziklás részről és inkább bőrig áztunk. Mikor elvonult a vihar, visszamentünk, senkinek semmi baja nem esett. A kutyaól használhatatlan lett, a négyszemélyes kicsit beázott, de használható volt még. Viszont nekünk nem maradt száraz ruhánk, száraz törölközőnk. Nem tudtunk átöltözni, és végig az átnedvesedett ruhába kellett maradtunk. Haza nem tudtunk már indulni, hiszen az út kisebb patak lett. Az ég sem tisztult már ki, hamar besötétedett. A három lány maradt a sátorba, mi Gyopárral a kocsiba mentünk éjszakázni. Szinte egész éjszaka nem aludtam semmit. Nagyon fáztam, mert a levegő is lehűlt és a pokrócom fele is tök vizes volt. Emellett féltem, hogy a kocsi majd megindul és a szakadékba kötünk ki. Alig vártam már, hogy kivilágosodjon és kimondhatatlanul örültem, mikor végre a napot megláttam, amely ismét kisütött.

De addig amíg ez eljött, nekem csak a morfondírozás maradt. Megint nem értettem magam. Az éjszaka folyamán iszonyú halálfélelem lett úrrá rajtam, mikor máskor meg akarok halni. Ha ki vagyok akadva, nem félek a haláltól és senkitől. Össze-vissza kódorgok és várom, hogy valaki fejbecsapjon vagy akármi. Olyankor bárhová elmegyek és bárhol lefekszek aludni. Beszedek bármilyen gyógyszert vagy akármit, amit adnak, nem is nézem, mi az, csak ártalmas legyen. Most meg beszarok és félek. Ki érti ezt? Lehet, hogy megtaláltam magamnak az ideális fickót és a szerelem teljesen megváltoztatott, átformált? Felébresztette bennem az élet utáni vágyat?

Mindenesetre napsütötte reggel lett. Kiteregettük a ruháinkat, melyek még mindig nedvesek voltak. Reggelit készítettünk a maradékokból és ismét úszkálhattunk és melegedhettünk a nap sugarainál. Délután hazaindultunk, mert már senkinek nem volt kedve maradni, hiszen a kenyerünk ronggyá ázott és semmi normális, használható kajánk nem maradt. Az út során rengeteg emberrel találkoztunk, akik mentek visszafelé, de ők frissek és üdék voltak, nem úgy mint mi.

Itthon egy kullancsot találtam magamban, ami épp a két lábam közé fúrta be magát. Hogy is mondjam, éppen oda. Nagyon kiakadtam. Elképzeltem, hogy elmegyek vele orvoshoz és szétterpesztem neki a lábam, hogy ezt nézze. Kegyi volt az egész, úgyhogy egy barátnőmnek szóltam, műtse ki onnan.

Mikor a szabadságról visszamentem a gyárba - amit idő közben Piri és Zsanett már otthagyott - láttam, hogy a nagy asztalom fele már foglalt. Új dolgozó jött és mivel csak mellettem volt üres hely, odaült. Egyből kiakadtam, de gondoltam nem futamodok meg ilyen hülyeség miatt, lehet, hogy valami jó fej lesz. Hát, nem az volt. Kiderült, hogy nem is új dolgozó, hanem már rég itt van, csak betegállományba volt eddig, mert a férje – aki zsaru volt - úgy megverte, hogy eltört a karja. Egy hetet bírtam ki mellette. Addigra az egész magánéletét, apró-cseprő ügyeit, a le-felmenő ágát ismertem, míg ő szerintem a nevemet se tudta. Egész áldott nap be nem állt a szája. Csak nyomta-nyomta a sódert, mint mikor csőtörés van és a víz csak folyik megállíthatatlanul. Ezen felül olyan magánéleti dolgokról fecsegett, amit legfeljebb a legjobb barátnőmnek mondanék el a legteljesebb bizalommal, nem az első jöttmentnek. Persze jó emberére talált, mert nem vagyok az a kifejezetten pletykás típus, de Ő ezt nem tudhatta, hiszen most látott először. Ezek után úgy gondoltam, megérett a helyzet a felmondásra.

30.

Ismét munkanélküli lettem és irigyeltem Zsanettot, mert neki volt ledolgozott egy éve és így jogosult volt munkanélküli segélyre. Milyen jó neki, nem kell csinálnia semmit és mindezért pénzt is kap. Mikor lesz meg nekem is az egy évem? Attól tartok ha így haladok, soha. De fel a fejjel, van öt hónapom, márcsak hét kell. Tulajdonképpen nem vagyok én lusta ember, dolgoznék én szívesen, és szinte bármit, csak fizessék is meg rendesen és ne úgy bánjanak az emberrel, mint egy állattal. Nem is értem, mit hordják úgy fenn az orrukat a főnökök, semmivel sem különbek nálunk, csak nekik vastagabb a pénztárcájuk attól a pénztől, amit tőlünk lopnak el. Miért nem lehet megfizetni normálisan egy munkást? Nem csoda, ha nem is akarnak, akarunk dolgozni, hisz mint említettem, az a pénz, amit keresek, a rezsire se elég, hogy várhatják el, hogy ezért az éhbérért még jó kedvvel, frissen, üdén menjünk dolgozni, azért, hogy ők learassák a babérokat. Aztán meg, hogy bánnak az emberrel, mintha valami Pavlov-kísérlet kutyái lennénk. Dudaszóra munka leáll és összefolyhat a nyál a szájban. Evés. Következő dudaszóra pedig a kajálásnak vége, folytatódhat a munka. Brrr! Kell ez nekem? Ezért éljek? Akkor már inkább remete leszek. Elvonulok ettől a civilizációnak nevezett valami elől, ami minden, csak az nem. Azért nem érdemes dolgozni, hogy ne legyen pénzem semmire, amit akarok, csak megéljek belőle. A fizetés csak arra elég, hogy ne haljak éhen. Megélni annyi, hogy nem halok éhen?. Éhen meg nem halok. Nyáron gyűjtögetek és kész. Panaszkodnak, hogy mennyi a munkanélküli. Hát fizessék meg rendesen a munkát és majd nem lesz. Senki sem hülye, hogy a semmiért dolgozzon.

31.

Szerelmem, akivel egyre jobban elmélyült a kapcsolatom, még iskolába járt. Ő sem származott gazdag, befolyásos, tehetős családból, úgyhogy két csóróból lettünk egy pár. Olvastuk egy újságban, hogy ifjú házasok ilyen-olyan kölcsönt vehetnek fel, meg ilyen kedvezményt, olyan előnyt élvezhetnek, ezért összeházasodtunk. Pontosabban nem pont csak ezért, hiszen nagy volt közöttünk a szerelem, az egyetértés, az érdeklődési kör és minden egyéb. Tökéletesen illettünk egymáshoz, talán túl tökéletesen is. Furcsa volt, hogy már három éve ismertük egymást, mégis csak nemrég jöttünk össze, de a párom szerint eddig biztos nem voltunk hozzá elég érettek és ennek így kellett lennie. Azt hiszem, megtaláltam a keresett boldosógságomat, mindent tökéletesnek és rózsaszínűnek láttam. Amíg Gyopár suliba volt én továbbra is jártam a barátnőimmel erre-arra.

Egy alkalommal kitaláltuk, hogy bicikli túrára indulunk. Piri, Zsófi, a lány, akinek benézett a ló és én. Nekem csak egy ócska, régi verseny kerékpárom volt, amin már vagy hét éve nem ültem. Nem baj, állítólag a kerékpározást nem lehet elfelejteni. A fékem rossz volt, ezért szóltam a többieknek, hogy tisztes távolságban tartsák magukat tőlem. A célt harminc kilométerre jelöltük ki egy faluban, ahol tó is volt. Nekiindultunk felszerelkezve kajával, piával és hálózsákkal, mert a tó partján akartunk aludni. Az első falu hat kilométerre volt tőlünk és én már ezen az útszakaszon kiterültem. A dolog úgy történt, hogy jött egy kocsi és lehúzódtunk az út szélére. Aztán hirtelen egy lejtő jött én meg majdnem nekimentem az előttem lévőnek. Félrerántottam a kormányt és az árokba kötöttem ki. Ha nem rántom félre a kormányt akkor is elestem volna, csak akkor már nem egyedül, hanem Zsófival. Ezt sikerült megelőzni ezzel a manőverrel. Ennek köszönhetően összetört a bringám és én is. Az első falu már nem volt messze, ezért betoltuk a sebesültet, mert Piri rokonai itt laktak. A férfirokon leápolta a biciklit, a női rokon pedig engem. A jobb térdemről és jobb kezemről lejött a bőr és vérzett, ezenkívül a jobb oldali hasam tája megnyomódott és kicsit véraláfutásos lett. A bringáról leesett a lánc, meg mit tudom én még mi baja volt, de a férfi ember megszerelte. Bekötöztük sebeimet és indultunk tovább, míg el nem értük célunkat. A tónál letáboroztunk és nyársaltunk, mikor végeztünk, úgy döntöttünk, bemegyünk a faluba szétnézni. A kerékpárokat eldugtuk egy bokorba és elmentünk a falu kocsmájába. Aztán nem volt kedvünk visszamenni és a játszóteret választottuk ki alvásra. Volt egy háromszög alakú mászóka, arra pokrócot terítettünk és kész is volt a házunk. Mielőtt nyugovóra tértünk volna hintáztunk, mászókáztunk egyet.

Reggel kikukkoltunk a házunkból és láttuk, hogy a „szomszédok” lesnek egy nagyot, hogy mi a fene van itt, de nem szóltak semmit, mikor látták, hogy csak négy lány az. Mindenki a kapuban állt és lesték, hogy mit csinálunk. Megelégeltük a kukkolókat, összeszedelőzködtünk és visszamentünk a bringákért. Nem lopta el senki, mind a négy megvolt a bokor alján. Aztán visszakerekeztünk a faluba. Megálltunk megnézni az új templomot, mely egy temetőben volt. Aztán két lány elment a boltba, én meg Piri a temetőben leheveredtünk addig a fűbe a kerítés mellé, ahol még nem voltak sírok. Behunyt szemmel süttettük a hasunkat a napon és vártuk a reggelit. Egyszer csak halljuk, hogy valaki sápítozik a kerítésen kívülről, hogy: -Jaj, mit kellene csinálni, hívjak-e orvost, vagy mentőket vagy élnek ezek még egyáltalán? Kinyitottuk a szemünket és láttuk, hogy egy nénike az, aki megrémült tőlünk. Biztosítottuk afelől, hogy nem vagyunk halottak, és semmi bajunk, csak várunk valakit és addig pihenünk. Végül sikerült megnyugodnia, a cél érdekében fel is keltünk a földről, aztán jól elbeszélgettünk vele a falu történetéről meg ilyenek.

Mikor visszajöttek a többiek, elmeséltük nekik mi történt és megreggeliztünk. Utána indultunk haza. Igen ám, de a kerekem tök lapos volt és olyan szelep volt benne, amit csak kocsipumpával lehetett felfújni. Kénytelen voltam egy kocsit leállítani és megkérni a sofőrt segítsen rajtam. Szívesen segített is, de kiderült, lyukas a gumi, fölösleges a pumpa, hiába próbálkozott, az összes levegő kijött belőle.

Nem volt más választás, minthogy gyalog tolom haza 30 kilométerre vagy megpróbálok valami nagyobb járművet lestoppolni, amibe én is és a bringám is befér. Kevés esélyt láttam rá és kezdtem kiborulni, milyen szerencsétlen, hülye vagyok már megint, miért pont velem fordul ez elő, mit követtem el, hogy ilyen balfasz lettem. Ezen tanakodtam, mikor jött egy nagyobb jármű és én föltettem a kezem. Talán én lepődtem meg a legjobban, amikor megállt. Elmondtam, mi a problémám és hova szeretnék eljutni. Ő segített, és a városunk határában tett ki. Onnan pedig hazatoltam a cangámat, ami azóta is használhatatlan. Végül is jól kerültem ki a dologból és sokkal előbb hazaértem, mint a többiek.

Máskor meg, amikor ismét a tóhoz mentünk kirándulni, de már nem bicajjal, hanem stoppal, egy fűzfa alá feküdtünk le aludni. Annyi szúnyog volt, amennyit életünkbe nem láttunk. Igaz most se láttuk a sötét miatt, inkább éreztük őket és a zümmögésüket hallottuk. Ezért teljesen bebújtunk a hálózsákba és a fejünket is elrejtettük. Nagyon meleg volt bennt és friss levegőért állandóan ki kellett dugni a fejünket és közben elhessegetni a szúnyogokat, aztán összefogni a zsák száját belűlről. Ha csak egy kicsit is kilógott az ujjunk begye, máris letámadták. Egész éjjel nem aludtunk, hanem a szúnyogokkal vívtunk csatát. Egyszer nagy nevetésre lettünk figyelmesek, mire kikukkoltunk és láttuk, hogy nagy nézőközönségünk akadt. Leültek velünk szemben a fűbe és nézték a mi kis előadásunkat. Elég viccesek lehettünk. Külső szemlélőként csak azt látták, hogy a fa alatt fekszik négy múmiaszerű alak, akik felváltva, bizonyos időközönként kidugják fejüket és levegőért kapkodva a kezükkel kalimpálnak össze-vissza. Hát, ez a tóparton való alvás hátulütője. Reggel mikor felkelt a nap mi is vele keltünk, már hajnalban, hiszen nagyon megviselt az éjszakai csata, melynek nyomait a kezünkön és fejünkön viseltük.

Lementünk a tópartra, amely öt méterre volt tőlünk. A stégen üldögélve meglepődve tapasztaltuk, hogy eltűntek vagy ott nem is voltak szúnyogok. Elmélkedtünk a dolgon és megállapítottuk, hogy biztos a fán tanyáztak és mi megbolygattuk nyugalmukat, azért támadtak. Előbb is eszünkbe juthatott volna, hogy ez a dolog nyitja, mert a nézőközönségünk is nyugodtan, egyhelyben nézte az előadásunkat. Most már magunkon röhögtünk, milyen pancserek voltunk.

Aztán elmentünk ismét a szigetre, ahová már nem lehetett bevinni piát, hanem csak az ott vett felvizezett, drága alkoholt fogyaszthattuk. Minden belépéskor megmotoztak, kinyittaták a hátizsákjainkat és belekotortak. Ami nekik nem tetszett, elvették. De mindenhol van kiskapu és mi meg is találtuk. Jártak oda mindenféle árusok is, akik bejárhattak kocsival. Kitaláltam, hogy biztos őket nem ellenőrzik és ha igen, akkor is jobban el lehet dugni egy autóban bármit is. Mellettünk egy könyvárus volt és már köszönő viszonyba kerültünk vele. Mondtam a többieknek, tessék, itt az alkalom. Erre mondták, hogy nekem szokott köszönni és kibaszott jó az ötlet, de az enyém és kérjem meg én őt. Erre mondtam, hogy de én józan vagyok még és így nem merek odamenni. Pillanatok alatt az összes pia előttem volt. Mindenki fölajánlotta, amije még volt. Gyorsan bátorságot merítettem belőle és odamentem a fickóhoz megérdeklődni a helyzetet. Tök rendes volt, megbeszéltük, hogy amikor elmegy áruért, mi kinn megvesszük a piákat. Találkozunk a bolt előtt, bepakoljuk és Ő behozza nekünk. Így is történt, minden simán ment. Viszaballagtunk gyalog és már várt minket a sok pia. Meghívtuk a fickót is, de visszautasította, mondván, még vezetnie kell.

Aztán ragasztót is csempésztünk be és egy alkalommal elbújtunk Gyopárral a sátrunkba és egész éjszaka szívtunk. Reggel kinyitotta a sátrunkat Ildikó és mondta, hogy nem vagyunk normálisak, mert úgy megcsapta őt a ragasztó szag, hogy attól is belőtte magát, mi meg abba aludtunk egész éjszaka. Mi már semmit nem éreztünk belőle. Viszont látni láthattam. Mert azt ugyan nem tudom mi történhetett, de a hajam csupa ragasztó volt. Kiültem a sátor elé a fűbe, Gyopár meg nekiesett fésűvel, meg ollóval, meg amivel csak tudott. Két órába tellett míg kiszedte belőle, de időnk az bőven volt. Utána alig maradt hajam - no nem mintha előtte olyan sok lett volna - és úgy néztem ki, mint egy megtépázott madárijesztő.

Máskor meg vettünk papírdobozos üdítőt és a tetején keresztül kiszívtuk belőle a tartalmát ijekciós tű és fecskendő segítségével. Aztán ugyanezzel a módszerrel alkoholt töltöttünk bele, majd végezetül lezártuk a lyukat egy árazó címkével. Senki, semmit nem vett észre.

Ha meg minden lehetőségünk ugrana, akkor se lenne semmi baj, mert kimenne az egész banda a kocsmába. Teletankolnánk magunkat és úgy mennénk vissza. Amit meg megittunk, nem tudják már elvenni tőlünk. Ilyen dolgokban szigorodott a szabályzat, viszont a tisztálkodási lehetőség nem fejlődött semmit. Alig pár zuhanyzó volt csak és a melegvíz luxus lett volna. A zuhanyzók előtt óriási sorok álltak. Ha valaki rászánja magát a tisztálkodásra, biztos rámegy az egész napja. Elhatároztam, majd éjszaka zuhanyzok. Láttam, amikor császkáltam, hogy akkor alig pár ember lézeng csak arra. Magamhoz vettem harci felszerelésem, mint például törölköző, fogkefe, szappan és nekivágtam a nagy útnak. Volt is szabad zuhanyozó és csodák csodájára melegvíz is. Eldöntöttem, hogy ezentúl éjszaka járok fürödni.

Másnap ugyanezt tettem, mikor is egyszer csak elfogyott a víz. Álltam a zuhany alatt, mint egy idióta, teljesen meztelenül és nem tudtam mi van. Aztán kinntről bekiabáltak, hogy csőtörés van, de hamarosan megjavítják. Már jó ideje álldogáltam és meguntam a dolgot. Felöltöztem és kimentem. Akkor szóltak, hogy oké minden. Erre visszamentem, ellenőriztem, hogy tényleg van-e víz és ismét levetkőztem. A zuhany alá álltam, beszappanoztam magam és akkor megint eltűnt a víz. Mostmár szappanosan álltam ott, mint egy idióta. Megint kiabáltak, hogy semmi vész, maradjunk csak nyugodtan, hamarosan elhárítják a bajt. Ennek örömére nem zártam el a csapot, hanem vártam tovább a vizet. Mikor is megérkezett, de tök forró volt és teljesen leforrázott előlről. Csupa vörös lettem, úgy néztem ki mint egy rák. Elegem is lett a zuhanyzásból és nem csak aznapra, hanem az egész hátramaradt időre. Többet a közelébe se mentem, inkább mocskos disznó maradtam egész héten.

Hazafelé Gyopárom vonattal ment, mert volt diákigazolványa, a lányok meg stoppal. A lányok Éva, Piri és én voltunk. Mikor kitettek egy város határában, láttuk, hogy egy görögdinnye föld van mellettünk. Bementünk és leszedtünk egy csomót. Megpakoltuk a hátizsákjainkat is. Aztán mivel nem volt késünk, az út szélén a földhöz vágtunk párat és két pofára majszoltuk. Mikor jól laktunk stoppoltunk tovább a törött dinnyék mellett. Megállt egy autó és mi örömmel ugrottunk volna be, de a sofőr így szólt: -Lányok, nem azért álltam meg, hogy elvigyelek titeket, hanem mert enyém a dinnye. Azt se tudtuk hirtelen, mit mondjunk, csak makogtunk valamit, hogy éhesek voltunk és olyan csábító volt. Mondta, hogy nem bánja azt a pár darabot és legalább amíg itt állunk, vigyázunk a földjére. Ugyanis reméli, addig nem mer idejönni lopni senki, mert nagy teherautónyi rakománnyokkal szokták őt megkárosítani.

32.

Szóval ilyenformán teltek napjaink és egy fillérünk se maradt. Gondoltuk, ismét munka után kell nézni. Már Gyopár is végzett a sulival és mindketten munka nélkül voltunk. Semmilyen munkalehetőség nem kínálkozott, ezért elővettük a telefonkönyvet és szépen, lassan felhívoggatuk a cégeket, van-e felvétel. Én alapállapotban elég mulya vagyok - mint már említettem - ezért fel se mertem hívni egyet sem, mert féltem az elutasítástól. Tudtam, ha csak egy negatív választ kapok, vagy ha csúnyán, lekezelően beszélnek velem, kiakadok és elmegy a kedvem az egésztől. Ezért Gyopár hívogatta őket, mígnem felvételre hívtak egy nyomdába. Nagyon izgultam, mit mondjak, hogyan keltsek jó benyomást a főnökre. Végül kiderült, hogy ismeri anyukámat. Mondta, hogy van egy férfimunka, de az csak egy egyszerű segédmunka, amit egy általános iskolát végzettnek szántak, de ha neki megfelel, az övé. Elvállalta. Aztán kitalálta, hogy nekem is néz valami helyet. Bementünk vele egy irodába megkérdezni az irodafőnököt, hogy kell-e neki ember. Az meg Gyopárt ismerte és kellett neki ember. Valójában nem tudom, hogy kellet-e neki, vagy csak azért vettek fel, mert ismertek. Ilyen nehéz manapság a munkaszerzés. Ja! Megkérdezte, értek-e a számítógéphez, mire mondtam, hogy nem. De ez nem érdekelte a főnököt. Mind a kettőnknek lett munkája.

Ugyan egy cégnél dolgoztunk, de külün szinten kaptunk munkát. Nagyon izgultam az első nap miatt. Vajon milyen emberek lesznek a munkatársaim, mit fogok csinálni és elboldogulok-e a rám bízott feladattal. Ilyen és hasonló kérdések áradata zúgolódott a fejemben egész éjszaka. Mondanom se kell, szemhunyásnyit se aludtam.

Reggel hatra kellett menni dolgozni mindkettőnknek. Bementem az irodánkba, ahol rajtam kívül még öten dolgoztak. Mindenkinek bemutatkoztam. Hat órától fél nyolcig semmit nem csináltunk, csak ültünk egy széken és bámultunk egymás pofájába. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. A későbbiek során kiderült, hogy általában semmit nem csinálnak fél nyolcig, csak olvasnak, cigiznek, játszanak a számítógépen. Az első napomon is csak azért nem csináltak semmit, hátha valami besúgó vagyok, vagy valami ilyesmi. Aztán napról-napra engedett fel a légkör és már mindenki azzal foglalta el magát, amivel akarta. A nagyfőnökök mindig később jöttek dolgozni, addig pihizni lehetett.

Én nagyon rosszul viseltem a korán kelést. Hiába feküdtem le minden áldott nap tízkor, hogy majd reggel ötig kipihenem magam, nem tudtam elaludni. Éjfélig hánykolódtam az ágyban, mire végül sikerült elaludnom, aztán három órakor már fenn is voltam. Próbáltam újból elaludni, de soha nem sikerült, mindenfelé csapongtak a gondolataim. Járt az agyam egyfolytában és nem tudtam lazítani. Persze hajnal háromkor még nem izgultam, hiszen ötig volt még időm bőven aludni. Mikor azonban lassanként négy, majd fél öt és így tovább lett, teljesen kétségbe estem és álmosság azért se jött a szememre. Bámultam az óramutatót, ami csak ment és ment előre, sehogy se akart megállni. Öt órakor csörgött és én mint akit fejbe vágtak, abban a pillanatban álmos lettem. Már semmi kedvem nem volt fölkelni, csak aludni, aludni, aludni - volt a vágyam. Gyopár kelt és készített útravalót, majd próbált kirázni az ágyból. Mindig az utolsó percben keltem fel. Szinte másodpercre ki volt számolva minden mozdulatom, minden lépésem, hogy éppen hatra beérjek melóba. A dolog nem ment ilyen könnyen, mert a gyalog megtett úton is majd’ elaludtam. Gyopárba karoltam, behunytam a szemem. Ő vezetett az úton, én meg mint egy alvajáró,, automatikusan tettem bal lábam a jobb után és így tovább. Odaérve megmostam az arcom hideg vízzel, de nem sokat segített. Ledobtam magam a fotelba és aludtam. Fél nyolc körül fel kellett kelni. Olyankor lementünk a büfébe, reggeliért. Néha próbáltam elfoglalni magam olvasással, de általában mindig elaludtam. Az ajtót úgy csináltuk meg, hogy nyikorogjon minden kinyitásnál. Ha bejött valaki összeszedtük magunkat, eldugtuk a könyveket vagy kinek milyen nem odavaló dolga volt és úgy csináltunk, mintha csinálnánk valamit. Erre volt időnk, mert a nyikorgás után a bejövőnek egy folyosón kellett végigmennie míg a mi irodánkig ért. Reggeli után szép lassan nekikezdtünk a munkának - ha éppen volt.

Számítógépen megszedtük a nyomtatásra váró anyagot. Utána lefotóztuk, előhívtuk, montíroztuk és lemezre vittük. Mind a hatan tudtuk az egész folyamatot önállóan végezni. A számítógéptől kezdetekben egy kicsit undorodtam, de először játékokat, rajzprogramokat mutattak rajta. Csodálkoztam, hogy ezen ilyeneket is lehet csinálni, hiszen mi állandóan csak programokat készítettünk és nem volt tőle elragadtatva senki sem az osztályban. Ezek után már nem idegenkedtem tőle. Pláne, hogy egész jól ment a szövegszerkesztés és kitapasztaltam a dolgokat.

Rájöttem, hogy az iskola volt a hibás mindenben. Egy új tantárgyat játékokkal kell bevezetni, azzal is meg lehet tanulni az egér használatát meg mindent. Ehelyett mi semmi mást nem csináltunk egész órán, mint hogy programokat írtunk. Nem csoda, ha az embernek egyből elment a kedve az élettől, pláne, ha nem is érdekelte kifejezetten a matematika. Jól megutáltatták velünk. Aztán hiába papoltak, hogy most már hamarosan elengedhetetlen szinte minden melóhoz a számítógép ismerete. Nem is akartunk olyan helyekre menni, ahová kell. Aztán tessék, egyszercsak kiderül, hogy egy dolgozónak nem is kell programokat írnia és mennyi mindent lehet még csinálni a számítógépen, amiről eddig fogalmunk se volt. Jól átráztak minket. Nem is olyan ördöngős szerkentyű.

A munkánkkal kb. délig mindig végeztünk. Utána kettőig csak kínszenvedés volt megint. (Addigra viszont kiment az álmosság a szememből.) Általában olvasással csaptam agyon az időt. A legszarabb az volt, hogy mindig készenlétben kellett állnunk, ha bejön valaki, csináljunk valamit. Ez elég nehéz volt, mert ha nem volt munka, hát nem volt munka. Sokszor bevonultunk a sötétkamrába, mert oda csak úgy nem jöhettek be, nehogy fényt kapjanak a filmek. Ha kopogtak kintről, gyorsan lekapcsoltuk a villanyt és a sötétben szöszmötöltünk. Nem látták, hogy nem dolgozunk.

Volt ott egy velem egyidős fiatal lány is, vele haverkodtam össze. Bár se a zenei-, se a filmbeli, se a könyvbeli és az öltözködési stílusunk nem egyezett, mi jóba lettünk. Egyszer ketten dolgoztunk a sötétkamrába és nem figyeltünk egymásra. Épp egy új doboz filmet bontottam fel, mikor Ági felkapcsolta a villanyt. Az egész fényt kapott. Nagyon megijedtünk, mert tök drága volt és ráadásul egy teli dobozt tettünk tönkre, amiben száz darab volt. Gondoltuk, ha levonják a fizetésünkből, egy darabig biztos ingyen dolgozhatunk. Aztán kiderült, hogy csak az első öt ment tönkre, ami alattuk volt, már nem érte fény. Nagyon megörültünk és a tönkretetteket gyorsan felvágtuk apró darabokra, mert nagy darabokat nem lehetett kidobni, csak az esedéket. Ilyen villanyfelkapcsolós eset még kétszer fordult elő velünk.

A többi munkatársaim asszonyok voltak már, gyerekekkel. Ági már hét éve itt dolgozott, de erre a részlegre csak előttem egy hónapja került. Mivel együtt tanultunk meg mindent, a három hónapos próbaidő után az irodafőnök annyi órabért javasolt, amennyi Áginak volt, hiszen tudásunk megegyezett az új munkakörben. Meg is kaptam. Szerencsém volt Ágival. Ha Őt nem helyezték volna ide, nem kaptam volna annyi pénzt én se. Igy egy szinten álltam vele három hónap után, amiért neki hét évet kellett dolgoznia.

Ha nagyon nem volt munka és a nagyfőnökök a nyakunkra jártak, mindig leküldtek minket a kötészetre, hiszen mindkettőnk szakmája az volt. Ott szívesen fogadtak minket és nem is állítottak gép mellé, hanem noteszokat, emlékkönyveket, könyveket készítettünk a dolgozóknak. A kötészeten mindig lehetett túlórázni szombatonként. Ha több pénzre volt szükségünk, bármikor mehettünk dolgozni az ő részlegükbe is Ágival.

Gyopár egy bálázó gépen dolgozott, ahol a papírhulladékot meg a selejtes dolgokat préselte össze. Nem kellett hozzá nagy tehetség, de ha egyszer nincs más munkalehetőség. A baj csak ott volt, hogy a gép egy fűtetlen helységbe volt, aminek ajtaja se volt. Télen igen kellemetlen ott ücsörögni napi nyolc órán keresztül. Munkája neki is csak reggelről volt, aztán vegetált a nap végéig, akkor csinált egy-két bálát. Más választása nem lévén elbújt a bálák közé és olvasott. Vigasztaltam, hogy még sokra viheti ő is, hiszen Bohumil Hrabal is bálázó volt.

Szóval a munka nem volt nagy szám és egyikőnknek sem kellett megszakadnia. Én mindig iszonyú fáradt voltam. A napi három – négy óra alvás nem volt elegendő. Alig bírtam kivárni a péntekeket, mikor végre felengedhettem, felderülhettem. Végre két szabad nap, amikor azt csinálhattam, amit akartam.

Mégse tudtam igazán kihasználni őket, mert vasárnap reggel már nyomi állapotban ébredtem. Egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy holnap hétfő lesz és nekem megint korán kell majd kelnem és megint csak ugyanaz lesz napról-napra mindig. A Hét hét napjából pénteken este és szombaton voltam nyugodt, a többi napokon zaklatott, ideges. Nagyon kiakasztó volt, mikor kettőig el kellett foglalnom magam valamivel, nálam meg se könyv, se keresztrejtvény nem volt. Ilyenkor nagyon lassan telt az idő és én nem tudtam mit csinálni. Már kínomban egyedül amőbáztam. A bal kezem volt a kereszt, a jobb kezem pedig a kör. Kész röhej volt az egész. Meddig lehet ezt bírni?

33.

Összegyűlt annyi pénzünk, hogy elmehessünk Görögországba egy megkésett nászútra. Amikor kinéztük az utat, nagyon megtetszett és örültem neki. Mindjárt akkor be is fizettünk rá, de csak négy hónap múlva mentünk. Állandóan azt vártam, mikor indulunk már. Eljött az idő, de akkor már nem is volt kedvem menni. Belecsömörlöttem a nagy várakozásba, ezt Gyopáromnak nem mondtam el, inkább úgy csináltam, mint aki nagyon boldog, hogy végre utazhat.

A fővárosba mentünk és párom nagybátyjánál szálltunk meg éjszakára, ugyanis hajnalban indult a buszunk onnan. A nagybátyja nem volt otthon, de nála lakott egy író barátja, aki éppen nem tudott máshol lakni. Ő fogadott minket. Illetve nyitva hagyta az ajtót nekünk és jóízűen aludta álmát. Már két órát ücsörögtünk, de még mindig nem ébredt fel. Simán kirabolhattuk volna a lakást, észre se vette volna.

Na és a környék! Az ajtajuk előtt stricik álltak és beszélgettek vagy legalább is úgy csináltak. Alig tudtunk bemenni a lakásba tőlük. Az út másik oldalán meg a kurváik álltak, innen felügyeltek rájuk. Micsoda védelem! Állítólag már a nagybáttyot is megkérték, adja át nekik a kéglijét, ágyát napközben, hiszen úgysincs otthon.

Végre felébredt az író. Egyből cigire gyújtott és bort ivott, minket is invitálva. Mikor mindet megittuk javasolta, hogy menjünk kocsmázni, tud egy jó helyet. Mentünk. Szép kis helyre vitt minket. Olyan lepusztult, ócska, mocskos lebujban azóta se voltam, pedig megfordultam már jó sok helyen. Jó kis kommunista időkből ránkmaradt kricsmi volt, amilyenekbe öt éves koromba jártam apámmal. Talponálló volt. A pultba beépített üstből merítették a bort. A pultos csaj egy kikent, kitett cicijű nő volt. A vendégek hada pedig kizárólag kurvák meg stricik voltak, akik oda jártak melegedni, pihenni. Ugyan két asztalkát is betettek, melyből az egyiket el is foglaltuk, de a poharat fogni kellett, mert az asztal ide-oda dőlöngélt és a szék se volt valami stabil, egyfolytában egyensúlyozni kellett vele, nehogy alá essünk. A poharak tisztaságáról ne is beszéljünk. A hamutartó nem volt más, mint egy ütött-kopott, rozsdás konzerves doboz. A szélei be voltak nyomva három helyen, oda lehetett a cigarettát helyezni. Úgy bámultak ránk, mintha kisértetek lennénk. Jobbnak láttuk elfogyasztani amink van és elhúzni a csíkot.

Délután hazajött a nagybácsi és közölte, elvisz minket kocsmázni. El tudtuk képzelni, hova megyünk. De nem a lebujba vitt, hanem épp ellenkezőleg, egy puccos helyre, ahol minden díszben és pompában ragyogott. Pazar volt a berendezés, a kiszolgálás és persze nem utoló sorban az árak is. Így esett, hogy egy-azon nap megtapasztalhattuk a nyomort és a pompát. Legalábbis kocsma ügyben.

A sors fintora, hogy a későbbiekben kirabolták a lakást, úgy, hogy közben a nagybácsi és az író is otthon aludtak. Elvitték a televíziót, a fűtőtestet és mindent ami mozdítható volt. Egyikőjük sem ébredt fel, pedig ugyanabbanan a szobában aludtak, ahol a szajré volt.

Másnap reggel egy parkolóba kellett menni. Három, emeletes busz indult. Órákba tellett, mire eligazítottak mindenkit. Mi az emeleten kaptunk helyet. Minket és egy fiatal házaspárt leszámítva, csak nyugdíjasokból állt az utasközösség. Olyan idegenek voltak számomra és úgy bámultak, hogy gyorsan beültem az ablak mellé és behúztam fülem, farkam. Legszívesebben otthon maradtam volna. Ahogy aztán elindultunk és bámultam a tájat, az eget, a házakat, kissé megnyugodtam. Négy óránként megálltunk, le lehetett szállni friss levegőt szívni vagy éppen cigizni.

Ha úton vagyok, nem szeretek olvasni, inkább bámészkodom. Azzal szórakoztatom magam, hogy a házakat nézem. Általában mindegyiknek a bejárat felől két ablaka volt és redőny volt rajtuk. Volt amelyik háznak le volt engedve mind a két redőnye, volt, amelyiknek csak az egyik és volt, amelyiknek mindkettő fel volt húzva. Nézegettem és két hatalmas szemnek képzeltem őket, amik vagy rámnéznek, vagy lecsukják szemüket vagy kacsintanak. Legjobban a kacsintósokat szerettem, azok olyan kis huncutok voltak.

Minden határ előtt bevártuk egymást a többi busszal. Örültünk mikor végre mindenhol átengedtek minket. Görögországba érve még egy nyolc órás utat tettünk meg, mindenféle kanyargós, girbe-gurba úton. Végig a hegyeket nézhettem. Mikor a tengerhez értünk és a hajóra felszálltunk, nem indultunk el, mert az egyik buszunk eltévedt valamerre. Négy órát vártunk rá. Egész jól elvoltunk, legalább szétnézhettünk. Lementünk a partra meg mindenfelé elcsászkáltunk. Kagylókat győjtöttünk, hideg sört ittunk, fagyiztunk mert nagy meleg volt. Az idősebb korosztály bezzeg nem tudta lekötni magát semmivel. Egyfolytában szidták az utazási irodát, hogy nem szerveznek meg semmit normálisan és ha hazaérnek, panaszt tesznek, mert itt kellett rostokolnunk és hogy lehet ilyen pancser egy sofőr, hogy eltéved és így tovább. Legalább jól elszórakoztattak, sokat nevettünk a felháborodásukon. Mi nem akadtunk ki, mert tudtuk, ha eltévedt és észbekapott esetleg rögtön, úgyse tudna megfordulni a nagy busszal a keskeny szakadékos úton. Mindenképpen el kell mennie egy parkolóig, ami nem volt valami sűrűn és ott tud csak megfordulni. Az öreg fiúk még egész jól elvoltak, elsörözgettek, csak az öreglányok hápogtak mindenen. Legalább nem unatkoztunk. Mikor befutott a harmadik buszunk is már minden simán ment, nem volt fennakadás és hamarosan megérkeztünk Korfu szigetére.

Mikor odaértünk, városok szerint szétszortíroztak minket és busszal szállítottak a szálláshelyünkre. Ott egyből ouzó-val fogadtak mindenkit. Olyannyira megízlett nekünk, hogy azon nyomban vettünk is egy üveggel és minden reggel egy decivel kezdtük a napot. Ajándékba is azt hoztunk mindenkinek.

Csak reggelről és késő délután mentünk le a partra, mert napközben iszonyú hőség volt. Olyankor elbújtunk a hűs szobába és olvasgattunk, zenét hallgattunk. Nem szerettünk beülni sehová, inkább vettünk bort, ouzót, rágcsálnivalókat és a tengerparton piknikeltünk. Minden helyi különlegességet megkóstoltunk, legyen az étel vagy ital. Az öregek összehaverkodtak a többi öreggel, mi meg senkivel. Hamar el is szaladt az egy hét.

Egyik éjszaka nagy kiabálásra, sürgésre ébredtünk. El se tudtuk képzelni, mi a fene történhetett. Kiderült, hogy a fölöttünk lévő lakásban rosszul lett egy bácsika és kórházba kellett szállítani. Másnap hallottuk, hogy repülővel haza is repítették, de a nénikéje itt maradt.

Mikor hazafelé indultunk, az utazási irodánk előtt gyülekeztünk. A buszunk még sehol nem volt de a szállást el kellett hagyni. A pénzünket mind elköltöttük az utolsó fillérig, így mindenki csak lóbálta a lábát több órán keresztül. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a nénike, akinek a bácsikája megbetegedett, egy nagy bőröndöt hozott oda. Háttal ültem, úgyhogy sajnos nem láttam előbb, így segíteni se tudtam neki. Aztán beszélgetett a többiekkel. Kihallgatóztam, hogy ő nem jön velünk haza, mert hazaszállítják őt is repülővel, minél előbb a bácsikához érjen. Aztán elment, majd megint csak azt vettem észre, hogy ott van egy következő táskával. Le kellett pihennie, alig bírta szusszal. A „barátai” meg csak nevettek, hogy most jó nagy pácban van, cipekedhet két ember helyett. Teljesen kiakadtam rajtuk. Oké, hogy nyugdíjasok voltak, de a söröskorsójukat úgy emelgették, mintha papírból volna. Mind csak nevetgélt, de egyiknek se jutott volna eszébe segíteni. Szép kis ismerősök, mondhatom. Ilyen szívtelen, nagyképűek a férfiak. A szájukat jártatják, de arra nem képesek, hogy vagy ketten-hárman elmenjenek a táskákért és egy térüléssel megoldódjon a problémája a nénikének. Gondoltam, már mindent elhozott, de ha mégis látnám visszamenni, majd utánamegyek, megvárom az úton és felajánlom szolgálataimat. Így is történt. A nénike visszament a szállásra, én meg letáboroztam az út szélén. Nem láttam a többieket egy kanyar miatt, ezért izgultam, nehogy jöjjön a busz és itt hagyjon. A nénike csak nem akart kijönni, pedig már fél óra eltelt. Lehet, hogy már nincs is csomagja? - villant át az agyamon és visszamentem a helyemre. Hamarosan jött a busz és mi felpakoltunk és felszálltunk rá. Akkor láttam, hogy tipeg, araszolgat a nénike három szatyorral.

Nagyon nagy megmagyarázhatatlan szomorúság lett úrrá rajtam, amiért nem tudtam segíteni neki és amiért más se segített neki. Szégyelltem magam az egész társaság helyében. Milyen szemét állatok vagyunk, miért nem tudunk egy kicsit jobban odafigyelni egymásra és segíteni, ha szükséges? Hová haladunk ezzel a közönnyel embertársaink iránt? És oké, én nem is ismertem, de akikkel összeismerkedett és együtt strandolt, milyen emberek, hogy nem ajánlják fel szolgálataikat, hiszen nem szakadna le a karjuk egy táskától, mégha az nem is az övék. Körbenéztem a buszon, ahol mindenki megelégedve magával ült kényelmesen és beszélgettek és nevetgéltek és semmit nem vettek észre az egészből. Rajtam olyan mélységes undor lett úrrá az egész társaság és az egész emberiség iránt, hogy azt le se lehet írni. Utáltam az embereket, az életet és legfőképp magamat. Milyen szánalmas kis senkik vagyunk, milyen egoisták, milyen önző szar alakok. Rosszabbak vagyunk az állatoknál is.

Aztán amikor a szerpentinen kanyarogtunk hazafelé épp a másik oldalon ültem, ahonnan már nem a sziklákat, hanem a szakadékot bámulhattam. Mivel az emeleten voltunk, nem láttam az út szélét csak a tátongó szakadékot nyolc órán keresztül. Nem tudom miért, de olyan halálfélelmem volt, mint soha. Az egész úton azt lestem, mikor borulunk a szakadékba. Aztán mikor láttam, hogy a szakadék tele van összetört autókkal és kivétel nélkül mind sárga, ismét beszartam, hiszen a mi buszunk is citromsárga volt. Az egész utat rettegésben tettem meg, mire hazaértünk, tök kikészültem. Így elfelejtettem a pihenést, csak a kellemetlen élmények maradtak meg.

34.

Mondanom sem kell, cseppet sem örültem, amikor ismét dolgozni kellett menni és visszacsöppenni a régi kerékvágásba. Először is egy hírrel fogadtak, miszerint becses fővárosunkba küldenek dolgozni határozatlan munkaidőre. Húsz ember kellett a nyomdánkból. Osztottak-szoroztak és elhatározták, hogy a mi részlegünkből is hárman mennek. Mivel én nem voltam otthon és nem tudtam ellenkezni, természetesen én voltam az egyik, olyan indokkal, miszerint úgysincs családom, gyerekem, nekem nem kell senkit etetnem. A másik Ági, a harmadik pedig egy olyan asszony volt, akinek már felnőtt gyerekei voltak.

Ki is akadtam, mert örültem, hogy végre nagyjából megszoktam az itteni embereket és a munkát. Erre megint mehetek valahova, ahol azt se tudom, mit kell csinálni és olyan nehezen megy a beilleszkedés is. Ráadásul csak délutános munkarendbe osztottak be, ami dálután kettőtől tíz óraig tartott. Az út másfél órás volt oda is és vissza is. Párom viszont maradt a reggel hatra menetelnél itthon. Mire én hazaértem ő már aludt, mikor ő reggel elment én még aludtam. Tulajdonképpen csak annyi időt töltöttünk együtt, amíg aludtunk.

Először már délben elindultunk a bérelt buszunkkal, hogy időben odaérjünk. Ági szabadságon volt, ezért „egyedül” ültem. Mikor odaértünk, leültettek minket egy teremben és bámultunk vagy két órát, mire valaki méltóztatott hozzánk szólni. Fél óránként kértek öt ember, három embert és így tovább, amíg azt vettem észre, hogy egyedük maradtam. Szidtam is magam, milyen béna vagyok, miért nem mentem az egyik csoporttal, legalább azokat mégiscsak ismerem valamennyire, most meg biztos valami idegenekhez kerülök.

Egy egész irodát kaptam egyedül, mely abból a szempontból jó volt, hogy egyedül lehetek és nem bámul senki a pofámba, másrészről viszont azt se tudtam, mit kell majd csinálni és kételkedtem benne, hogy elbírok majd egyedül a feladattal. Hiszen legalább másokkal lennék és ha nem tudok valamit megkérdezhetném, így meg magam vagyok. Kiosztották a munkát. Az új helyen útlevelekkel foglalkoztunk. A feladat annyi volt, hogy az útlevélbe, amelybe már belenyomtatták a nevet és az adatokat, beragasztottuk az igénylő fényképét és lefóliáztuk azt. Aztán egy vonalkód leolvasóba dugtuk. Akkor a monitoron megjelentek az adatok, amit összehasonlítottunk a kérőlappal. Ha minden stimmelt, mehetett tovább, ha nem, ki kellett javítani. A nyolc óra alatt kettőszázötvenet kellett csinálni. Az első nap hat óra hossza volt, míg megcsináltam egy ötven darabos dobozt. Teljesen ki voltam akadva, hogy milyen béna, lassú vagyok és majd jól kirúgnak, mert a többiek már biztos rég készen vannak. Aztán bejött a csoportvezetőm és megdícsért, hogy milyen ügyes vagyok, én vagyok az első, aki elkészült és mára már nem ad munkát, menjek, segítsek a többieknek. El is nevezett a csoport királynőjének. Nagyon meglepődtem, mert magam lassúnak tartottam, de örültem, hogy jól sült el a dolog, hiszen akkor a többiek lassúbbak voltak, így hozzájuk viszonyítva én vagyok a gyors.

Két hét elteltével már meg tudtam csinálni a napi szükséges darabszámot és lassan már ott tartottam, hogy öt óra alatt elkészültem vele. Az eredeti dolgozók a túlóráért ill. a túlteljesítésért pénzjutalmat kaptak. Megkérdeztem, mi hogy állunk a dologgal. A válaszuk annyi volt, hogy mi nem oda tartozunk, mi nem kapunk több pénzt. Erre az otthoni cégnél is megkérdeztem, mi a dörgés, mire mondták, hogy már oda se tartozunk, ők sem adnak több pénzt. Így aztán nem is dolgoztam többet a kelleténél. A maradék három órámat olavasással töltöttem és egy darabbal se voltam hajladó többet csinálni ingyen. Megesett az is, hogy ha kész voltam a munkámmal, elkéredzkedtem és sétáltam, nézelődtem, vásároltam a városban. Ezt persze csak titokban lehetett, de a főnőköm, aki királynőnek nevezett, mindig elengedett és falazott nekem.

Ágival csak a buszon találkoztunk, mert őt egy másik szintre helyezték, a postázóba. Neki még egyzer át kellett néznie az adatokat és ha stimmelt, borítékolta az útleveleket. Mégis sokszor előfordult, hogy adathibásat találtunk vagy férfi névhez női fényképet ragasztottak és fordítva. A baj csak az volt, hogy sokszor így ment ki a megrendelőnek.

Az én irodám volt a legjobb, ugyan volt, mikor fél négyig ott volt más is, de utána egyedül lehettem és telefonom, rádióm is volt. A többi irodába pedig semmi. Volt egy nyomozó, akinek az volt a dolga, hogy a kétes kérelmeket felülvizsgálja, nincs-e a listáján az adott személy. Elég fura figura volt, de jól összehaverkodtunk. Állandóan piát csempészett be az irodánkba. Így vagy söröztünk, vagy vodkáztunk, vagy söröztünk-vodkáztunk. Ez két hónapig tartott, aztán ismét szabadságra mentem.

35.

Szabadság után visszamenvén ismét egy másik helyre küldtek dolgozni jó pár embert, köztük engem is és Gyopárt is .Tök kiakadtam, hogy megint át kell esnem a beilleszkedés tortúráján. Eldöntöttem, hogy ha nem tetszik a hely felmondok és kész. Nem fogok idegeskedni miatta. Érdekes, hogy ilyen alkalmakkor mennyire izgulok, milyen ideges vagyok. Még az sem segít a helyzeten, hogy nem egyedül megyek, hanem Gyopárommal.

Az új hely elég érdekes volt, mert mindenféle biztonsági szerkentyűkkel felszerelték. Mindenki csak a saját kártyájával tudott bemenni. A kapott köpeny zsebét be kellett varrni. (Én nem tettem meg.) Minden teremben, folyosón, akárhol kamera irányult ránk. Csak átlátszó táskát lehetett bevinni. A kártyánkkal csak abba a terembe tudtunk bemenni, ahol dolgoztunk. Kicsit vicces volt az egész. Első héten semmit nem csináltunk, mert a főnökök se tudták, mi a teendő. Mikor beindult a gépezet, először szövegkorrektor, aztán képkorrektor, majd minőségellenőr lettem rövid időn beleül. Az ottani minőségellenőr nem tudta elvégezni a munkáját és kérdeztek engem, voltam-e már ilyen pozícióban. Mondtam, hogy nem, mert tényleg nem is voltam és nem is akartam az lenni, mert jól éreztem magam a többiekkel és a korrekciós munkát is megszerettem. Nem érdekelte őket. Tök szar volt az ottani első napom, mert a kártyámat még nem kódolták át és nem tudtam kimenni az ajtón. Egész nap nem ettem semmit.

Később aztán jobb lett a helyzet és univerzális kártyát kaptam, amivel bárhová bemehettem. Mint az előző helyen, itt is a véletlen segített, hogy a munkámban a legjobb legyek. A kész igazolványokat kellett átellenőriznem, hogy minden megvan-e rajta és ami megvan, helyesen van-e meg és ilyenek. Mindezt számítógép segítségével. A főnökség szerint napi négyezret kellett megcsinálni. Mivel a műszakomban egyedül voltam, csak nyomattam és nyomattam a munkát, de kettőezer hétszáznál többet nem sikerült megcsinálnom, igaz, még csak egy hete voltam ott.

Az öltözőben az előző műszakosok pusmogtak rólam. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Végül odajött hozzám egy nő és megkérdezte, hogy csinálom a munkámat, hogy ilyen gyorsan tudok haladni, merthogy a főnökök agyra-főre dícsérnek, milyen ügyes vagyok. Mondtam, hogy lennék ügyes, mikor a négyezer darabom a kanyarba sincs még és a közeljövőben se lesz meg. Erre mondták, hogy ők örülnek, ha ezret meg tudnak csinálni. Gondoltam magamban, én sem ettem meszet, hülye leszek annyit dolgozni, mikor más ennyit se csinál és több pénzt kap nálam.

Elég igazságtalanságnak tartottam, mert én, illetve a többiek is ugyanazt az órabért kaptuk, mint itthon. A fővárosi fizetés meg jóval magasabb volt, azért, mert ők a fővárosba laktak. Végül is kibújt a szög a zsákból, azért vittek minket, mert mi csak egyharmadát kaptuk az ő pénzüknek. Szemétség volt az is, hogy nem a tudását és teljesítményét nézték az embernek, hanem hogy mennyi időt töltött a cégnél. Én egy éve se voltam ott és hiába dolgoztam többet és jobban, aki húsz éve ott volt háromszor többet keresett tőlem. Nem értem, mit számít az életkor, ha azonos munkát végzünk és azonos teljesítménnyel, akkor azonos bér is jár szerintem.

Ez persze senkit nem érdekelt a főnökök közül és ezért szépen, lassan visszafejlődtem a napi kétezer darabra. A többiek pedig lassanként szintén elérték a napi kétezer darabot. De amíg nekik egész nap dolgozni kellett én a rámszakadt szabadidőmben olvastam, játszottam a gépen. Igaz, mind a négy sarokba kamera volt, de nem érdekelt. Gondoltam, ennyi pénzért ennyi munka jár. Nem fogok megszakadni a majdnem legkevesebb órabérért. Lehet, hogy észrevették a játszást, mert letörölték az összes gépről a játékokat. Nem zavartattam magam, visszatelepítettem rá és folytattam ott, ahol abbahagytam. Életjátszótárspajtásom nagyon értett a számítógépekhez. Olyannyira, ha elromlott a gép vagy lafagyott vagy valami gond volt, a munkatársak nem a rendszergazdát hívták, akinek mindig más dolga volt, hanem őt. A legnevetségesebb az volt az egészben, hogy neki volt a legkevesebb órabére, mert még mindig a bálázó segédmunkás bért kapta. Holott az összes dolgozó közül ő volt a legjobb és legtehetségesebb, aki mindenhez értett, ami a számítógéppel kapcsolatos volt. Jó, elhiszem, hogy nehéz egy ötven éves nőnek megtanulni a számítógép kezelését. Pláne, hogy nyolc osztályt vagy szakmunkást végzett könyvkötőnőkről volt szó, akik még életükbe se láttak számítógépet, nem hogy kezelték volna. Én is idegenkedtem tőle, de éppen ez az, hogy hónapokig tanulta a nő és akkor se tudta ügyesen, mégis többet keresett nálunk.

Bántotta a csőrömet a dolog, pláne, mikor diákokat is vettek fel. Ők kezdők voltak és mi tanítottuk be őket, mégis kapásból több órabért kaptak. Hol itt az igazság? Azért, mert én vidéki vagyok és fiatal, kevesebb pénz jár, bármennyire magasabb az iskolai végzettségem, mint aki a fővárosban lakik és esetleg csak nyolc általánosa van és a felét se teljesíti mint én.

Érdekesnek találtam a dolgot és beszéltem az ottani főnökkel. Persze ugyanazt mondták, mint az előző helyen, hogy mi nem tartozunk oda. Így a legkönnyebb ide-oda küldözgetnek, de ha a pénzről van szó, sehova nem tartozol. Elég érdekesnek találtam ezt a hozzáállást. Jól felhúztam magam és az otthoni anyacégemnél felkerestem az igazgatót. Egyből elutasított azzal, hogy senkinek semmi köze hozzá, hogy ki mennyit keres. De engem már nem lehetett megállítani. Mondtam, hogy oké, ahhoz semmi közöm, hogy ki mennyit keres, de én úgy érzem, hogy jobban és többet dolgozok bárkinél és fizetésemelést kérek, mert úgy érzem, megérdemlem. Pontosítva többesszámba beszéltem, az életjátszótárspajtásom és még egy ugyanolyan alacsony órabérért dolgozó fiú személyében, aki szintén jól ellátta a rá bízott feladatokat. Az igazgatónak leesett az álla.

Egy hét múlva hivatott. Gondoltam, biztosan kirúgnak, de nem az történt. Mind a hárman megkaptuk a fizetésemelést. Kisebb öröm volt, de mégse nagy, hiszen az új órabérünk még így se érte el az ottani kezdő órabért se. Tehát még így is a legalacsonyabb helyen álltunk a többiekkel szemben. Bezzeg ha valami gond volt, valakit be kellett tanítani, mindig minket bíztak meg azokkal a feladatokkal. Igazságtalanság volt az egész. Jól kihasználtak minket. Minden nap tizenkét órát dolgoztunk. Szombat szabad volt, vasárnap pedig tizenhatoztunk. Állandó éjszakás munkát vállaltunk, mert így több pénzt kereshettünk. Este nyolc után indultunk minden áldott nap.

Ez idő alatt az otthoni munkatársaimmal nagyon megromlott a viszonyom. Kivéve Ágival, már csak vele álltam szóba. Nem is az, hogy én nem álltam szóba velük, hanem ők nem szóltak hozzám. Ugyanis a sok munka és az éjszakai pótlék miatt háromszor annyi volt a fizetésem, mint itthon, tehát több az övékénél. Folytathattam volna nekik azzal, hogy akik pedig oda vannak bejelenve, háromszor annyit keresnek, mint én, mikor még annyit se dolgoznak. Irigykedtek ez miatt és orroltak rám. Azt bezzeg elfelejtették, hogy ők írtak fel engem a kiküldetésre, (ők így nevezték) mikor nem is voltam itthon, mert senki nem akart menni. Most már nem érdekelte őket se a család, se a gyerek, mindenki menni akart, de már nem volt rá lehetőségük, ezért maradt a gyűlölet velünk szemben. El is határoztam, hogy ha ott befejezzük a munkát én már ide nem jövök vissza dolgozni többet.

A másik, amin kiakadtam, a férfiak pofázása volt. Egyfolytába jártatták a szájukat, hogy hát igen, milyen igazságtalanság az egész, mert hogy a városiak mennyit keresnek, meg így meg úgy és hogy felmondanak. Nem is mennek vissza dolgozni ők se és szidtak mindent és szidtak mindenkit.

Aztán eljött a hazatérés ideje és én felmondtam Gyopárommal együtt. A nagypofájú férfinépséget kérdeztem, hogy mi lesz, mire behúzták fülüket, farkukat, hogy hát nekik el kell tartani a családot! Mekkora nagy tuskók ezek a férfiak. Pofázni tudnak, de ha a tettek mezejére kell lépni, meghúzzák magukat. Megértem, hogy dogoznak és eltartsák a családot, azt is tudom, hogy nehéz manapság munkát találni, de akkor az ég szerelmére, ne is jártassa a száját, ne óbégasson a buszon, hogy így megmondja a magáét, meg úgy megmondja a magáét. Ne játssza a nagyfiút, a nagylegényt, hanem húzza meg magát. Jaj! Teremtés koronái, mi lenne veletek nélkülünk? A munkahelyen nem is volt valami nagy szám egyik se. Bármilyen probléma adódott, nagyon nagy szájuk volt, de ha tenni kellett valamit, behúzták a farkukat és a nőknek kellett a tettek mezejére lépni.

Egy alkalommal beszartak a gépek és nem kellett dolgoznunk három napig. Szerveztünk egy házibulit a haverokkal. A nagybácsi vidéki házát kértük kölcsön erre a célra. Bográcsgulyást főztünk közösen. Mindenki kivette a munkából a részét. Volt, akit hagymapucolásra, krumplihámozásra fogtunk be. A fiúkat az erdőbe küldtük fáért. Az ő feladatuk kizárólag a tűz életbentartása volt. Jó kis társaság jött össze. Találtunk egy ezeréves ping-pong asztalt. Nagy csatákat vívtunk rajta. A kedvenc elfoglaltság a csocsózás volt, de csak az italozás után. Kicsit elszámoltuk magunkat, másnapra nem maradt semmi kajánk. Igaz, nem is terveztünk másik napot. A kajahiány senkit nem zavart, senki nem akart hazamenni. Piánk bőven volt még és egész nap ittunk. Jól be is rúgtunk mindannyian. Mikor hazafelé csámborogtunk, mondták, úgy nézek ki, mint egy rossz narkós. Otthon jól bekajáltam, aminek az lett a következménye, hogy jól kihánytam a belem.

A buli maradandó élménnyel ajándékozott meg minket a szó legszorosabb értelmében. Nem tudtuk egyhamar elfelejteni, mert hamarosan felfedeztünk egy csomó kis apró jószágot a hajunkban. Tök elszaporodtak már ezek a nyűves tetvek mindkettőnk fején és még Gyopárom szakállában is voltak. Vettünk tetűirtót, de az csak megölte a tetveket és elpusztította a serkéket. Ez utóbbi olyan rengeteg volt, hogy sehogyse tudtuk kifésülni, bármilyen sűrű fogú fésűt használtunk. Egyszerűen odatapadtak a hajszálakhoz és nem akartak megválni tőle. Kénytelenek voltunk mi is megválni a hajunktól. Mindketten leborotváltuk teljesen kopaszra.

Mikor visszamentünk dolgozni, mindenki lesett egy nagyot, hogy mi bajunk van, de nem mondtuk meg az igazat, inkább azt hazudtuk, hogy Kojak rajongók lettünk.

A munkavégzés helye - mint már említettem - száz kilométerre volt tőlünk. Úgy döntöttünk, odaköltözünk albérletbe. Lakás volt már, mert Zsófi és Piri bérelt egy galériás garzont a kutyaszar utcában. Azért neveztük el így, mert az utca mindig telis-tele volt kutyakakival. Pedig az utca a belvárosban volt. Nem is értem, miért nem takarították fel vagy a kutyatulajdonosok, vagy a közfenntartók. Ha pedig takarították naponta, akkor úgy látszik, errefelé mindenkinek volt kutyája, mert rendszeresen tele volt szarva a járda. Állandóan a lábunk elé kellett nézni és kikerülni őket. Tök kemény feladat volt. Na és nem éppen liliom illattól áradozott az utcánk.

Négyesben laktunk. Nem sokat találkoztunk, mert mi éjszaka dolgoztunk és nappal aludtunk, ők meg nappal dolgoztak és éjszaka aludtak. A szoba nagyon szuper volt, tetszett. A konyha és a fürdőszoba viszont enyhén szólva is ocsmány volt. A fürdőben kis alakú kád volt csak, amibe nem lehetett elférni. Addig nem is láttam még ilyen kis kádat. Nem műanyag babafürdető kád volt, hanem rendes, igazi, beépített. Fűtés nem volt, csak a szobában, ezért állandóan fagyoskodnunk kellett. A lehető legkevesebb időt töltöttük a konyhában is. A hideg miatt a szobában ettünk.

Talán az állandó éjszakai munka, az állandó sötétség lehetett az oka, de megint kezdett kicsúszni lábam alól a talaj. Örökösen fáradt és álmos voltam. Minden zavart és minden apróságon felkaptam a vizet. Sokat veszekedtem mindenkivel.

Háromszor kellett átszállnunk, amíg a munkahelyre értünk. Az utolsó megállónál volt egy büfé, ahol forralt bort is lehetett kapni. Minden nap előbb mentünk és ittunk egy pohárkával. Reggelről hazafelé menet szintén ittunk egy pohárkával. Az ég egy adta világon semmit nem csináltunk, csak aludtunk és dolgoztunk.

Aztán lassacskán elvégeztük a munkát, haza lehetett térni. Felajánlotta a cég, hogy átvesz mindkettőnket, de a fizetésünket nem tudja a többiekéhez igazítani és albérleti hozzájárulást se fizet és utazási hozzájárulást se. Köszöntük a nagylelkű ajánlatot és visszautasítottuk. Milyen tökfejek, majd azt hiszik, hogy éhbérért dolgozunk nekik. Inkább hazamentünk kis városunkba és elmentünk az itteni cégünkhöz. Felmondani.

El se tudom mondani, milyen csodálatos nap volt. Nem is mentünk be reggel hatra, csak amikor magunktól felébredtünk. Volt még egy hét szabadságunk, azt kikértük. Mondták, addigra elvégzik a papír munkát és majd kipóstázzák. Bementem elbúcsúzni a munkatársaimtól. Illetve tulajdonképpen csak Ágitól, mert a többiek le se szarták, ott vagyok-e vagy sem és én se igen törődtem velük. Gyopárnak nem voltak munkatársai, legfeljebb a bálázógéptől vehetett búcsút. Aztán kiléptünk a gyár kapuján. Az első tavaszi napsütés fogadott minket. Boldognak és végtelenül szabadnak éreztük magunkat.

36.

Ránkköszöntött a boldog munkanélküliség időszaka. Végre valahára megvolt az egy év ledolgozott munkaidőm. Szép teljesítmény, mondhatom, hiszen idő közben huszonöt éves lettem. Egy hétig semmit nem csináltunk, élveztük a ránkszakadt szabadságot. A legszebb az volt az egészben, hogy a nagy semmittevésért még pénzt is kaptunk. Többet, mintha itthon dolgoztunk volna. Igaz, ha nem itthon dolgoztunk volna, több pénzt kaptunk volna, de az úgyis elment volna albérletre, úgyhogy tök mindegy hol van és mit csinál az embet, de ha nem csinál semmit és azért pénzt kap, jó hogy azt választja.

A munkanélküliektől indult egy számítógépes tanfolyam. Gondoltuk, jelentkezünk rá, hiszen ingyen van, nem veszítünk vele semmit és még bizonyítványunk is lesz. Sikeresen felvételiztünk és nekiláttunk a tanfolyamnak. A matematika része a dolognak kissé nehezen ment, mert óriási hiányosságaim voltak, hiszen nem is érdekelt soha. Egyszerűen nem tartozott a kedvenc tantárgyim közé. Ha meg valami nem érdekelt, nem is foglalkoztam vele. Most viszont a tanár felkeltette az érdeklődésemet. Nagy csodálója lettem Einsteinnek és már akartam tudni a matek részt. Szerencsémre az Életem párja értett hozzá és én iskola után nap mint nap még hat-hét órát foglalkoztam a matematikával. Egyre több és nehezebb feladatokat írattam Gyopárral, amiket sikeresen megoldottam. Rájöttem, milyen szép sok dolog van a számok világában.

Mivel már dolgoztam számítógépen, nem okozott nehézséget szinte semmi. Mennyivel más volt ez a tanfolyam, mint az iskolában. Mindenféléről tanultunk, nemcsak a programozást akarták a fejünkbe sulykolni. A gondom inkább a korán keléssel volt. Igaz, csak nyolcra kellett mennünk, de én képtelen voltam felkelni fél órával előbb. Nem kellett hamarabb, mert az iskola csak két percre volt tőlünk. Egy héten egyszer csak tízre kellett menni, ezt az időpontot szerettem, ez már nekem való volt.

Eljött a vizsga ideje. Mondták, hogy a gyakorlati feladatok megoldására négy óránk lesz. El sem tudtam képzelni, mi a fenének az a négy óra, mikor egy óra alatt simán kész lehet lenni a feladott négy feladattal, még röhögtem is rajta.

Mindjárt az első csapattal be is mentem vizsgázni. A két tanárunk és három vizsgabiztos volt benn. A gyakorlati feladatokat el kellett menteni lemezre és ha készen voltunk, megmutattuk az egyik tanárnak és vizsgabiztosnak. Utána ki kellett húzni egy feladatot, felkészülni rá és szóban beszámolni róla. Már az első gyakorlati feladatnál észrevettem, hogy nem akarja elmenteni a gép. Nem estem kétségbe, azt gondoltam, biztos félrenyomtam egy billentyűt a nagy izgalomba vagy valami hasonló. Aztán mikor harmadszorra se sikerült, már gondoltam, nem én vagyok a hülye, itt valami gond van. Szóltam az egyik tanárnak, hogy nézze már meg, mi lehet a probléma. Valamit ügyködött rajta és otthagyott. Ügyködése következtében letörölte, amit addig csináltam és közölte, hogy most már minden jó lesz. Újból megcsináltam, mire ugyanaz történt, mint először. Ismét szólnom kellett, de megint nem lettem okosabb, ezért egy másik feladathoz láttam. A szövegszerkesztést nagyon szerettem és tudtam is. Itt olyan probléma adódott, hogy iszonyúan lelassult a gép. Egy parancsot öt perc alatt teljesített, mire elkészültem vele, már szinte beleőszültem. Közben folyamatosan szóltam az éppen ráérő tanárnak, hogy valami gond van. Mikor már ötödször fordult elő, teljesen kiakadtam. Olyan ideges voltam, hogy azon gondolkodtam, felállok és hazamegyek a picsába. Le van szarva, hogy akkor pótvizsgáznom kell és azt nekem kell fizetni, illetve ha nem fejezem be a sulit, az egészet ki kell fizetnem. Aztán odajött az egyik tanár és nézegette a gépet. Megállapította, hogy semmit nem mentett el a munkámból és hogy kezdjem előlről. Már nagyon ki voltam akadva, mert láttam, hogy bármit csinálok, nem haladok. Egyfolytában lefagyott a gép meg minden baja volt. Nem is foglalkoztam vele többet. Egy papírlapra kidolgoztam a négy tételemet és vártam, mi lesz. Tök kínos volt már, hogy állandóan jelentkeznem kellett. Mintha valami tök hülye lennék és semmit nem tudnék. Végül a vizsgabiztos átültetett egy szabad géphez, de akkor már három órája benn ültem és tulajdonképpen semmit nem tudtam felmutatni.

Az új gépnek semmi baja nem volt és mivel már ki voltak dolgozva a feladataim, nem kellett gondolkoznom, csak bepötyögnöm, amit kell. Mire elkészültem, már csak egy páran voltak benn és mind csak a szóbelire várt. Én is kihúztam a kis tételemet és már meg sem lepődtem azon, hogy pont azt, amit nem tudok. Harmincöt tétel volt, amiből harmincnégyet oda-vissza elmondtam volna. Egyetlen egy darab volt, amit nem tudtam megtanulni és azt a radíromra írtam puska gyanánt. Rittig, hogy azt húztam ki. Mivel már alig voltunk benn, az egész vizsgabizottság az asztalnál ült és bámult. Nem tudtam puskázni. Aztán valahogy a nagy idegességemben egyszercsak minden eszembe jutott, ami a tételhez kellett. Mintha magam előtt láttam volna az egészet, mindent tudtam. Mondanom sem kell, én vizsgáztam utolsónak. Mikor végeztem, éreztem, hogy olyan rosszul vagyok, ha valaki hozzám szól, egyből elbőgöm magam. Kimentem és életem párja egyből kérdezte, hogy mi a franc volt, már el se tudta képzelni, mit csinálok. Mondtam, hogy azt se tudom fiú vagyok-e vagy lány és elkezdtem a bömbölést. Hazamentünk és leittam magam.

Így történt, hogy megtanultam a leckét. Most már tudtam, miért adnak négy órát a vizsgára. Hiába tudom én megcsinálni egy óra alatt, nem csak rajtam múlik. Én mentem be az elsők között és utoljára jöttem ki.

Még át kellett vészelnem egy éjszakát, mert csak másnap mondták meg az eredményeket. Mikor bementünk, mondák a tanárok, hogy két ember megbukott. Tudtam, hogy a feladataim jók voltak, mégis biztosra vettem, hogy én vagyok az egyik, mert annyit tököltem. Meglepetés volt számomra, hogy ötöst kaptam. Olyannyira ki voltam készülve addigra, hogy örülni se tudtam. Elhatároztam, hogy egy időre elegem van az iskolából és mindennemű kötöttségből.

37.

Ez azért volt bajos, mert közben jelentkeztünk főiskolára életem párjával. Nem tanultam, nem érdekelt az egész. Aztán jött az értesítő, hogy életem párját felvették a legjobb eredménnyel, engem pedig nem. Négy pont hiányzott hozzá. Ahhoz képest, hogy nem tanultam rá, végülis szép eredmény volt.

A gondok ezután kezdődtek. Hiszen életem párja egy másik városba ment tanulni és kollégista lett. Gondoltam, jó bulik lesznek és azt csinálnak majd, amit akarnak, beleértve a csajozást is. Nem akartam csalódni, ezért kitaláltam, hogy új barátom van, másba vagyok szerelmes és vége köztünk mindennek és költözzön haza és így tovább.

Életem párja pedig hazaköltözött. Másnap egyedül ébredtem és iszonyú kétségbeesés lett úrrá rajtam. Egyszerűen nem találtam a helyem, nem volt kedvem semmihez, nem akartam csinálni semmit. Magányos és magatehetetlen voltam. Csak álltam és bámultam a semmibe. A szobában álldogáltam vagy fél órát, aztán a konyhába mentem. Ott is álldogáltam egy ideig, aztán a fürdőszobában és így tovább a ház minden helyiségében, de sehol nem volt a helyem. Az egész napom abból állt, hogy itt is álldogáltam egy kicsit és ott is álldogáltam egy kicsit, bámultam ki az ablakon. Aztán gondolkodtam, mit kéne tenni, de csak arra jutottam, hogy leinni magam tök részegre és nem gondolkodni, nem érezni semmit. Egy üveg konyakot találtam, ami nem tartozik a kedvenc piáim közé, gondoltam, a cél érdekében ez is megteszi. Meg is ittam az egész üveggel, de fájdalmam nem múlt el. Igen, a testi fájdalmat megszüntethetem gyógyszerrel vagy akármivel, de a lelki nem múlik el és ez a legelviselhetetlenebb. Éreztem a fájdalmat, de nem a fejemben, a karomban és sehol a testemben. A lelkemben éreztem és azt nem tudtam, hogyan gyógyítsam meg. Azt akartam, hogy igenis fájjon, fájjon valamim, amire odafigyelhetek, amit érzek és amit látok. Ezért egyik cigiről a másikra gyújtottam és mindet elnyomtam a kezemen. De testi fájdalmat nem igazán éreztem. Aztán gondoltam, hogy úgyis csúnya vagyok, nem kellek már senkinek és akkor miért ne legyek még csúnyább. Ekkor pengével összevagdostam az arcomat. Semmi fájdalmat nem éreztem, de legalább látni lehetett, ahogy a vér csurog le az arcomon, mint a könnyek. Néha észbe kaptam és rájöttem, hogy pár napja nem is ettem. Igaz éhes se voltam.

Mikor kicsit összeszedtem magam, elkezdtem olvasni egy könyvet, melyben a pozitív gondolkodásról volt szó. Gondoltam, megpróbálkozok én is az alfába menéssel, de azt hiszem, nem jártam valami nagy sikerrel. Nem tudtam, „úgy” vagyok-e, vagy sem. Fel is hagytam a dologgal. Másrészt attól féltem, hogy teljesen megváltozok majd tőle. Hogy úgymond normális ember leszek, aki reggel elmegy dolgozni és hazamegy és mos, főz, takarít és kiszolgálja a férjét meg a gyerekeit. Gürizik mint egy állat, hogy mindene meglegyen. Nem, köszönöm. Én inkább nem akarok normális ember lenni.

Nem volt mit tenni, felhívtam Gyopárt. Soha a büdös életbe nem hívtam még el fickót sehová, úgyhogy elég nehezemre esett. (Kivéve haverokat, de az más.) Ittam egy kicsit előtte. Mivel imádott kirándulni, kitaláltam, hogy elhívom a hegyekbe. Bele is egyezett. Részemről nagy megerőltetés volt. Féltem a kullancsoktól és attól, hogy a vaddisznók felöklelnek. Elmentünk, mint két jó barát és én minden csáberőmet bevetettem, amit csak lehetett. Meg is volt az eredménye. Kibékültünk és visszaköltözött hozzám.

Nemsokára elköltözött a kollégiumba én pedig itthon maradtam egyedül. A munkanélküli segélyem lejárt ugyan, de két évig jogosult voltam más segélyre, amit ki is használtam. Elég unalmas volt itthon egyedül és olyan tettrekészség és tettvágy lett úrrá rajtam, hogy képes lettem volna Gyopár után költözni albérletbe és valahol dolgozni. Úgy éreztem, még ha hatra is kellene járnom, akkor is meg tudnám csinálni és rendesen elvégezni a munkámat. Néztünk lakásokat, de nagyon drágák voltak és éppen akkor munkát se találtam.

Úgyhogy itthon maradtam és unatkoztam. Valamit tennem kellett volna, de egyedül semmi kedvem nem volt semmihez. Piri és Zsófi Angliába mentek baby-sitterkedni. A lány, akinek annak idején benézett a ló még mindig a főiskolára járt. Ildikó leszbikus lett és egyfolytában próbálkozott. Valamikor régen csókolóztunk egy gyenge pillanatomban, de megállapítottam, nekem ez nem megy, mégiscsak a hapsikat szeretem. Ő viszont ezt nem értette meg. Ezért eltávolodtunk egymástól. Senki nem volt a közelben.

Akkor keltem, amikor jóesett, azt csináltam egész nap, amit akartam, amikor akartam. Napjaim szinte kizárólag olvasással teltek. Általában föl sem keltem az ágyból egész nap. Megspóroltam az ágyazásra szánt időt. Mivel egyedül voltam magamnak, nem főzőcskéztem, csak hideg kaját ettem. Így telt a hetek első négy napja. Aztán pénteken már tettre kész voltam. Takarítottam, sütöttem-főztem. Az utóbbiakat nagyon megszerettem, de ha egyedül voltam, nem láttam értelmét. Szóval mire Gyopár hazajött, már itthon várta a sok finomság. A pizza révén valahogy megszerettem a gombát és a halat is. Mindig vártam a hét végét, hogy valami finomat, valami újat készíthessek.

Továbbra is kijártunk kocsmázni hétvégenként és sokszor hajnalig tartott a mulatság. Nyaranként éjszaka elmentünk a földre kukoricát és tököt lopni. Egyszer megkóstoltam a rántott tököt és nem is volt olyan rossz. Igaz, egy kicsit fura volt az íze, de hozzászoktattam magam. Először csak papírvékonyságú szeleteket készítettem magamnak. Mire megsült, szinte csak a panírja volt meg, de én akkor is éreztem az ízét. Aztán szépen folyamatosan növeltem a vastagságát, mire elértem az egy centit, addigra imádtam. Valahogy ezzel egy időben megszerettem a karfiolt is és a zöldségeket is. Viszont a húst kezdtem megutálni. Ki érti ezt?

38.

A szomszédunkba új házaspár költözött, egy tíz év körüli kislánnyal. Nem nagyon örültem neki, mert panel lakás volt és minden áthallatszott. Előtte irodának használták és azok négykor hazamentek, utána már semmi zaj nem volt. Most meg minden kis zörejt hallok. Ezekkel a szomszédokkal összehaverkodott anyu. Amikor a munkahelyéről hozott különböző katalógusokat, átvitte hozzájuk is. Minden egyes alkalommal egy csomó drága dolgot hozattak. Nem is értettem a dolgot, mert anyu azt mondta, hogy a csaj munkanélküli, mint én, a ficok meg egy kocsmában dolgozik. Honnan a fenéből van ennyi pénzük?. Megkérdeztem anyutól, mire mondta, hogy mindig, amikor átmegy, a feleség fababákat fest. Egész nap azt csinálja. Gondoltam, nekem is van kézügyességem és szívesen kipróbálnám, hiszen nem kellene eljárnom sehova. Itthon dolgozhatnék akkor, amikor akarok. Legközelebb anyu szólt az érdekemben. A szomszéd megígérte neki, hogy felvétel esetén szól.

Egyszer csak jött is a szomszéd, akivel még nem is találkoztam és áthívott magukhoz. Megmutatta, miket kell csinálni és hogyan. A feladat az volt, hogy női és férfi faragott fabábúkra kellett festeni az arcot, illetve a ruhájára különböző népi motívumokat. Magyarán szólva már le volt alapozva és a ruhája, haja is megvolt, csak a minták, azaz a lényeg hiányzott róluk. Így lettem pingáló. Először üvegen gyakoroltam, addig, amíg el nem sajátítottam nagyjából a virág mintákat. Aztán összedolgoztam a szomszéddal. Én csináltam a babák hátulját, mert az nincs úgy szem előtt és mikor jól ment, megpróbálkozhattam az elejével is.

Ezek a népviseletes babák a turistáknak készültek. Még nem kezdődött el a szezon, ezért sok szabadidőm volt mellette. Zsanett barátnőm hazajött a nagy szerencsepróbálásból, mert az anyukája megbetegedett. Ő is a babaiparban dolgozott otthon. A faragott még natúr bábukra ő ragasztotta fel a karjukat és a sityakjukat. Általában mindig le volt maradva a munkával és hívott segíteni. Ő ragasztózott, én meg felraktam a karokat. Nem sokat lehetett keresni vele, de akkor csináltuk, amikor akartuk. Mindig vettünk egy flaska bort. Munka közben fröccsözgettünk és cigizgettünk. Magnóztunk és énekeltünk. Nem volt főnök, aki lebasszon bármiért is. Ez ám a szabad munka, ez kell nekünk! - gondoltam

Aztán beindult a pingálós meló is. Ez már jól fizetett. Ha valaki ügyes, megszedheti magát. Elég nyáron három hónapot dolgozni keményen és aztán meg lehet élni a keresett pénzből egész évben. Persze, először nem ment gyorsan a dolog. Szépen, lassan csináltam, ha nem tetszett letöröltem és újrakezdtem. Aztán idővel belejöttem és úgy ment minden, mint a karikacsapás. Egyre gyorsabban és gyorsabban lettem kész. Mikor Gyopárnak szünete volt itthon, rábíztam a könnyebb feladatokat. Egész jól összedolgoztunk. Mellette tévézhettünk, zenét hallgathattunk vagy ami jól esett. Vonzott a lehetőség, mely szerint csak nyáron kell dolgozzunk, ezért, mint egy megszállott, napi tizenhat órában festettem. Nem számított szombat és vasárnap és az ünnepnapok sem.

Sokszor hétvégenként kimentünk kocsmázni a haverokkal. Volt, mikor tök részegen mentünk haza. Gyopár lefeküdt aludni én meg nekiláttam még dolgozni. Azt se tudtam, milyen színnel festek. Aztán ha a barátnőimhez mentünk házibulizni, oda is vittem a kis motyómat és piázgatás, beszélgetés közben festettem. Előfordult, hogy reggel hatkor értünk haza, elég instabil állapotban és már nyolckor hozták a munkát. Persze még ki se józanodtam, úgy láttam neki és mivel nem aludtam ki magam, apróbb balesetek történtek. Volt, mikor olyan rosszul voltam, hogy egy lavórt kellett magam mellé tenni és két ecsetvonás között kiokádtam a belem. Dolgoztam és buliztam. Ennyiből állt az életem.

Aztán a sok görnyedés miatt kezdett fájni a hátam. Nem csoda, hiszen volt, mikor tíz órát görnyedtem egyfolytában úgy, hogy egyszer sem álltam fel és egyszer sem ettem. Sajgott mindenem. Rossz tartásban tanultam meg a festést, mert a szobámban csak egy alacsony asztalka volt és annál gyakoroltam, hogy közben nézhessem a televíziót. Mikor aztán beindult a gépezet, nem tudtam magasabb, ideálisabb asztalnál festeni, mert megszoktam, hogy a térdemhez támaszton a babákat. Próbáltam ugyan egy nagyobb asztalnál, de az lett az eredménye, hogy az asztal mellett csináltam.

Érdekes módon egy csomót híztam és olyan egyenetlenül kövér lettem, hogy az csak na. Semmi derekam nem volt, olyan voltam, mint egy oszlop és hatalmas tokám is lett. Elneveztem magam tokaoszlopnak.

Változtatnom kellett munkamódszeremen. Kétóránként felálltam a kis fotelomból és tornáztam, megmozgattam izmaimat vagy inkább a hájaimat. Valahogy tele voltam energiával. Többször elkezdtem már például a tornázást is, de mivel pár nap múlva nem látszott semmi eredmény, elszállt a nagy lendület és nem folytattam. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, most addig tornázom, amíg a derekam hatvan centis nem lesz. Kidolgoztam magamnak a stratégiát és munkához láttam. Közben mindig egy csomó munka volt, de nem adtam fel. Ha éjfélig dolgoztam, akkor is tornáztam még. Három hétig semmi nem változott. Minden reggel és este méregettem magam a mérőszalaggal, de eredmény nulla volt. Nem adtam fel és csodák csodájára, ezután szinte nap mint nap egy-egy centivel ment lejjebb a derekam. A tervezett hatvan centiből csak hatvanöt lett, mert a cél előtt elfogyott az energiám, a kitartásom. Nem is értem hová tűnhetett, de eltűnt. Azért így is örültem a teljesítményemnek.

Gondoltam, a munkát is csökkentem, mert már nem érdekelt, hogy sokat kereshetek. Pihenni akartam. Mondtam, hogy én inkább este szeretek dolgozni. Erre még tízkor is hozták a munkát és továbbra is keltettek reggel nyolckor. Igaz, hogy este szeretek dolgozni, de nem reggeltől estig, hanem akkor csak délutántól éjfélig.

Már késő volt, mert eddig dolgoztam, amikor csak munka volt és utána hiába szerettem volna lassítani, csak hozták és hozták a rengeteg munkát. Sőt, ha a szomszédnak nem volt kedve dolgozni, átadta nekem. Persze nem kérdezte, akarom-e. Nagyon kifáradtam, ezért kértem egy kis szabadságot. Persze a szomszéd kislány nem hagyott akkor sem békén. Be kellett fonnom a haját apró tincsekre. Hetven darab kis fonatja lett. Az egész napom ráment, mire elkészültem. Máskor a haját kellett befestenem meg ilyen apróságok. Rendszeresen kozmetikushoz is járt. Csodálkoztam rajta, hiszen én most sem járok, nemhogy tíz évesen!

39.

Anyu egyik barátnőjének volt egy hét éves kislánya, aki állandóan nálam volt, mikor a szüleink bulizni mentek. Nagyon megszeretett engem és egyfolytában azt mondta nekem, hogy: -Imádlak, Gertrúd. El is neveztük őt imádlak gertrúdnak. Mindig akart segíteni a festésben, hogy ám ő is tud ilyet. Nem engedtem, mert mindig sürgős meló volt. Inkább adtam neki zsírkrétát és rajzokat készíttettem vele.

Gondoltuk, elmegyünk kirándulni, de épp betoppant imádlak gertrúd is és kénytelenek voltunk magunkkal vinni. Egész úton szaladozott, jól érezte magát, mint mindig. Egy patakhoz értünk, ahol a kislány kitalálta, hogy köveket dob bele, mert az olyan szépen csobban. Keresgéltünk és összehordtunk egy kupacnyi követ. Ő dobáltgatott és kitalálta, hogy átdobja a patakon, mert ő iszonyú nagyot is tud dobni. Jól meglengette a karját úgy, hogy ő maga is meglengett. Arra kellett ügyelnem, nehogy beleessen, ezért közvetlenül mellette álltam, készenlétben. Épp az utolsót lengette és el is engedte, amikor is nem hallotta, hogy csobbant volna. Fölfelé akartam nézni, hogy hová tűnhetett a kő, mikor a homlokomon landolt. Odatettem a kezem és éreztem, amint egy guga nől alatta. Ha épp felnéztem volna, a jobb szememet üti ki. Gyopár mondta, hogy jó nagy lett és le kéne nyomni valamivel. Nem tudtuk mivel, hiszen csak mandarin és szendvics volt nálunk. Elindultunk hazafelé. A hajammal álcáztam a gugámat. Kicsit szédültem és fáztam, de egyébként semmi bajom nem volt. Mikor hazaértünk, tükörbe néztem és egy tyúktojásnyi nagyságú dudort láttam, amely kezdett lilulni. Pont nálunk volt anyu egyik barátnője, aki valamikor ápolónő volt. Megmutattam neki és kérdeztem, mit tegyek. Mondta, hogy le kell jegelni. Erre egy zacskóba vizet engedtem és betettem a fagyasztóba. Kinevetett, hogy nem kell mindent szó szerint érteni. Vegyek ki egy tejeszsacskót a hűtőből és azt helyezzem rá. Megtörtént a jegelés. A tojásom lassacskán eltűnt, de a fél fejem be volt dagadva. Azt hiszem, tökéletesen eljátszhattam volna az elefántember szerepét. S mindezt maszkírozás nélkül. Ez aztán nem semmi!

Három nap múlva, mikor reggel felébredtem és tükörbe néztem, azt láttam, hogy „beestek” a szemeim, majdhogynem eltűntek és ezzel aztán le is pipáltam az elefántembert. Tiszta torzszülött fejem lett. Nem is tudtam elképzelni, hogy a kő miatt nézek így ki, vagy mindig is ilyen ronda voltam. Aztán rájöttem, nem a szemem esett be, hanem az arcom és majdnem az egész fejem dagadt be. Tej épp nem volt otthon, ezért a régi ötletemnél maradva, vizet töltöttem egy zacsiba és a hűtőbe tettem.

Azt se tudtam, hová tegyem a zacsit, ezért először az orromra helyeztem. Úgy vettem észre mintha le is ment volna a dagadás, úgy néztem ki, mint egy bucifej. Ezen felbuzdulva beterítem az egész arcomat a jéghidegséggel. Úgy éreztem magam, mintha az Alienben szerepelnék és letámadna egy szörny. Aztán a szemeimre tettem, de változás nem történt, csak annyi, hogy a monoklik kezdtek képződni. Gondoltam, biztos nagyon rányomtam a zacskót, a hideg miatt elzsibbadt és én nem éreztem.

Mikor aztán már szép nagy mokeszaim voltak, elmentem dokihoz. Azt mondta, nem kell aggódnom, nincs semmi probléma, de mindkét szemem két hétig a szivárvány hét színében fog pompázni a gravitáció miatt. Nem értettem pontosan, miről zagyvált, mert latin kifejezésekkel tűzdelte mondókáját. Latinul meg csak négy-öt szót ismerek, de azokat nem említette. Javasolta, hogy imádkozzak napsütésért, mert akkor hordhatok napszemüveget. Mondanom sem kell, pocsék, esős idők jöttek. Érdekes ez a monoklis dolog. Ha egy monoklis emberrel találkoznék és azt mondaná, hogy fejbedobták egy kővel, nem hinném el neki. Azt gondolnám, hogy jól behúztak neki egy párat csak nem meri megmondani, de most már tudom, hogy máshogy is lehet mokesz, nemcsak verekedésből.

A rossz idővel az én hangulatom is egyre rosszabbra fordult. Gyopárnak jöttek a vizsgák és ritkán járt haza. A lábam ki se tettem otthonról. Nem volt kedvem boltba se menni. Nem is nagyon érdekelt soha a kajálás. Ha nem volt otthon kenyér, csináltam olyan ételt, amihez nem kellett. Hetekig el tudtam így lenni. Aztán mikor minden elfogyott, rászántam magam a kimenetelre, mert egy barátnőm bejelentette jöttét. Kiválasztottam, melyik bolt van a legeldugottabb helyen, merre nem találkozhatok sok emberrel. Felöltöztem normális kimenős ruhába és egy kis elhagyatott utcán a házakhoz lapulva közelítettem meg a boltot. Kértem sajtot és 15 dkg felvágottat. Ők 30-at akartak adni és mikor mondtam, hogy nincs szükségem annyira, még nekik állt feljebb, hogy most ők mit csináljanak a levágott résszel. Hát egyék meg! Még ha egybe kértem volna és levágja, az egy dolog, de szeletelve kértem és a boltos mérte is közben, akkor meg ne dumáljon utólag. És különben is, mi van akkor, ha nincs is nálam annyi pénz? Jól ki is akadtam. Mikor hazaértem, lemértem a vett sajtot és 15 dekával kevesebb volt, mint amennyit fizettem érte. Milyen szemetek, ott csapják be az embert ahol tudják. Nem is csodálkozom már azon, hogy nem szeretek emberek közelébe menni. Inkább éhen halok, de ne basszon át senki többet. Úgy gondoltam ez bosszút kíván és én nem hagyom annyiban a dolgot, nem leszek vesztes. Mikor összeszedtem a bátorságomat, újból kimentem és direkt kértem a húsos pultnál egy csomó, romlandó árut, amiket aztán eldugtam a polcokon álló savanyúságok, befőttek mögé, hadd büdösítsen nekik. Ha pedig megtalálják, csináljanak vele, amit akarnak. Elvégre ők kezdték.

A szomszéd továbbra is egy csomó munkát akart adni, de mondtam, nem bírok vele, mert fáj a hátam. Ők kéthetente valami ortopéd klinikába jártak, mert a lányuknak rendellenesség volt a lábával. Egy ilyen alkalommal már előző este odaadta a másnapi munkát. Én a barátnőimmel elterveztem, hogy kimegyünk egy parkba inni és beszélgetni. Kiírtam az ajtajukra, hogy el kellett mennem és még nem vagyok kész, de reggelig befejezem. Az egyiknek jött a barátja is, akin munkásruha volt és hazaugrott átöltözni. Méghogy a nők órákig öltözködnek. Már nem bírtuk kivárni, mikor jön vissza. Nagyon hideg volt. Cigivel próbáltuk melegedni, mert a hideg bor nem sokat segített. Nem mertünk máshová elmenni, hiszen itt lett megbeszélve a találkozó. Leülni nem akartunk, annyira fáztunk. Egyik padtól a másikig sétálgattunk és vissza. Végre három óra múlva visszajött. Akkor már mindenki haza akart menni a melegre. A borokat én kaptam meg és szatyor híján a kezembe vittem mintegy öt liternyit három flaskában. Reméltem, senkivel nem találkozok hazafelé. A kezem úgy lefagyott, hogy alig bírtam kinyitni a lépcsőház ajtaját. Sutyiba, villanyt nem kapcsolva mentem föl a harmadik emeletre. Épp az ajtó kinyitásával szerencsétlenkedtem, mikor kijött a szomszédom. Egy cetlit akart az én ajtómra tűzni, hogy nem sürgős a meló. Nem tudom, mit gondolt a sok pia láttán. Örültem, mert beérve láttam, milyen vörösek és tehetetlenek a kezeim. Egy óra kellett, míg felengedtek. Nem is dolgoztam velük az est folyamán.

Egyszer mikor éjszaka mentem haza, egy hajléktalan aludt a lépcsőházunkba. Kentem neki kenyeret és zacskóba tettem egy kis gyümölccsel. Aztán a feje mellé raktam. Gondoltam, jól jön majd neki reggel. Jött a szomszéd, hogy eltűnt a lábtörlője éjszaka. Mondtam, menjen egy szinttel lejjebb, nem lopták el csak párnának használták. Kiakadt.

Kaptam egy fügebor receptet. Egyből összefutott a nyál a számban tőle. Megvettem a hozzávalókat, ledaráltam egy kölcsönkért húsdarálón a fügét, összekutyultam és vártam az erjedési idő leteltét. Mikor eljött az első leszűrés ideje nagy hévvel láttam munkához. Nem akart átfolyni a lé a szűrőn, ezért elmentem egy fakanálét, hogy azzal keverjem meg. Mire visszaértem, kidőlt a szűrő és a falon, a padlón szétfolyt, szétfröccsent az egész trutyi. Úgy nézett ki, mintha leokádta volna valaki a falat, tele volt fügedarabokkal és erjedt bor szag árasztotta el az egész lakást. Szentségeltem egyet és nekiláthattam a takarításnak. Ennyit a fügeborról.

40.

Tesóm telefonált, hogy hétvégén menjünk hozzá bulizni. Azt mondta, vagy nagyon sokan lesznek, vagy senki sem. Vonattal indultunk útnak. Az út egyharmadát fizetős vonattal, a maradékot pedig ingyenes vonattal tettük meg. Gyopár egyik haverja volt a kalauz. Elmondta, hol nincs jegykiadás és ha véletlenül jön ellenőr, mondjuk azt, ott szálltunk fel. Szerencsésen megérkeztünk a célunkhoz és elindultunk megkeresni a lakást. Gyopárom szép házakat nézett, de mondtam neki, hogy szerintem rozzantat kell keresnünk. Mikor a házszámot azonosítottuk, felcsengettünk, mire kinyílt az ajtó. Azt viszont nem tudtuk, melyik emeletre kell mennünk. Beálltunk az udvar közepére és elkezdtünk kiabálni: -Hahó, hahó, itt vagyunk, de hova menjünk? Végül a harmadik emeletről kikukkantott egy kopasz fej és intett, hogy oda. Tesóm albélrőtársa volt. Hűha, micsoda putriba laktak. Rég láttam ilyet és micsoda kupleráj volt. Kérdeztem, hova tegyem a piát. Azt a választ kaptam, hogy bárhova. Igenám, de egy tenyérnyi helyet sem találtam szabadon se a konyhába, se a szobába. Más hely nem is volt. A fürdőszobát egy nagy lavór helyettesítette. A klotyó pedig a folyosó végén volt. Közös. Tesóm még nem ért haza, a lakótárs meg dolgozott még egy kicsit. Leültünk a szemétdomb közepébe a földre és iszogattunk, vártuk haza. Végre két óra múlva megjött. Felöltöztek és átvonultuk egy másik lakásba. Összesen hatan voltunk és a rengeteg pia. A fiúk unatkoztak, kitalálták, menjünk szabadtéri ingyenes koncertre. Taxit is hívtak, aki nem indult el addig, amíg ki nem ittuk az összes piát a poharunkból. Mikor megérkeztünk, láttuk, hogy motozás van. Kinntről átnyúltunk a kerítésen és egy bokorba rejtettük a piákat. Bementünk és a keresésükre indultunk, de azt a területet lezárták és nem juthattunk a közelükbe. Vettünk magunknak másikat. Aztán rövid időn belül én már nagyon elfáradtam és egy ágy után áhítoztam. A lakótárs is jót iszogatott és haza akart menni. Így elindultunk gyalog hazafelé Gyopárral és a lakótárssal. A piák megvoltak még és elhoztuk őket is. Azt se tudtam, merre vagyunk, merre megyünk, csak bandukoltam a többiek után. Már két órát kolbászoltunk gyalog és fekhelynek a nyomát se láttam. Fáradt voltam, nyűgös és egyfolytában szidtam a többieket, mi a fenének kellett eljönnünk. A lakótársra hagyatkoztunk, aki hívott egy taxit és egyfolytában a mobiljával szórakozott. Kérdeztem tőle, mi a francnak nyomogatja, de nem szólt semmit. Aztán mikor végre odaért a taxi, a lakótárs éppen kidobta a taccsot. Hiába bizonygatta a taxisnak, hogy már túl van a dolgon, az otthagyott minket. Kénytelenek voltunk valami éjszakai járatot keresni és arra felszállni, természetesen jegy nélkül. Egyre jobban kételkedtem benne, hogy a lakótárs józan ítélőképességgel rendelkezik, de rá kellett hagytkozzunk. Aztán gondoltam, hogy én is voltam már olyan részeg, hogy hányjak, mégis mindenre emlékeztem és haza is találtam. Mikor leszálltunk az egyik megállóban, Gyopárral a barátunk fennmaradt. Nagy tömeg állt előttem akik fel akartak szállni, de valami miatt nem mozdultak. A tömeg mögül csak azt láttam, hogy lakótárs az ajtóban áll és ide-oda rángatja magát, de a kapaszkodót nem engedi el. Tök kiakadtam, mondtam Gyopárnak, menjen már oda és nézze meg, mi van és szedje le őt. Aztán azt láttam, hogy Gyopár rángatja lentről a lakótársat, a lakótárs meg rángatja magát, de nem mozdulnak. Végül kiderült, hogy az ajtóvas - vagy mi a fene - becsípte a cipőjét és nem bírta kihúzni sehogy sem. A végeredmény az lett, hogy leszakadt háromnegyedrészt az új cipője talpa. Ezt már nem bírtam tovább és elkezdtem a röhögést. Innentől kezdve elmúlt a fáradságom és csak vihogtam mindenen. Egész további utunkon klattyogott a cipőtalp.

Csak hárman aludtunk a szemétdombon, mert többen el se fértünk volna. Tesóm az irodájába ment aludni. Reggel ő ébresztett minket. A lakótárs nagy örömmel mesélni kezdte neki, milyen furcsa álmai voltak. Például, hogy leszakadt az új cipője talpa és röhögött rajta. Mi még jobban röhögtünk rajta és mondtuk, nézze meg a cipőjét. Lesett egy nagyot, de nem akadt ki. Aztán kiderült, hogy a mobilját is lekódolta és nem emlélkszik a számra. Elmeséltem neki, hogy egész éjszaka nyomogatta és rá is szóltam egyszer, de végül is nem az enyém, nem tartozik rám, hogy mit csinál. Örültem, hogy vittünk haza még piát és főzés közben iszogattam. A lakótárs viszont se enni nem bírt, se inni nem bírt, csak egész nap feküdt az ágyában és jajgatott, olyan másnapos volt.

41.

Itthon megint csak a munka várt és a jövőmet illetően nem találtam meg még mindig a helyem. Tudtam, hogy nem ezt akarom csinálni életem végéig, de elképzelésem se volt arról, mit tegyek. Szerettem volna még mindig valami művész lenni, de ha egyszer semmiben sem voltam tehetséges. Hiába rajzolgatok, festegetek, zenélgetek, még nekem se tetszenek a munkáim, akkor hogy tetszhetnének másnak? Ismét elveszettnek éreztem magam, aki nem erre a világra való, aki imád egyedül lenni és mégsem boldogul egyedül. Hiszen még a boltba se merek kimenni.

Hirtelen jött betegségben meghalt anyám. Megfogadtam, hogy egy évig minden nap inni fogok valami alkoholt. Nem feltétlenül értem ezen azt, hogy minden nap a sárga földig igyam le magam. Ha csak egy-egy kortyot is, de igyak valamit. És amit megfogadok azt be is tartom. Nem egyszer fogadtam már meg magamnak egy évre szóló dolgokat. Ezeket most nem részletezem csak egy pár kisebbet.

Beleszerettem egy orosz műkorcsolyázóba. Egyből elkezdtem oroszul tanulni. Egész jól is ment a dolog. Milyen könnyen is mennek olyankor a dolgok, ha motivál valami. Persze mindenki kiakadt rajtam, mi a fenének oroszul tanulni, mikor manapság már mindenhol, mindenki angolul tanul. Azért is oroszul tanultam, mert a kedvenc nagy íróim is oroszok és eredetiben akartam olvasni művüket. Na és a szerelmemmel is oroszul beszélgetni. Megfogadtam, ha az európa-bajnokságot megnyeri, két hétig nem gyújtok rá. Majd ha a világbajnokságot megnyeri, egy hónapig nem gyújtok rá. Én úgy szurkoltam neki az éjszaka kellős közepén, hogy a szomszédok mindenfelől a falat verték, fogjam már be a pofámat, mert ők aludni szeretnének. Meg is nyerte mindkettőt és én nem is cigiztem.

Aztán egyszer láttam egy hirdetést, mely szerint, ha megpályázom a dolgot és fél évig vállalom, hogy nem gyújtok rá, ennyi meg ennyi összeget nyerhetek. Be is neveztem és különösebb erőfeszítés nélkül sikerült megállnom, hogy akár egy szippantást is szívjak. Aztán kiderült, nem én nyertem. Bánatomban vettem egy pakli cigit, leültem egy padra és addig föl nem keltem, míg együltömben el nem pöfékeltem az egész doboz tartalmát.

Most pedig az ivászat korszaka köszöntött rám. Volt benne egy kis rizikó, mert apám családjában kivétel nélkül mindenki alkoholista volt a férfiakat tekintve. Én viszont nő vagyok! És hogy alkoholista-e, azt nem tudom. Attól függ, honnan nézzük a dolgokat. Ha az az alkoholista, aki minden nap iszik, akkor igen, én is az vagyok. Ha pedig az, aki nem képes már reggel fölkelni anélkül, hogy ne igyon valamit, akkor nem vagyok az, mert én kibírom, ha akarom, de nem akarom. Ugyanúgy ahogy megfogadtam, hogy egy évig iszom, megfogadhatom azt is, hogy nem iszom. Akkor pedig ugye nem is vagyok alkoholista. Nézőpont kérdése.

És velem még nem is fordultak elő olyan dolgok, mint apám öccsével, aki betörőnek nézte az anyját és jól megverte, majd apró kis zöld emberkéket látott és azokkal viaskodott.

42.

Férjurammal megromlott a kapcsolatunk, mert én idő közben itthonülővé váltam, ő meg egyfolytában bulizni, kirándulni akart menni. Mondtam, hogy nyugodtan menjen, de amíg nem ért haza, mindig nagyon izgultam, nehogy történjen vele valami baleset. Szinte már őt sem akartam kiengedni a lakásból, nehogy valami baja essen. Rémeket láttam lelki szemeimmel, hogy elüti az autó, hogy lezuhan a szikláról vagy valami.

Aztán mikor nagyon megbetegedett az ő apukája, titkon arra vágytam, hogy meghaljon, mert akkor egyedül marad és csak én lennék neki, hiszen már senki más nincs a családjában. Rosszul gondoltam a dolgokat, mert elhagyott engem mindenféleképpen, de már nem tudott érdekelni. Békésen váltunk el de lelki barátok maradtunk.

Egyszercsak rámjött a patkányoktól való undor. Olyan érthetetlen az egész. Nem mertem kimenni az utcára, de most már nem az emberektől, hanem a patkányoktól féltem. Nem is féltem, csak iszonyodtam. Honnan eredhet, hiszen nem is láttam még soha, csak egyszer, de az is az út szélén volt kilapulva, mert elütötték. Azért nem mentem ki a lakásból, nehogy patkányos legyen a cipőm. Ugyanis éjszaka kinn szaladgálnak mindenfelé és én az ő lábuk nyomába járjak? Ha a cipőfűzőm is lelógott a földre, utána minden bekötés és kikötés után kezet mostam. Kirándulni nem jártam és fesztiválokra sem, mert már nem mertem leülni a fűbe és a padokra, mert biztos voltam benne, hogy már összejárkálták. Ha nagy néha összeszedtem magam és leültem, hazaérvén egyből levettem a ruháimat és kimostam. Ha hozzám jött valaki, leterítettem valamit a segge alá és mikor elment, kimostam. Aztán még ennél jobban elfajult az undorom. Nem ettem meg szinte semmit, aminek valami köze lehetett a patkányokhoz. A húst és az abból készült termékeket régóta nem ettem meg, így az a gondolat, mely szerin patkányhúst eszek, nem érdekelt. Viszont kitaláltam, hogy a kenyérben és minden pékáruban van, főképp pedig a lisztben. Ugyanis a malomba csak beleöntik az őrlőgépbe a búzát a zsákokból, ami biztos tele van egerekkel és patkányokkal és észre se veszik, beledarálják őket. Nem is kellett többé semmi lisztből készült termék. Az étkezési szokásaim megváltoztak és csak krumplit ettem, mert azt jól megmoshattam, mielőtt csináltam volna vele valamit, meg zöldséget, gyümölcsöt. Természetesen alapos megmosás után.

Mivel ilyen visszahúzódó, magányos, remete életet éltem, volt időm gondolkodni. Mást nem is nagyon tudtam csinálni. Számvetést tettem az életem fölött. Mi változott az elmúlt évek során, érdemes volt-e eddig élnem, mi az élet értelme? Hol vagyok most és hova juthatok? Ilyen kérdésekkel ostromoltam magam.

Hát, szóval most is egyedül vagyok. Se fickóm, se senkim. Munkám sincs, tehát nem sok minden változott az elmúlt évek során. Ugyan az van, mint akkor volt, s talán még rosszabb is, mert kiégtem, megzavarodtam. Egyedül, magányosan élem az életem és úgy gondolom, nem veszítettem volna semmit akkor se, ha érettségi után meghaltam volna. Mi lesz ezután? Jó kérdés, de nem tudom rá a választ.