Nem az van, hogy hiányzik.... bár dehogynem, nagyon is, de nem ez bánt a legjobban, hanem az, hogy többet már nem látom mosolyogni, nem látom, hogy boldog, hogy nevet, hogy mosolyog.

Azt hiszem, az idő nem gyógyítja be az igazán mély sebet, csak hozzászokunk a viseléséhez, de azért időnként felszakad. Persze felül lehet emelkedni ezen, sőt a nagy bánatok idején a legjobb módszer az, ha kilépünk a saját egónkból és kívülről nézünk szét a világban, ahol saját magunk és a bánatunk nem több, mint egy porszem és egy szikra. Az embert hiába borítja be a sötét nyomasztó köd, ha tudja, hogy mindez igazából nem sokat számít. Lehet az ember iszonyú csalódott és mélységesen szomorú, egy tudatváltás mindent elsöpör.

Persze azt is meg lehet csinálni, hogy belesüppedünk a depresszióba, nekem is van egy könyvtáram a gépemen, ahol ehhez a hangulathoz illő zenék vannak, szépen bele lehet menni a bánatba, valamiképpen még furcsa módon ezt élvezi is az ember. Mert ha valaki szomorú és szomorúan viselkedik, az megelégedést okoz, az igazi lázadás az lenne, ha fordítva viselkednénk. Talán ekkor fel is szakítanánk valamit magunkból...

Csak ott van a társadalom, a mikro és a makro. Saját magunk ellenségei vagyunk, a nézésünk és hozzáállásunk másokhoz satuba fog mindenkit (talán az őrülteket nem), mert elvárások rabjai vagyunk. Mindenki állandóan elvár másoktól tetteket, mimikát, nézéseket, mindent! Leéljük az életünket rabként, mások nyomásától összekötözve, soha nem vagyunk szabadok. Az, aki megéli, hogy egyedül van és körülötte közel s távol senki sincs, kicsit mindig megőrül. Azaz az őrület címkéjét aggatjuk rá, de vajon az élet szabadsága tényleg az őrületet jelenti?

Mindenki csak nézi a másikat és a társadalom általi íratlan szabályok szerint éli az életét, a legtöbben még csak bele sem gondolnak, nemhogy változtatnának. Kötözöttek vagyunk, tetteink, lelkünk, minden egyes porcikánk elvárásoknak felel meg. Nincs szabadságunk, ezért nem is tudunk szárnyalni, vágtázni. Pedig mindenki érzi legbelül, hogy valami hajtás van a lelkében (hullámvasút helyettesíti az élményt, nevetséges), mindenki szeretne szárnyalni, száguldani, repülni, vágtázni, mert legbelül érezzük, hogy ez borzasztóan kellemes érzés!

De le vagyunk kötve, hatalmas szögekkel a földhöz vagyunk rögzítve. Próbálj csak száguldani ebben a világban, előbb-utóbb orvosok vagy rendőrök gáncsolnak el, a társadalom meg utálni fog. Borzasztó világban élünk, elsorvadt az emberiségünk. Időnként iszonyúan vágyok a magányra! De csak azért, mert így viselkedtek, ilyenek vagytok! Talán Craig Toomey-nek volt igaza, akik szörnyeket látott az emberek helyett.