Nem tudom mi okozza, sokan a globalizáció-ra fogják. Eddig ez rendben is van, de a globalizáció csak egy szó egy állapotra, és nem ok, nem indok. Többen összeesküvést gyanítanak, talán a Világbank áll minden mögött, vagy egy csoport, akik így uralják a világot és mozgatják az emberiséget, irányítják a civilizációt. Lehet, hogy az ember természete, az ív, amelyen mozgunk, talán maga a sátán. Nem tudom, de azt igen, hogy görcs van a gyomromban, ha rágondolok.

Nem szoktam a fejlődés ellen szólni és most sem akarok. Nem akarok a múltban élni és oda vágyni, mert ezen csak régen álmodoztam. Én szeretek itt lenni, ebben a korban élni. Itt is van varázs, és azt is tudom, hogy mi: a XXI. század az impulzusok korszaka. Mára elértünk egy olyan szintre, hogy az embert annyi minden veszi körül, hogy lassan elfelejti azt a szót, hogy unalom. Rengeteg minden közül választhat, csak a karját kell kinyújtania. Ráadásul a felgyorsult világban egyesek olyan sokat dolgoznak, hogy idejük sem marad unatkozni.

Az ember ma már rohan, siet, nem áll meg. A globalizáció erre rásegít: ma már nincsenek térbeli határok. Emiatt az ember elvesztette azt a varázslatos összetartó erőt, amit úgy hívnak: család. Most mesélhetnék a rengeteg szétszakadt családról, de én magasabb szinten (is) értem: a nagy család, a családi közösség. Én még gyermekkoromban megtapasztaltam, milyen is az, amikor a mama maga köré gyűjtötte a hat gyermekét a családjaikkal együtt! Ott volt az erő, egy-egy disznóvágáskor, egy-egy lagzin! Házakat építettünk, egymásnak segítettünk, olyan erő volt ebben az egységben, hogy az már félelmetes! És ezt az erőt vágta szét a globalizáció! Már a 80-as években érezni lehetett, sőt talán előbb. Magyarország a történelme folytán kicsit később nyitotta ki kapuit, de mára már kapuszárak sem maradtak.

Az emberek egyedül maradtak, a család a munkatársak, nincsenek kapcsok, elidegenülünk egymástól. Hogy ez mit fog okozni, nem tudni. Talán ez a sorsunk, talán ennek így kell lennie. Valami borzongással teli változás megy (ment) végbe. A tanúi vagyunk.

Nem szeretem az Edda-t (ma már), de ez a régi száma már akkoriban felvázolta azt, ami mára meg is történt (a szövegíró a dalban még reménykedik):

Szakadt függöny az ablakokban,
Öregek egymagukban,
Ha tudnám, lecsókolnám a százéves ráncokat.

Szülők egymástól elvadulva,
Gyerekek eltaszítva,
Ha tudnám, összefognám a széthullott családokat.

Lány és fiú együtt sétál,
Test a testtől megoldást vár.
Nem szabad, hogy elfelejtsék kimondani: szerelem.

Egy út van, én ebben hiszek:
A mindent elsöprő szeretet,
A rossz felett győzni fog a jó!

Ref.:
Ünnep oly szép, a gyertya ha ég,
A szeretet asztalánál ott ülünk mindannyian.
Hó és hideg, de a szándék meleg,
A kevés is több lesz, ha a szíved adod bele.

Együtt így jó, nincs is rá szó, nem lehet papírra írni,
Egyszerűen érezni kell.
Ünnep oly szép, a gyertya ha ég,
A szeretet asztalánál, ott ülünk mindannyian.

.