A maja naptár állítólag 2012-ben ér véget. Ez a meghatározás számos filmet, könyvet, csoportot hozott létre, sokan várják a világvégét. Nem tudom mi lesz, ha belépünk 2013-ba, csalódások kísérik utunkat?
Ha valaki nem beteg, akkor minek neki a gyógyszer? Az alábbi kép jellemzi az átlagpolgár agymosott felfogását, ami nem is csoda, látva a rengeteg hirdetést a különböző fájdalomcsillapítókról, úgy állítva be ezeket a mérgeket, mintha csodaszerek lennének.
Kapj be egyet és minden szép és jó lesz! Persze, közben van pár dolog, amire az apróbetűs rész sem tér ki: hozzászokás, fájdalomhoz való rossz berögződés, a fájdalommal való közömbösség létrejötte. A fájdalom figyelmeztetés, hogy valami nincs rendben. A fájdalomcsillapító pont ezt a vészjelzést halkítja le, az ember így válik zombivá, nem törődve a saját testével, lelkével.
Aztán persze ha még nagyobb lesz a baj, rohanunk az orvosokhoz, akik újabb mérgeket írnak fel, jobb esetben stagnálunk egy olyan állapotban, ami közel sem megfelelő, de a vége mindig a leépülés.
A fájdalomcsillapító iszonyú nagy mértékű elterjedése éppen a betegségek előidézésére való, de az üzlet az üzlet. Valakinek mindig jobb lesz...
- Ha agresszív emberek vesznek körül, mint a mi klienseink általában, akkor előbb-utóbb te is agresszív leszel.
- Ezt nem értem.
- Persze, hogy nem érted. Pedig egyszerű. Nézd meg! Ezek a majmok mind azt játsszák, hogy emberek. Élnek a saját kis bezárt világukban. Közben elfeledkeztek mindenféle alapszabályokról, amit a szüleiktől kellett volna hogy megtanuljanak. Mint az udvariasság, a másik ember tisztelete. Úgyhogy amikor az ember nyakig benne van a szarban, mint ahogy mi benne vagyunk, és naphosszat ezekkel a majmokkal kell kommunikálnod, akkor előbb-utóbb észre veszel bizonyos dolgokat. Egy: az átlag majom soha nem segít rajtad, hacsak nem lát üzletet vagy pénzt a dologban. Kettő: az átlag majom élete igen boldogtalan és tuti lehetsz benne, hogy mindent megtesz azért hogy lehúzzon a maga szintjére. Három: a majmok nem ismernek szabályokat, ezt fent verték beléjük. Úgyhogy nem szólal meg a fejükben semmilyen morális vagy etikai sziréna. Á nem, mikor átvágnak. Na, ezért életveszélyes a mi szakmánk. Mert ha nap, mint nap felkapod a vizet ezeken a dolgokon, akkor előbb vagy utóbb megőrülsz vagy agyvérzést kapsz. Viszont, ha nem kapod fel, úgy döntesz, hogy nem érdekel, úgyse tudsz mit tenni ellene, akkor abban a pillanatban te is majommá változol.
Módosítás dátuma: 2011. szeptember 17. szombat, 16:54
Nem az van, hogy hiányzik.... bár dehogynem, nagyon is, de nem ez bánt a legjobban, hanem az, hogy többet már nem látom mosolyogni, nem látom, hogy boldog, hogy nevet, hogy mosolyog.
Azt hiszem, az idő nem gyógyítja be az igazán mély sebet, csak hozzászokunk a viseléséhez, de azért időnként felszakad. Persze felül lehet emelkedni ezen, sőt a nagy bánatok idején a legjobb módszer az, ha kilépünk a saját egónkból és kívülről nézünk szét a világban, ahol saját magunk és a bánatunk nem több, mint egy porszem és egy szikra. Az embert hiába borítja be a sötét nyomasztó köd, ha tudja, hogy mindez igazából nem sokat számít. Lehet az ember iszonyú csalódott és mélységesen szomorú, egy tudatváltás mindent elsöpör.
Persze azt is meg lehet csinálni, hogy belesüppedünk a depresszióba, nekem is van egy könyvtáram a gépemen, ahol ehhez a hangulathoz illő zenék vannak, szépen bele lehet menni a bánatba, valamiképpen még furcsa módon ezt élvezi is az ember. Mert ha valaki szomorú és szomorúan viselkedik, az megelégedést okoz, az igazi lázadás az lenne, ha fordítva viselkednénk. Talán ekkor fel is szakítanánk valamit magunkból...
Csak ott van a társadalom, a mikro és a makro. Saját magunk ellenségei vagyunk, a nézésünk és hozzáállásunk másokhoz satuba fog mindenkit (talán az őrülteket nem), mert elvárások rabjai vagyunk. Mindenki állandóan elvár másoktól tetteket, mimikát, nézéseket, mindent! Leéljük az életünket rabként, mások nyomásától összekötözve, soha nem vagyunk szabadok. Az, aki megéli, hogy egyedül van és körülötte közel s távol senki sincs, kicsit mindig megőrül. Azaz az őrület címkéjét aggatjuk rá, de vajon az élet szabadsága tényleg az őrületet jelenti?
Mindenki csak nézi a másikat és a társadalom általi íratlan szabályok szerint éli az életét, a legtöbben még csak bele sem gondolnak, nemhogy változtatnának. Kötözöttek vagyunk, tetteink, lelkünk, minden egyes porcikánk elvárásoknak felel meg. Nincs szabadságunk, ezért nem is tudunk szárnyalni, vágtázni. Pedig mindenki érzi legbelül, hogy valami hajtás van a lelkében (hullámvasút helyettesíti az élményt, nevetséges), mindenki szeretne szárnyalni, száguldani, repülni, vágtázni, mert legbelül érezzük, hogy ez borzasztóan kellemes érzés!
De le vagyunk kötve, hatalmas szögekkel a földhöz vagyunk rögzítve. Próbálj csak száguldani ebben a világban, előbb-utóbb orvosok vagy rendőrök gáncsolnak el, a társadalom meg utálni fog. Borzasztó világban élünk, elsorvadt az emberiségünk. Időnként iszonyúan vágyok a magányra! De csak azért, mert így viselkedtek, ilyenek vagytok! Talán Craig Toomey-nek volt igaza, akik szörnyeket látott az emberek helyett.
Módosítás dátuma: 2011. szeptember 17. szombat, 16:54
